NARRÁTOR

- Hát itt vagy. - Szólalt fel egy baljós suttogás.
A hangja halk, mintha elfakulni akarna, akár a füst a szélben.
- Ki az? - Fordult az élő macska a sötét szellem felé. Vastag bundája ametiszt és zafír színekben játszott, melyet fényes csillagok pettyeztek.
Egy helyett két farka volt; Ami még Elementia mágikus macskái közt is igen ritka. Szemei ragyogó kobaltkékben pompáztak.
- Furcsa, hogy nem emlékszel, pedig már láttuk egymást. - Felelte a szellem. Teste csupán egy elmosódott árnyéknak tűnt, ám vörös szemei egy hátborzongató aurát kölcsönöztek megjelenéséhez. Pontosabban, az egyetlen vörös szeme, ugyanis a másik helyén egy "X" éktelenkedett.
És persze ne hagyjuk figyelmen kívül azt a hatalmas vérző sebet a szíve helyén.

- Hogy is ne... - Ráncolta az orrát az élő macska. Mancsai a felhők puha felületén épp oly könnyedén jártak, ahogy a halandóké a földön.
- Szemtelen vagy. - Lépett közelebb az árny, démoni hangját feljebb emelve. - És tudni illik, hogy én gyűlölöm a szemtelen kis suhancokat. Mondd, tudod kivel beszélsz?
- Pontosan tudom. De attól tartok, elfelejted, hogy te már halott vagy. Már majdnem hétezer éve, ha nem tévedek.
- Úgy. - Morogta a szellem fenyegetően. - Ám te még mindig élsz. Mintha egy percet sem öregedtél volna. Hamisítatlan démon tulajdonság.
- Mégsem vagyok az.
- Bizony. Tudod, mi böki a csőrömet? - Állt meg a szellem pontosan a macska előtt. Sokkal magasabb volt, a jelenléte hűvös. Egy fagyos suttogásban folytatta. - Nem szeretem, ha csalsz a játékomban.
- Épp te beszélsz a csalásról, Mind?
- Elcsakliztad a kedvenc játékfigurám. Kétszer is. Jól mondom, NightLight? - Körözgetett a szellem, árnyékból álló farkát frusztráltan csóválva, mint egy ostort. - Vagy, talán mondhatnám úgy is, hogy... Astraea?

A lila szőrű macska megdermedt, kékes szemei tágabbra nyíltak, mint a telihold az égen.
- ...Miről beszélsz?... - Susogta gyenge hangon.
- Tudod te azt, nagyon is jól. - Vigyorodott el az árny ördögi módon. - Egyetlen halandó sem tudna évezredekig bujkálni, hát még a csillagok közt, még akkor sem, ha ez a szánalmas kis bábúmnak húsz évig sikerült.
- Hol hallottad azt a nevet?! - Hátrált el az élő macska.
- Tisztavérű társaim egészen sokat tudtak. Csak a merő szerencséteken múlik, hogy lélek híján ők nem maradnak fenn a túlvilágon. Pedig úgy hiszem, tömérdek mesélni valójuk volna a te fajtádról.
- Az én fajtámról? - Visszhangozta a kétfarkú, különös teremtés.
- Bizony ám. A fajtársad különös átka igencsak összezavarta a tisztavérűek emlékeit. De nem törölte ki. Ők pedig csak beszéltek, és beszéltek, míg végül a história el nem jutott hozzám. Sokáig tartott, míg megértettem... - Szélesedett el a szellem hátborzongató vigyora. - ...De itt vagyunk. Úgyhogy ne is próbálj tiltakozni, Csillagok Istene.
- És most? Mit akarsz?! - Hörögte az említett, szőrét tövig borzolva.
- Bájos, hogy kérded. Hadd mondjam el... - Folytatta szórakozottan a démoni árny. - Hol találom a Csillag Talizmánt?
- Nincs nálam. - Rebegte a szellem következő kiszemelt áldozata. - Miért keresed?...
- Csupán be akarom fejezni, amit elkezdtem. Vesszen a Hold. - Mordult fel az árnyék. - Úgyhogy választhatsz a könnyű, és a nehezebb út közt.
- A Talizmán sosem fog a te mocskos karmaid közé kerülni!

