NARRÁTOR

- Apu! Apu! Hova mész? - Pattogott egy apró kölyök az édesapja körül. A szőre hosszú, fekete. Semmilyen mintája nem volt. A szemei fényes, sötétkék színben pompáztak. Öt éves kiscica, akinek mindene a családja.
- Nyugodj meg kicsim, hamarosan vissza jövök! - Simogatta meg kiscicája fejét a kandúr. Ő akkoriban egy meglehetősen ikonikus alak volt. A hírneve miatt? Talán. De sokkal inkább a páratlan életkedve és optimizmusa tette egyedivé. A szőre szintúgy hosszú, kopott fekete. Neki a hasán, a farka végén, az arca körül és a mancsain hófehér bunda ragyogott. A szemei neki is fényesek, sokan zafírkéknek írnák le. Egy fehér ékkővel díszített fekete nyakörv volt rajta. Nyakörv? Mondjuk annak nem igazán lehetne mondani. Ő sokkal inkább a nyaklánc megnevezést kedvelte. Viszont valami hiányzott. Hát persze! Az a bizonyos öreg farmer kabát, ami mostanra már a kandúr védjegyévé vált. Most viszont nem volt rajta. Hogy miért? Ezt leginkább a sietséggel lehet magyarázni. Ő mindig sietni szokott. Hiszen ugye beszéltem már a hírnevéről. Talán valami celeb lenne? Dehogy. Csupán a helyi harcos csapat vezetője, az Elem Csapaté. Ő volt Shadow. A kicsit szétszórt, életvidám sötétség elem. Na de ha ő lenne itt a főszereplő, nem itt kezdenénk a sztorit. Ez a történet valaki egészen másról szól. Egész pontosan arról, aki még mindig az apja lábánál ugrándozott izgatottan. Ő volt Nighty. Egyszerű sötétség elem. Legalábbis ekkor így volt. Minden olyan egyszerű volt. De vajon ez meddig lesz így? Folytassuk a történetet, és meglátjuk!
- Újabb küldetés, mi? Csak aztán ott ne hagyd a fogad... - Szólt közbe egy nőstény. Ő volt Lily, Shadow felesége. A kapcsolatuk mindig is viharos volt, nem is mindenki nézte őket jó szemmel. Lily szintén kopott fekete, vagy inkább sötétszürke, csinos nőstény. A bundája sötétebb a mellkasán, haján és farkán. A szőre hosszú, fényes. A mancsait apró, fehér csillagok díszítették, ahogy a mellkasán is volt egy nagyobb. A szeme a királykék egyik kopottabb árnyalata. Nem feltétlen egy tipikus, ártatlan és szerethető édesanya figura, de ha a fiáról vagy akár a férjéről van szó, igazi anya oroszlán.
- Ugyan, drágám, tudok vigyázni magamra! - Mosolygott kellemetlenül Shadow.
- Oh, tényleg? Mondd ezt akkor amikor nem nekem kell majd összeraknom téged. - Szólt vissza Lily. Ő gyógyítás elem, így ha Shadow sérülten térne haza, az sem jelentene nagyobb gondot.
- Mondom hogy rendben leszek! Viszont ha most megbocsátotok, nekem mennem kéne!
- Siess haza, apu! - Mondta a kis Nighty miközben ismét szorosan átölelte apja egyik lábát, mivel a kölyök csak addig ért fel. Mire Shadow felemelte, és egy hatalmas puszit nyomott kisfia fejére, mire az még szélesebben mosolygott. Majd letette a kicsit, elbúcsúzott a párjától, és már rohant is a csapata bázisa felé. De persze még mindig nem vitte a kabátját. Ez volt az első alkalom hogy ez megtörtént, és egyben az utolsó is. De legalább a dús bundájának hála, egy ilyen fagyos téli napon sem fázott annyira. Átbaktatott a jól ismert, télen is gyönyörűen zöldellő fenyvesek közt, mígnem elérte a bázist, ahol már a harcra kész társai várták...

