Már régóta megvolt ez a baba.

Gyönyörû porcelán baba. Tudod, olyan, mint a legtöbb porcelán baba. Hasonlítottam rá. Hullámos, hosszú szõke hajfürtök. Fekete szemek. Szép rózsaszín és vörös színû ruhát viselt, jellegzetes csipkés hajlekötõvel. Kiskoromban kaptam ezt a babát az édesanyámtól. Akkoriban mindig is csinosnak találtam - tökéletesnek. Nagymamámnak közel ötven ilyesmi babája volt. Mindegyik bájos, tökéletes porcelán baba. De ez különleges volt, szõke, vörös ruhában, soha nem fogom elfelejteni.

Mert az a sírba vinne.

Egy kis ideje már egyedül élek. Most kezdtem a fõiskolát, látva az egész életemet, ahogy elõttem hever s minden, amit tennem kellett, csak annyi volt, hogy mentem és kiválasztottam, amit szerettem volna. Ilyen egyszerû. Érdekelt a pszichológia - egy tantárgy, amit tiszteltem és három évig élveztem. Látva, ahogy édesanyám egy ápoló nõ volt s édesapám egy gyógyász, ez egy nyilvánvaló választás volt számomra. De elköltözni messzire a barátaimtól és a családomtól, nem volt olyan könnyû mint, ahogy én azt hittem.

Természetesen a szobatársam rendes volt, de talán nem annyira beszédes, mint ahogy azt reméltem. Nem az a fajta ember voltam, aki csendben ült a szobájában és soha nem beszélt addig amíg nem kellett. Szerettem csavarogni a barátaimmal De nem volt idõm vagy senki sem volt közelben. Senki sem beszélt velem hacsak nem kértem segítséget a tanáromtól az iskolában vagy ha a szobatársam elfelejtett tejet venni. Ezért elég magányos voltam.

A házi feladat volt az egyetlen dolog, ami elvonta a figyelmemet az egyedüllétrõl. Még arra sem volt idõm, hogy barátkozzak. Elvégre is, a barátok bugyuták. Nem volt idõm, hogy elmenjek és bulizzak, hogy talán találjak valakit. Ez mondjuk lényegtelen s az apám elevenen megnyúzna, ha nem figyelnék oda az iskolai feladatokra.

Az egyetlen dolog, amit magammal hoztam, hogy eszembe juttassa a családomat az a baba volt. A kislányos játékot az íróasztalomra tettem, ami az ágyammal szemben volt, rám mosolygott, ha szükségem volt valakire, akivel beszélgessek vagy csak engem figyelt amíg aludtam. Csak én voltam és az a baba egész végig. Az a rohadt, csúnya baba.

Ahogy telt az idõ, elkezdtem egyre jobban eltávolodni az emberektõl amennyire csak lehetett. Az iskolai feladatokon s az oda való beiratkozás megbánásán járt az eszem. De nem volt kiút, nem tudtam haza menni, miután a szüleim fizették a tanulmányaimat és az odavaló utazást. Egyszerûen csak ott kellett maradnom és a legjobbat kihoznom belõle. Nagyon keményen próbálkoztam. De minden egyes nap elteltével, nõtt bennem a más emberek iránti gyûlölet s órákra volt szükségem, amiket egyedül töltöttem, csak a szobámban ültem, hogy megnyugodjak. Egyre nehezemre esett kimozdulnom. Mondhatom a szobatársam megvetett. De nem hibáztattam. Úgy viselkedtem, mint egy barom. Nem vettem ki a részem a mindennapos házimunkákból - felmosni a padlót, kivinni a szemetet... De nem tudtam megcsinálni. Egy feketelyuk magába szippantott.

Az egyedülléttel, paranoia is járt.

Eleinte még elfogadtam a magányosságot. De elérte azt a pontot, amikor már észrevettem a hülye viselkedésemet, emberek után nyúlva, megmondva nekik, hogy nem éreztem jól magam. Csak stresszeltem és senkinek sem volt rá ideje, hogy egy hülye egyetemistával beszélgessen. Csak az idegesség. Vagyis remélem. Bezárkóztam a szobámba és többé nem mehettem ki. Napról napra beküldtem a tanáraimnak, hogy halasszuk el az órákat. Nem számított. Nem érdeklõdtek felõlem. Hétrõl hétre a szobámban émelyegtem. Ördögi kör, nincs kiút.

