1992. 𝙖𝙪𝙜𝙪𝙨𝙯𝙩𝙪𝙨 31.

-𝗯𝗮𝗰𝗸 𝘁𝗼 𝘀𝗰𝗵𝗼𝗼𝗹 -

Ma van a nyár utolsó napja és én teljesen bepánikoltam. Sosem szerettem az évnyitókat, amikor is olyan melegben kint kell lenni a napon, és legalább 30 percig kell hallgatni az igazgató beszédét, amit természetesen ő "rövidnek" mond.

Legfőképpen azért is izgulok, mert az új srác, aki egyel felettünk fog járni, nem tudom, hogy hogyan fog kinézni, kedves lesz-e, és, hogy egyáltalán olyan lesz-e, mint az ideálom.

Ehez hasonló kérdések zikáztak buksimban, miközben sétálgattam a nyári napsütötte időben. Nem volt olyan különösen meleg, csupán kellemes forróság volt, így nyár végére. Néha egyszer-egyszer a szellő is beszállt a napsütötte időjárásba, gyengébb, netán erősebb széllökésekkel. Ezzel hidegebb időt hozva.

Élvezem ezeket a napokat, amikor csak úgy sétálgatok mindenfele, kellemes időjárást észlelve mindenhol. A tájat figyelve, ahogy a nyitott tetejű autók elsuhannak az úton. Ahogy a sok pillangó egymás után röpköd, megcsillanva a Nap sugaraiban, ezzel gyönyörűvé varázsolva őket.

Mély levegőt vettem, ahogy tovább néztem a tájat. Káprázattal töltött el a látvány.

Már egészen hazafele kóborogtam, mikoris megláttam Yoongit, aki gördeszkával a kezében lófrált az utca közepén. Háttal állva a naplementének, tökéletes képet festett le, ahogy éppen sétál a naplemente előtt.

Furcsán pillantottam rá, hisz ilyenkor nem igazán vall rá, hogy kimozdul otthonról. Ilyenkor még a versek bugyraiban van, megtalálva a tökéletes összhangot a rímekkel.

Közelebb jöttem hozzá, hogy valamelyest lásson engem, majd mosolyogva intettem neki. Felém emelte tekintetét, s hunyorogva integetett vissza.

Odaszaladva hozzá, elé álltam, majd nem törődve, hogy utálja, ha ezt csinálom, megöleltem barátomat, és gyorsan el is engedtem.

–Szia, Yoongi hyung! Hogy hogy itt vagy?– kérdeztem kiváncsian a nálam idősebbet, ám kisebbet.
–Csak nincs ihletem, így gondoltam kimegyek a szabad levegőre, de úgy érzem, még ezek után sem lesz ötletem– mondta, egy fáradt sóhajjal kísérve mondandóját.
–És a gördeszka?– kérdeztem, hátha kicsit ébren tudom tartani álmos pajtásomat. Yoongi mindig is fáradt volt, mert éjszakákon át írta a verseit.
–Most voltam deszkázni, de már hazafele indulok–mondta, megvakarva tarkóját. –Viszont, ha most megengeded, megyek haza, ugyanis már fáradt vagyok eléggé. Szia, Taehyungie, légy óvatos hazafele!–köszönt el, azzal már indult is tovább, én pedig befordulva az utcánkba, tovább sétálgattam, elmélázva minden apró dolgon.

Mikor már hazaértem, már sötétedett. Anyámat már megint a konyhában találtam, amint valamin nagyon ügyködött a konyha pultján.

–Szia, anyu. Mit csinálsz? –Érdeklődve néztem, amint nekem háttal állva, babrál valamivel. Hátra fordult, majd abbahagyta eddigi tevékenységét és megfogta arcomat, majd a homlokomra hintett egy apró csókot, üdvözlés képpen. Én csak fintorogva forgattam meg szemeimet, majd kérdőn néztem a pultra, amin mindenféle zöldség, illetve gyümölcs hevert, apró darabokra vágva.

–Szia, Tae. Éppen vacsorát csinálok, szeretnél segíteni?– kérdezte kedves mosollyal édesanyám, majd bólintva egyet, beszálltam a konyhai tevékenységbe, amint mégtöbb zöldséget és gyümölcsöt vagdosok össze kicsinyke darabokra, hogy aztán egy nagyobb tálba beletegyem.

Addig jó, míg nem gyújtok fel valamit.

Mikor már minden földi termés elfogyott a márvány mintájú pultról, anyukámhoz fordultam, hogy meglessem, mit alkot éppen.