...Viszont vissza a bázisra már nem azzal a jókedvvel lépett be. A küldetés nem egészen úgy sikerült, mint ahogy azt tervezték. A csapat tagjai között teljes mértékben érezni lehetett a feszültséget. Nem is csoda, hiszen az elmúlt napokban, hónapokban, talán években, már egyre jobban kezdett elpárologni az a bizonyos csapatszellem. Hiszen már szinte mindenkinek meg volt a maga saját kis világa. Kivéve egyvalakinek... Ő volt Poison. A fiatal méreg elem. Neki nem volt szinte senkije. A szülei már rég nem voltak mellette, és az öccsét is teljesen ellökte már magától. Ahogy a csapat többi tagját is. Nem voltak kölykei, ahogy párja sem. Csak egymaga. Illetve nem, volt vele még valaki. De erről még nem beszélhetek. Ő sem teszi. Csak nézi ahogy a társai boldogan élik az életüket, ahogy ő egyre lejjebb és lejjebb süllyed. De vajon ezt látják a többiek? Kétlem. Ők csak azt látják, ahogy az alacsony, élénklila bundás, fényes zöld szemű kandúr elzárkózik mindenkitől, aki valaha fontos volt neki. Mindig is kívülálló volt. És az ő kis titkáról csak egyetlen társa tudott. De vajon ő el is hitte? Azt már nem tudjuk meg. Ő volt Winder. A szintén alacsony, bolyhos, fehér bundás kandúr, kék mancsokkal és nyaklánccal. Szürke szemeiben tisztán lehetett látni hogy mennyire kételkedik már a társában; Évek óta figyeli, gyengeség után kutatva. Viszont Poison-nek mégsem Winder volt a legfontosabb. Shadow volt az. A kandúr, aki tárt mancsokkal fogadta a csapatba. Viszont Poison őt is ellökte magától. Valami belülről marta őt. A bánat lenne? Vagy a csalódottság? Vagy valami egészen más? Ki tudja... Viszont nem csak ők hárman voltak a csapat tagjai. Ott volt még például Wave. A hosszú, királykék bundás víz elem, fényes, kék szemekkel és halfarokkal. A fülei különlegesek voltak, mert inkább hasonlítottak az uszonyokhoz. Ő mindig támogatta Poison-t. Ő nem volt olyan vak mint egyesek. Wave átlátott a szálak között, nem véletlen tartották őt a csapat eszének. De a szív játékában mi szerepe az észnek? Ezt sajnos Wave is tudta. Segíteni akart a méreg elemnek, de az nem hagyta. Makacs lett volna? Aligha. Inkább nem akarta bajba keverni a csapattársát. Aztán ott van még Spark. Magas, magabiztos tűz elem, rövid, sötétvörös bundával. Mindig is halk volt, de ha valamiről megvolt a véleménye, azt kimondta. És végül Spike. Magas, szintén rövid szőrű növény elem. A fogai akár egy kígyónak. És hiába tagadni, a természete is. Makacs és agresszív, valódi harcos. Emellett rettentő pimasz is. Hát ők voltak a híres Elem Csapat. Viszont nem voltak mindig ennyire szétesve. Volt idő, amikor tényleg egy csapatként viselkedtek. Jól megvoltak egymással, támogatták egymást, a csapatszellem pedig széttéphetetlen volt. Ám ez az idő elmúlt. Mostanra már csak hat kandúr lett belőlük. Hat kandúr, akik közül szinte mindegyik már csak kényszerből csinálja az egészet. Hiszen lenne jobb dolguk? Persze hogy lenne! De tudod, kedves olvasó, ha valamit elkezdesz, azt nem lehet csak úgy otthagyni. És ezt ők is tudják. A hangulat feszült volt. Szinte már kínos csend. Winder-t idegesítette valami. Nagyon idegesítette... Poison volt az. Ismét csak ott állt, néma csendben. Ahogy mindig. Ha egy csapat elkezd széthúzni, sokkal jobban kirajzolódnak a különbségeik is.
Poison pedig különbözött a többiektől. Mindig is különbözött, egyesek szerint már túlságosan is. És ki is venné ezt észre hamarabb, mint a macska, akivel valahogy sosem találták a közös hangot?
A ki-nem-mondott keserű szavak őt tették a saját balsorsuk katalizátorává; Ez a személy nem más, mint Winder.
- ...Szóval, Poison? - Köpte oda megvetően a levegő elem, hamvas szürke tekintete karmokként fonódtak a méreg elem torka köré. Minden szem rájuk szegeződött. De Winder nem törődött vele, tovább folytatta a vádaskodást. A bűnbak keresést, ami mindig is olyan jól ment neki. - Mi volt ez?
Poison nem nézett rá. Méregzöld tekintete üres volt, üveges börtön. Vagyis ami mostanában csak a szokásos volt az ő irányából.
- Hozzád beszélek! - Morogta a hófehér kandúr, egy az asztalon heverő papírgalacsint a másik fejéhez vágva.
- Mit akarsz tőlem? - Tért végre magához a lila hím, kerek pupillái egy pillanat alatt tűélesre szűkültek. - Szerinted én ezt így akartam?