Aztán megtörtént. A szobám lett a ketrecem. Nem ettem; nem tudtam. Elértem azt a pontot, amikor a szobatársam jött és bekopogott az ajtómon, hogy megnézze minden rendben van-e. De nem nyitottam ki. Csak sikítottam válaszként, hogy menjen el. Elment.

Nem érdekelte annyira, hogy még egyszer megpróbálja. Soha többé nem kopogott az ajtómon. Csak én voltam. Én és a babám csak bámultunk.

Aztán eljött az az éjszaka..

Valójában a ma este.

Az éjszaka, amit szokásosan eltöltöttem. Egyedül. Még a lámpát sem kapcsoltam fel, amint felkeltem az ágyból, nem vettem fel a pulcsimat és a converse cipõm mint amikor kimegyek a szobámból. Friss levegõre volt szükségem, de betört az ablakom, nem tudtam kinyitni. Az éjszaka közepe volt, talán már reggel. Még mindig sötét volt kint szóval én csak azt állítottam, hogy még mindig este van, még az idõt sem néztem meg. Nem érdekelt.

Egyébként, a seggemben éreztem a fájdalmat, hogy kijöjjek a szobámból és ne ébresszem fel a hülye szobatársamat. Minden amire szükségem volt, csak annyi, hogy kimenjek egy percre vagy kettõre és szívjak egy kis friss levegõt, vagy talán kimenjek cigit venni. Megfogadtam, hogy nem dohányzok, ez volt az egyetlen dolog, amit csináltam. Dohányzás. Csak késõn éjszaka kiosontam és szereztem cigit. Tudtam, hogy rossz ötlet. De ez volt az egyetlen dolog, ami ébren és biztonságban tartott.

De azon a szokásos estén, történt valami furcsa. Valaki kinyitotta a kaput az utcában. Azelõtt nem történt meg s azt hittem, hogy a tulajnak nehezére esik mindennap bezárni. Nem aggódtam. Csak kivettem a zsebembõl a kis piros dobozt és elkezdtem cigizni. Az volt a jó az éjszakában, hogy senki sem volt ott, hogy idegesítsen a hülye hangjával. Békesség honolt, talán néha egy autó elment elõttem. De csak ennyi, semmi több. Csendes volt.

Néhány perc elteltével, miután szívtam egy kis hideget a meleg bõrömön és egy kis füstöt a tüdõmbe, elhatároztam, hogy visszamegyek s megpróbálom nézni a tévét. Semmi nem érdekelt este, de mindig érdemes próbálkozni.

Visszasétáltam az épülethez és leráztam magamról a vizet, készen álltam, hogy visszaosonjak a szobámba. De, ahogy megérkeztem a lépcsõhöz, valami volt az útban. Vagy inkább valaki. Valaki ott állt a lépcsõnél.

Beismerem, valamiért megijesztett, de egy másodperccel késõbb, visszamentem egy Leszarom mondattal és megpróbáltam felmenni a lépcsõn anélkül, hogy ránéznék az emberre. Elõször azt hittem, õ a szoba társam, de az ember árnyéka túl férfias volt. Túl nagy ahhoz, hogy õ lenne a vékony szobatársam, akit ismerek. Próbáltam elmenni a furcsa idegen mellett és finoman ellökni a könyökömmel. De nem mozdult, nem beszélt. Csak ott ácsorgott. Kirázott tõle a hideg. Túl ijesztõ volt a helyzet. De természetesen, más tanulók is tartózkodtak az épületben, csak vártam, hogy szarrá ijesszen egy másik, szegény elsõ éves diákot. De nem én voltam, az akit megtréfáltak.

Nem álltam meg, amíg meg nem hallottam valamit. Olyan hang volt, ami eltereli a figyelmedetzavaró. Ijesztõ. Idegesítõ. Nem tudtam tovább menni, lefagytam és próbáltam megfordulni, hogy szembe nézzek vele.

Elõször egy recsegõ hangot hallottam - a hang ami engem bámult. Utána zokogást hallottam. Egy fiatal férfi zokogó hangja. De nem ember volt. Ja, talán egy kicsit. De a hangja magas volt; mintha összetörték egy rossz, statikus tévé képernyõjét. Csak pár lépésnyire voltam a férfitól, aki az árnyékban ácsorgott. Megakartam törni a csendet - De nem tudtam. Lefagytam, a lábaim a lépcsõbe gyökereztek.

Próbáltam megszólalni, de õ beszélt elõször. Most már tisztán láttam, a sötétségben eltöltött idõtõl jobban láttam. Valamiféle fekete kabát volt rajta. Mindene fekete volt. Egy varrott sapka, huzalok lógta ki egy lyukból a hátán. Szintén feketék. A haja tépett volt, de hosszú; mintha nem tudná már egy ideje levágniVagy megmosni.