- Gondoltam. - Forgatta egyetlen ép szemét a szellem. - Nem vagyok jó formában, így kapsz még egy esélyt; Áruld el, hol a hitvány kis ékszered, amit annak idején a társaid hagytak rád színtiszta szánalomból. Áruld el, különben úgy repülhetsz a satnya kis felhőid hadáról, hogy a mihaszna halandók üstökösnek találnak nézni. Értjük egymást?
- Soha. - Állt ellen NightLight. - Soha nem fogom hagyni, hogy így használd az egyetlen tárgyat, ami a barátaimból maradt. Sosem fogod megtalálni, nem, amíg én élek.
- Kívánságod számomra parancs. - Csikorogta Mind, majd egyetlen ugrással az árny eltűnt.
És ott maradt NightLight, fennakadt, vérvörös szemekkel.
Karmai tövig süppedtek a sűrű felhők porába, ahogy próbált ellenállni a démoni mágiának, egészen addig, míg a rétegek széléig botorkált.
A következő pillanatban a lilás színezetű macska hullócsillagként zuhant a fehéren pettyezett éjszakában.

Az árnyék ismét megjelent, ahogy visszaadta a csillagisten teste feletti kontrollt.
- Szánalmas. - Morogta a démon, ahogy körülnézett a felhőrétegeken. Vörös szeme egyetlen ponton akadt meg.
Egy malachit kő.
Mi a vihart keresne ez épp itt, a végtelen égbolt csillagai közt? Kérdezné egy dicstelen kis halandó. Ám a sötét szellem már számított rá. Pontosan tudta, ki van a kristály belsejébe zárva, menedékért reménykedve.
A bábjáték, kinek elvágták a zsinórjait. Felemelte a követ, és a Hold fénye felé emelte. Ez nem valódi ásvány. Csak egy hitvány menedék, ahová elmenekülhet tetteinek súlya elől. Gyáva teremtés volt mindig is. Törékeny játékszer. A különös árnyat egy régi ismerősre emlékeztette. Valaki, akinek a lelkiismerete hasonlómód erőtlen volt, és aki sosem bírt végigmenni a neki kijelölt úton. Micsoda pazarlás.
- Még nincs vége a játszmának. Ezt megígérhetem... - Susogta egy ördögi vigyorral homályos képén, a malachittal farkasszemet nézve. - ...És mint te is tudod, az ígéreteimet mindig megtartom.
Majd ugyanezzel a jól ismert mosollyal hajította a követ és a benne rejlő macskát a csillagisten után.

TIMELAPSE

Nap mint nap, lappang bennem egy furcsa érzés.
Az egyetlen indok, amiért létezem az az, hogy megváltsam a világot.
Mégis, most itt vagyok, egy idegen erdő közepén, a csillagoktól várva tanácsot.
Ostoba döntés volt, hogy a harc napján egyik gyógyítás elemet sem kerestem fel. A sebeim még mindig jól láthatóak, és ez még csak a legkisebb baja a legyengült szervezetemnek. De nem kockáztathattam meg, hogy valaki felismerjen.
Ugyan már!
Mégis ki a frász ismert volna meg?! Túlhevült agy, ostoba döntések. Ezt követte rögtön az, hogy elküldtem LoveyBerryt.

Egy ideig azt hittem, visszatér. Dilinyós egy teremtés, de eddig valahogy mindig hű maradt hozzám.
Na persze...
Eddig.
Mindez persze azelőtt volt, hogy elköptem volna az igazságot.
Ami azt illeti, én és Lovey sosem voltunk testvérek.
Sőt, még rokonok se. Teljes vadidegenek. Az az agyilag zokni kölyök persze sosem kérdezősködött túl sokat, így egészen eddig nem buktam le. De mielőtt a tárgyra térnénk, biztos tudni akarjátok, hogy a viharba is kerültünk mi össze...