Édesanya a fakanállal babrált, amivel már a levest jó ideje kavargatta. Vagy valami levet.

–Miben segíthetek?– kérdeztem meg anyut, hátha nem kell tétlenűl állnom a konyha közepén. A nő felém fordult, majd aprócska mosolyra húzta ajkait.
–Egyedül is boldogúlok már. Köszönöm szépen a segítőkészségedet.
–Nincsmit, eomma!– mondtam boldogan, azután pedig a szobám felé vettem az irányt, hogy újabb könyvbe kezdhessek.

-Morning-

Reggel arra ébredtem, hogy anyám bökdös, hogy ébren tartson. Ekkor ébredtem rá, hogy iskola van. Az első nap, az első újabb találkozás réges rég látott osztályommal. És az első találkozás- ha nevezhetjük úgy- az új sráccal.

Kiszálltam a paplan alól, s elindultam előkotorni valahonnan az iskolai ünnepi ruhámat. Mikor megtaláltam azok darabjait, felvettem a fekete, vászon nadrágot, hosszá egy fehér hosszúujjú ing és egy pár zokni.

Miután készen voltam, belenéztem a nagyméretű, oldalánál dísszekkel borított tükörbe, majd megelégedve magammal, indultam le a földszintre.

A konyhába vettem utamat, ahol már érezni lehetett az ételek mennyei illataromáját. Odasétáltam a pulthoz, majd elvettem egy kikészített porcelán tányért, amiben már javában hűlt a rántotta. Megfogtam a másik tányért is, hogy anyának ne kelljen annyi mindent vinnie, és letettem őket az étkezői asztalra, egymással szembe.

Megreggelizve édesanyukámmal, felmentem a szobámba, ahol az iskola táskámat felkapva, elindultam a bejárati ajtóhoz, hogy a gimnázium elé érve, találkozzak legjobb barátaimmal.

Meglátva az iskola kapuit, beléptem rajtuk, majd szemeimmel Jimint és Hoseokot kerestem. Természetesen a suli bejáratánál álltak, pillantásaikkal engem keresve a sok ember közt, akik köztük mentek át a suli bejáratához.

Odasiettem barátaimhoz, majd köszöntem nekik.

–Sziasztok!– Felém fordultak, s intve egyet, bementünk a suliba.

–Tae, te láttad már az új srácot?– kérdezte hírtelen.
–Nem, még a nevét sem tudom–néztem vissza rá, majd előre tekintettem, s megláttam az uj srácot.
–Aha, mostmár látom...– ámultam el a látványon.

A srác egy fekete pólót, fekete, szakadt nadrágot és egy magasított talpú Nike cipőt hordott, amely ezek szerint magasította, alapból magas testalkatát. A haja kuszán állt, félig a szemébe lógva, fekete színbe borulva, ezzek összhatást keltve öltözetével.

Éppen felénk sétált, s ekkor valamiért lábaim a földbe gyökerezve nem mozdultak. Megállva, egyhelyben bámultam a fiút, aki elhaladva mellettünk, bement a 11. -esek termébe.

–Róla beszéltem– bökte oda mellékesen, kiről is kérdezett. Meglepődve álltam még mindig földbe gyökerezett lábakkal, majd a csengő hallatán felébredve, követtem a teremhez a barátaimat, akik idő közben el is indultak az első óránk terméhez.

Beléptem az ajtón, majd szétnézve leültem egy üres helyre, ami az ablak mellett, az utolsó sorban található.

Leültem újdonsült helyemre, majd elővettem egy csíkos lapokkal teli füzetet, és letettem az asztal szélére.

Jó lesz az osztályfőnökire.

Elővettem táskámból egy lapot, majd egy ceruzát, és elkezdtem rajzolni, amíg várok a tanárra.

Az ajtó nyílt és Jimin lépett be rajta. Leült mellém, majd az ismeretlen táskát arrébb rakta egy másik üres padra.

–Hogy hívják azt a 11.‐es srácot?– kérdeztem hirtelen, meglepődve kiváncsiságomtól. Jimin felém fordult, majd egy fél mosolyt villantva válaszolt.
–Jungkook– mondta ki azt a nevet, amelyre talán egész életemben emlékezni fogok.

—a hibákért bocsánat—

❤

(Bocsi, hogy rövid lett, de remélem, azért jóra sikeredett. Etika órán és a buszon írtam meg, nem biztos, hogy izgalmas lett.)