- Nem tudom. - Lépett hozzá közelebb Winder fenyegetően. - Szerinted? Csináltál te bármi hasznosat is a mai küldetésen? Vagy a múlt hetin? Tavaly? Hány éve is vagy teljesen haszontalan?!
- Winder, ennyi elég lesz. - Szólalt fel Shadow. Zafírkék szemei ma valahogy mások voltak. Mintha az évek tetteinek súlya csak ma nehezedne rá igazán; Hűvösebb volt, mint valaha is. - Hagyd Poisont békén. Nem tudja, mit csinál.
- ...Mi? - A méreglila macska a sötétség elem felé fordult. Ő volt a legjobb barátja, egyesek szerint talán még több is. Pont ő lesz az, aki először szúrja hátba? - Te tényleg ezt hiszed?!
- Nem, de–
- Mégis mit higgyünk?! - Fújtatott ismét a levegő elem. - Nézz csak magadra! Úgy meredsz a semmibe, mint aki szellemet lát! Ma se csináltál semmit, csak álldogáltál! Egyszerűen szánalmas vagy!
- Nem vagyok őrült. - Tiltakozott Poison keserű hangon. Ez valami másról szólt. Valamiről, amit ők nem tudnak.
Valamiről, amit sosem érthetnek meg.
- Tényleg? Pedig nem én vagyok az egyetlen, aki ebben kételkedik. Nézz csak körül!
Az öt kandúr, aki körül vette, mind egyetlen dolgot sugallt; A tekinteteik között akadt megvető, kétkedő, és ítélkező is.
De ami a legjobban fájt neki, az a csapatkapitány arca volt.
Mint aki már teljesen lemondott róla.
- ...Azt hittem, egy csapat vagyunk. - Halkult el a méreg elem; Neonzöld szemeibe a savas könnyek mellé egy különös, vörös csillogás is költözött. - Bíztam bennetek. És miért? Hogy aztán azt higgyétek, elment az eszem? Meg akartok tőlem szabadulni, mi?! Ennyit ér a barátságom nektek?!
- Nyugodj meg, erről szó sincsen! - Próbálta lecsitítani társát Shadow, sikertelenül.
- Nem? Tényleg nem?! Azt hittem, hogy legalább rád számíthatok, Shadow! Hogy legalább te hinni fogsz nekem, ha senki más! - Hátrált el tőle a kandúr, méregfogaival dühösen vicsorogva. A némán figyelő macskák aggódó tekinteteket intéztek egymás felé, ezen a ponton már ténylegesen elgondolkodva a csapattársuk állapotán.
- Tudod, hogy mi lett volna a legjobb mindannyiunknak? - Winder ismét felszólalt. Muszájnak érezte, hogy az évek alatt felgyülemlett minden dühét kivetítse valakire; Márpedig Poison erre a tökéletes alany. A macska, akit mindig is megvetett, még ha először nem is ismerte be. - ...Ha inkább otthon maradsz a te mocskos kis régiódban, és sosem jössz ide. Ugyanis biztos vagyok benne, hogy a gondjainknak legalább a fele a te hibád.
Poison végleg elhallgatott. Zöldeskék, savas könnyek egyre gyorsabban és gyorsabban peregtek le az arcán. Shadow tekintetét kereste, de a kandúr nem nézett rá. Ahogy senki más sem. Egyedül Winder, és az ő fakó, kegyetlen szemei.
A méreg elem ezzel a lendülettel a szobájába viharzott. A társai tehetetlenül szintén elvonultak, egyedül hagyva a meglepett levegő elemet.

Poison remegett. Tudta, mi következik, hiába küzdött ellene. Érezte, ahogy valami idegen erő ellepi a testét. Bánat lenne? Megbánás? Nem... Bánat már nem volt benne. Megbánás még annyi se. Sokkal inkább... Harag. Harag, és a vele járó szörnyeteg. Ez az érzés hirtelen mindennél erősebb lett benne. A féktelen harag, ami bosszút kíván. Poison mindig is érzékeny természetű volt, de ez most kicsapta a biztosítékot. Eközben Winderben is realizálódott, hogy mennyire megbántotta a társát. Mint valami furcsa megvilágosodás, úgy hasított belé a bűntudat. A szavainak a súlya, amit mindeddig valahogy sosem kellett éreznie. A mai nap más volt, valahogy mindenkire kihatott a felettük lebegő végzetüknek árnya. Valamiért megérezte, hogy ha most nem tisztázza magát, már nem lesz rá alkalom.
Nem sokkal később oda is ment a méreg elem szobája elé.