...Futottam. Futottam, futottam, ameddig csak a satnya lábaim bírták. Megint nem voltam elég óvatos. Megint meglátott valaki. És voltam akkora balfék, hogy épp a kutatócsoport egyik tagja volt az. Freya, egy tudósnő. Kotnyeles kis szerelem elem, a rühes párjával együtt. Ha a karmaik közé kerülök, végleg megsemmisítenek.
A téli erdő persze borzalmas helyszín egy élet-halálra menő kergetőzésre. Hát még az én szánalmas, gyenge testemmel. Amit ismételten csak Freya retkes kis csapatának köszönhetek. Egyetlen bucka elég volt, és az egész életem lepörgött a szemeim előtt. A rózsaszín szőrű hitvány nőszemély pedig már a sarkamban is volt.
Már nem is tudom, hogy történt. Talán a rég eltemetett ösztönök, vagy a puszta üss vagy fuss szüleménye. Mindenesetre, a következő kép az, ahogy a skarlátvörös vér nagy foltokban fröcsköl szét a kristálytiszta, fehér havon. A mancsaim pedig először voltak teljesen összemocskolva egy másik macska maradványaival. Aztán következett Freya párja, ahogy ő is a karmaimba, ezzel együtt a saját végzetébe futott.
A bódító vérfürdő szagából egyetlen tényező rángatott ki; Egy apró kölyök, és egy felborult babakocsi.
Alig lehetett meg egy éves. A logikus gondolkozásomat itt sem tudtam elnémítani; Először is, miféle húgyagyú idióta használ babakocsit, egy dermesztő hóviharban? Másodszor, melyik tökfej ötlete volt, hogy egy ekkora kölyköt hozzanak magukkal a fagyos kis kirándulásra?
Akárhogy is legyen, a cica tekintete más volt. Tágra nyílt, kíváncsi. Halvány fogalma sincs róla, hogy mostantól árva. És... Nem tudtam otthagyni. Túl értékes volt. A képessége épp jól jött, ezt nem tagadom. Épp egy ilyen naív kis szeretet elem segíthet megérteni azt, amit még soha nem éreztem.
Ő volt LoveyBerry.
Magamhoz vettem az árvát. Nem azért, mert sajnáltam volna. Ahogy azért sem, mert magányos lettem volna. Egyszerű, érdekből fakadó kapcsolat. Amihez persze a bizalma is kellett, ezért hazudtam neki éveken át, amíg el nem fogyott a türelmem.

Mélyen sóhajtva kinyitottam a szemeim, ahogy visszatértem a jelenbe.
Nem szeretek a múltban időzni. Főleg nem a sajátomban. Így, hogy Loveyt végleg ellöktem magamtól, ismét csak magamra számíthatok. Jobb ez így, hiszen idegőrlő volt mindenhova magammal rángatni azt a lökött kis libát, aki nem hogy beszélni, de járni se tud rendesen.
Ám hogy mi volt az előbbi?
Múltbéli látomás. Olyasmi, mint egy egyszerű visszaemlékezés, csak nem a saját memóriádon és apró ferdítéseiden múlik, mit látsz.
Mint már az eszesebbek megjegyezték, idő elem vagyok. És habár ezt oly sok évig ügyesen titkoltam az idegenek elől, a húgomnak hazudott kis fruskának köszönhetően erről is ennyit.
Hogy miért is kell titkolóznom, az egy annál érdekesebb történet, amit veletek osztok meg először; Én vagyok az egyetlen.
Az egyetlen idő elem szerte Elementiában. Erre a magyarázat pedig az, hogy egyébként nekem nem is szabadna léteznem. De erről majd később.

Hirtelen egy furcsa érzésem támadt.
Felpillantottam a fehéren pettyezett égboltra. A felhők ma éjjel egészen sűrű fátyolt képeztek, amin a holdfény csak apró sugarakban volt képes áthatolni. És itt is volt, amit az érzékeim jeleztek.
Egy hullócsillag.
Nem egy átlagos. Hiszen nem volt fehér vagy színtelen, inkább volt egy aranyozott beütése.
És mintha meg lett volna írva, rám tört az a borzalmas fejfájás.
Nem.
Nem, nem nem nem neeem!
Nem lehet! Kérlek ne!
Viszont ekkor már késő volt; A gondolataim teljesen elhomályosodtak, és egy pillanaton belül már nem voltam magamnál.