A megjelenése beleégett az elmémbe, de a hangja tõr volt a fülemnek. Amikor beszélt, olyan hangot adott ki, mint egy statikus hang, egy törött rádió. De csak szavakban beszélt. Próbált megnyugtatni. De túl rémült voltam, ahhoz, hogy megtudjak egy kicsit nyugodni.

"Egyedül vagy itt, ugye?"

Nagyot nyeltem. A gondolat, hogy valaki egész végig kémkedett utánam úgy árasztotta el a fejem, mint a kényszeres hányinger, undorodtam a férfitól és a hangjától. Megráztam a fejem. Semmi válasz. Nem tudtam neki felelni, pedig kellett volna.Talán az egész helyzet jobbra fordult volna.Talán nem lennék így itt, féltve az életemet. De mégis itt voltam. És ezt õ is tudta. De amikor nem kaptam meg tõlem a választ amire számított felém fordult. A megjelenése volt az egyik legijesztõbb és leglélegzetelállítóbb dolog, amit valaha láttam. Nem voltak sebei, vagy bármiféle sérülései, amik miatt feszélyezve érezhettem volna magam. De a szemei. És a szája. Volt valami furcsa fény. Egy arany, narancsos fény. Betöltötte mindkét szemgolyóját és a száját, a fogai átsejlettek az erõs, sárga fényben. Ragyogott a sötétben és ránk vetette a fényét. A lépcsõkre, a padlóra...És rám. Láttam a vigyorát a szürke arcán.

És akkor eszméltem rá.

Nem volt ember. Nekem pedig el kellett menekülnöm elõle.

Átszakítottam a láthatatlan köteléket és felrohantam a lépcsõn, gyorsan, miközben a lógó cipõfûzõim a parkettet csapkodták. Meggondolás nélkül a szobámba menekültem. Remélve, hogy a szobatársam, akit immáron hetek óta figyelmen kívül hagytam meghall. És hívja a rendõrséget.

Becsaptam magam mögött az ajtót és kulcsra zártam, a remegõ lábaimon átbotladoztam a szobán az asztalhoz, leverve az értékes családi babámat. A porcelán millió darabra hullott, nekem pedig ijedtemben elállt a lélegzetem. Megpróbáltam összeszedni magam és a gondolataimat. Semmi zajt nem hallottam mióta bevágtam az ajtót. Se szobatárs, se furcsa világító ember a lépcsõfordulóban. Csak én és a törött babám a földön. Megpróbáltam sikoltani, vagy sírni, valahogy segítségért kiáltani. Nem volt igazi. Megõrültem. Ez történt velem, miután annyi hónapot töltöttem magányosan. A földön feküdtem, összetörve, darabokban. Nem tudtam, hogy miben higgyek. Nem aludtam. Ültem a földön elõre-hátra ringatózva. A korábbi cigaretta tûként szúrta a torkomat. Szomjas voltam, de nem tudtam rávenni magam arra, hogy kimenjek a konyhába és igyak valamit. Talán õ is ott volt. Arra várva, hogy elõjöjjek. De nem mozdultam a helyemrõl. Soha nem tettem. De egy óra teljes csönd után kicsit lecsillapodtam felálltam, hogy teljes mértékben megnyugtassam magam. Még mindig úgy éreztem, mintha figyelnének. Túl jól ismertem ezt az érzést. A paranoia és az egyedüllét ehhez vezetett. Idegösszeroppanáshoz. És ekkor eszembejutott, hogy eltört a baba. Egybõl elkezdtem összeszedegetni. Ez volt az egyetlen dolog amire koncentrálni tudtam. A legjobb barátom. A baba. Sikerült találnom egy tût, cérnát és egy kevés ragasztót, hogy a baba újra olyan legyen, mint régen. De nem volt egyszerû. Nem számított mennyire próbálkoztam a baba mindig szétesett. Végtelennek tûnõ próbálkozások sora volt. Újra és újra megpróbáltam. De mindig darabokra hullott.

Túl fáradt voltam a pánikolástól és a baba megjavítására való kísérletektõl. Egyszerûen csak elaludtam az ágyamon. Összegömbölyödtem és a fejemre húztam a paplant, valahogy elképzelve azt, hogy a szörnyek az ágyam alatt nem érhetnek el. Semmi mást nem akartam, csak aludni.

Nem tudtam, hogy vissza fog jönni.