- Figyelj, Poison, ez... Ennek nem így kellett volna lennie. Nem tudtam, hogy mit beszélek. Mint ahogy azelőtt sem. Én... Nem ezt akartam. Sajnálom. Csak... Csak hallgass meg... Kérlek... Poison?...  - Mondta a levegő elem az ajtó előtt állva. A szavak majd' benn akadtak a torkában; Valami, ami eddig aligha történt meg. Miután semmiféle válasz nem érkezett, úgy döntött hogy benyit a csapattársához. Viszont ami az ajtó mögött fogadta, arra a legrosszabb rémálmában sem számított volna...
A lila bundás kandúr hátából mostanra már csápok ágaztak ki, könnyekkel teli zöld szemeiből egyszerre négy lett, mindegyik vörös fényt árasztva. Ha Winder nem tudná pontosan hogy Poison az, szinte már fel sem ismerné. A fehér szőrű macska lesokkoltan állt a résnyire nyitott ajtó előtt.
- Poison... Mi történt... Veled?... - Suttogta rémülten Winder, mire a Poisonnek nevezett szörnyeteg észrevette őt. A lila, felismerhetetlen méreg elem fenyegetően lépdelt felé, csápjait vérfagyasztóan tekergetve. Majd hirtelen az egyikkel meg is ragadta a levegő elem egyik lábát.
- Poison, mit művelsz?! Hé, beszéljük meg! - Hallatszott a rémült kandúr üvöltése, amire már a társai is felkapták a fejüket. A többi ajtó szinte egyszerre nyílt, és a megmaradt négy macska már rohant is a méreg elem szobájához. Hogy mi történik, az tisztán látható volt, és a látványra már bennük is megfagyott a vér. Hófehér bundás társuk a szemük láttára esett a földre, mikor Poison elhajította az egyik csápjával. A szőre tele volt lila méregfoltokkal, megduplázódott szemei gyűlölettel égtek. A négy macska rögtön nekirontott a szörnyeteggé vált társuknak...

... Sajnos a többiek sem jártak szerencsésebben Winder-nél. Nem sokára már mind az öten reménytelenül feküdtek a hideg padlón. Végül még sikerült a nyakláncaikat eljuttatniuk a családjaikhoz. Legalább ez maradjon meg belőlük, ha ők már nem térhetnek vissza... Poison tényleg erre lenne képes?... Ennyire ki lehetett hozni a sodrából? Így kiborult volna? Vagy valami egészen más irányította? Ők ezt már nem tudták meg. Érezték ahogy a méreg szétterjed a testükben. Ahogy szépen, lassan, belülről végez velük... Viszont két macskának volt a legnagyobb bűntudata; Ez volt Winder és Shadow. Winder azért érezte bűnösnek magát, mert végső soron mégiscsak ő provokálta Poison-t. Miatta történt ez az egész. De vajon Shadow-t miért mardosta a lelki ismerete? Mert tudta, hogy ehhez neki is köze volt. Meg kellett volna hallgatnia a társát. Segítenie kellett volna. Milyen hős az, aki a saját barátját nem képes megmenteni? Aki hagyja, hogy olyan mélyre süllyedjen, hogy onnan már ne legyen visszaút? Segíthetett volna rajta. Legalábbis ő ezt hitte...
- Poison... Kérlek, hallgass meg... - Mondta a legyengült sötétség elem utolsó lélegzetével. - Tudom, hogy már késő... És nem is kérem hogy megbocsáss... Csak annyit akartam mondani, hogy... Sajnálom. Miattam lettél az ami most vagy. Miattam történt minden. Segítenem kellett volna rajtad... De igazuk volt. Mindenkinek igaza volt! Mert tényleg csak egy bolond kis álmodozó vagyok... És sajnálom hogy ennyit szenvedtél miattam... Azt hiszem itt a történetünk vége... Köszönöm a barátságod, Poison.
Mondta a sötét szőrű kandúr, mielőtt végleg lehunyta volna a szemét. Itt a vége. Ez lenne a csapat, akiknek a saját széthúzásuk lett a végzetük. És lám, egy olyan gyenge és ártatlan macskából is lehet gyilkos, mint Poison volt. Bocsánat, inkább Poison Monster. Mert ő mostantól ezen a néven ismert. Az elem csapat rendíthetetlen tagjából így lett rettegett gyilkos. Hogy mik voltak az öt szerencsétlenül járt kandúr utolsó gondolataik? Ki tudja... De szerintem mindannyian azt kérdezték maguktól; Hogy jutottunk idáig?... Mostanra már mind tudták; Szörnyű hibát követtek el azzal, hogy nem hallgatták meg azt a bizonyos méreg elemet, aki végül a vesztüket okozta... Ő volt Poison Monster. És egyben az Elem Csapat gyilkosa.