Köszönöm, Nagyúr, hogy engedted befejezni ezt a könyvet. Köszönöm, hogy írhattam Rólad. A Te presztízsednek nem ártott, mert sokszor megfontoltam, hogy amit leírok lényeges-e, igaz-e, és jóindulat vezeti-e? Ezért is lett ilyen rövid ez az írás.

Bevallom, hogy munka közben sokat szorongtam, és átkoztam magam a téma miatt. De Te lovagias voltál.

Munkám közben megbarátkoztam Veled. De azért nem szeretnék Veled találkozni, vagy ha igen, tedd meg a kedvemért, hogy klasszikus középkorú viseletben, szarvval, patával toppansz elém. Úgy érezném, hogy visszatért a gyermekkorom, és becsszóra magamhoz ölelnélek, mielőtt elfutok.

Az Olvasótól pedig elnézést kérek, ha néha ijesztgettem volna. A világ úgyis elég undok, nincs szükség még további huhogásra. De az Ördög tagadhatatlanul köztünk jár, kísértéseit senki sem kerülheti ki. Talán jobb, ha nyitva tartjuk a szemünket, mintha behunyt szemmel botorkálunk valami szakadék felé.

Persze az Olvasót az érdekli, hogy szívem legmélyén hiszek-e az Ördögben? Természetesen mint felvilágosult ember, nem hiszek. Nevetséges is lenne. De szívem legmélyén tudom, hogy létezik, de ezt csak Neki árulom el. Rendben van így?

Vagy kövessük a jámbor középkori szerzetesek útját, és imádkozzunk a lelkünkért?

,,Téged fennen szólítunk, hogy ilyennek teremtetted az embert.

De az embert is szólítjuk, mert önmagáért mégis ő felelős.

Tekintsd hát ezt is, az ördögi feleselést emberi szívünkben, Uram!

Hiszen a kísértések úgy etetik őt, mintha hallevest adnának eléje. 

És >>ne vigy minket kísértésbe<< - könyörgünk estefelé,

De a bűn az ajtónk előtt áll,

És bejön a szobánkba,

És az asztalig jön előre...

Távoztasd hát el a forró serpenyőt,

amelyen ég a húsunk,

Lévén az állat mibennünk oly igen

esendő."

VÉGE

Köszönöm hogy velem tartottatok, és olvastátok ezt a könyvem is. Remélem hogy nektek is ugyan úgy tetszett mint nekem. Én ennyi is lennék, nem is húznám tovább a szót. Még egy óriási köszönöm nektek.