De ez már más volt. Üdvözöltem. Túl fáradt voltam a folytonos meneküléstõl, és inkább meghaltam volna álmomban, minthogy újra egyedül nézzek szembe egy nappal. Most, hogy a barátom törött volt mit kellett volna tennem? Várakozás keltõ volt, ahogy most megközelített. Olyan volt, mintha álmodtam volna, de tudtam irányítani a testem. Mint egy tudatos álom. Nem mertem belekezdeni egy újabb napba. Ma este vége lesz. Pont ettõl féltem. De nem érdekelt, nem zavart. Csak el akartam aludni és soha többet fel nem ébredni, hogy elkerüljem a magányt. Visszajött hozzám. Ahogy a kezeivel felsegített az ágyról az elméjét enyém köré csavarta, miközben látni próbáltam. De az egyetlen dolog, amit láttam az õ keze ahogy az enyémet szorította. Hirtelen volt ott valami, amiben nem voltam biztos, hogy érzek. Mintha lebegtünk volna.

Mintha egy baba lettem volna felvágta a csuklóimat. De nem keresztbe, hanem inkább a karom közepétõl lefelé. Valamiért benyúlt. Izmokért. Valamiért amit kihúzhat és beleakaszkodhat. A legrosszabb az volt, hogy hagytam, hogy megtegye. A gyötrõdésem túl sok volt ahhoz, hogy megbirkózzak vele. És amikor a hosszú izmok már kifelé lógtak a csuklómon elkezdte rángatni õket. Mintha irányítani akarta volna a testemet és a karomat, ahogy az idegrendszerem és a csontvázam reagált. Tudta hogy mûködök. És nem volt semmi fájdalom.Semmi fájdalom, ami elöntötte a szívemet, vagy a testemet, csak az elmém újabb darabja merült nyugalomba. Csodálatos érzés volt. Mintha semmi más nem számított volna. Ahogy tovább vagdosott elkezdett énekelni.

"Bábjátékos a nevem,

Ujjaim vékonyak, könnyek borítják kezem

Babákat vezetek

Az érzelmeimmel"

Most már jobban megértettem õt. Az ember, akit tiszta szívembõl utáltam véget vet a szenvedésemnek. Vagy talán õ volt az, aki miatt elkezdtem így gondolkodni? Miatta tettem azokat a dolgokat magammal? Az egész csak a fejemben történt - vagy ez volt a valóság?

"Bábjátékos a nevem

Nincs barátom, mint neked

Senki nem látja a barátság értékét

De végül a barátaim lesznek

Az érzelmeimmel."

Csak egy percbe tellett, hogy elveszítsek mindent, amit én irányítottam. Az idegrendszerem szétmorzsolódott ennek az embernek a kezei alatt - ennek a DOLOGNAK a kezei alatt, aki minden egyes csontomat eltörte. Éreztem, ahogy a bordáimat és medencémet csavarja. Az egészet azért, hogy olyanná formáljon amilyennek képzelt. Olyan volt, mintha kitépett izmok zsinórok lettek volna, mintha azzal irányította volna a végtagjaimat és a fejemet. Az egyetlen dolog, amit láttam a mosolya volt.

Szóval visszamosolyogtam.

"Bábjátékos a nevem

Testem sötét és aranyra éhezek

Senki sincs egyedül velem

Az érzelmeimmel.

Neked is a barátomnak kéne lenned."

Az utolsó dolog, amit éreztem a keze volt, ahogy a nyakamra szorul. Aztán csatt. Elõször féltem, hogy így talál rám a halál. Soha nem gondoltam rá így. Nemet mondtam volna, elutasítottam volna, ha lett volna lehetõségem egyedül dönteni. De nem volt.

Igent mondtam.

Törött nyakkal a halál csak fél pillanatra volt. Aztán nem volt már semmi, csak egy aranyfényû vigyor, és egy a kezei melegsége a nyakamon. Másnap korán reggel a szobatársam holtan talált. Öngyilkos lettem, felakasztottam magam a ventilátorra. Mellettem ott feküdt a baba. A törött porcelán baba a vörös ruhában, a bájos szõke hajjal. Talán most azon gondolkozol, hogy írom ezt, vagy, hogy miért kerestelek meg. Szükségesnek találtam, hogy leírjam a történetem, mielõtt túllépek az egészen. Ez az örökségem, ennyit hagyok hátra a világnak.

Nem állhattam többé a magányt. Nem tudtam egyedül megküzdeni a problémáimmal. Sokáig tartott. Túl sokáig.

Kedves Anyu és Apu!

Sajnálom.