Vér. Rengeteg, reeengeteg vér.
Ami lassan zöldre színeződött. De minek van zöld színe? Oh... Méreg.
Majd pedig egy lila színt vett fel. Ez is méreg. De mégis minek? Miféle épeszű macskának lenne ennyi mérge?
És még messze a vége. Lila pillangók szálltak fel. De egy egész raj. Miért pont lila? MIÉRT PONT PILLANGÓK?
Tovább. Ez itt egy macska. Oh, de még milyen magas macska. Vörös szemekkel. Nem, nem nem. Egy vörös szemmel. És... Körülötte felszáradt minden méreg. Ez is jelent valamit?? Maga a macska pedig... Elolvadt. Fúj.
Most egy másik macska. Ez már valamivel tisztább. Fekete bunda, és... Kék szemek. Zafírkék? Nem, ez nem az. Éjszaka-kék. Határozottan olyan, mint az a mitugrász kis hibrid egy héttel ezelőttről. Nem lepődnék meg, ha a jövőben feltűnne még. Eddig a látomásnak ez az egyetlen eleme, ami tényleg logikus. Bár van néhány különbség; Ennek a macskának valami irdatlan nagy heg volt az arcán, és... egy apró hold szimbólum a homlokán. Mondjuk ez nem meglepő, a sötétség elemeket általában ezzel jelölik.
Mögötte... Mögötte mintha az árnyéka lenne. Habár ennek az árnyéknak zöld szeme volt és retinaégető lila mintái.
Ezek is eltűntek. Majd megnyílt rengeteg... Portál. Rózsaszín és ciánkék portálok, de valami megszámlálhatatlan. Ezt már az előző alkalommal is láttam. Sőt, mindegyik látomásomban feltűnik, mintha kifejezetten hozzám lenne köze. Közeledni kezdtem az egyikhez.
A másik oldalán egy sokkal békésebb hely volt. Fényesebb, és határozottan csöndesebb. Előttem ült egy hófehér macska. A szemei pedig... Na, ez a zafírkék.

Felébredtem.
Te jó ég, mi a szentséges kristálykő volt ez a nonszensz halmaz.
A jövőbe tekintő látomásaim mindig ilyen zavarosak, és határozottan gyűlölöm őket.
Elementia történelmében egyedül két macska volt képes a jövőbe látni; Egy bizonyos LuckPaw, még évezredekkel ezelőtt... És én. Megtisztelve kéne hogy érezzem magam... Na igen. Kéne.

- Minden rendben? - Hajolt felém hirtelen egy lilás szőrű nőstény macska. Ja, csak így mellékesen megemlíteném, a látomás következtében hanyatt estem.
- Nem találkoztunk mi már valahol? - Morogtam félig-meddig bambán, ahogy szigorúan segítség NÉLKÜL sikerült felülnöm.
- De igen! Én vagyok Wormhole. Hol a rózsaszín kis kíséreted? - Kérdezte a nőstény. Hát persze. A különös portál elem. A szemei pedig épp olyan rózsaszín és cián árnyalatokban játszottak, mint a látomásban...
- Szerintem te is pontosan tudod, hogy a legutóbbi alkalommal megszabadultam tőle. - Forgattam a szemeim. - Mit is keresel itt?
- Mondjuk úgy, hogy mostanában itt dolgozom. És te? Nem úgy tűnsz, mint aki a kuzinom nevetséges bandájával szimpatizál.
- Kuzin? - Pislogtam értetlenül.
- Unokatestvér. Nighty a neve, szerintem már ismered.
- Igen... - Suttogtam halkan. - De megnyugodhatsz, semmi további dolgom vele és a rühes csapatával.
- Még szerencse! - Folytatta Wormhole. - Szóval? Mi történt?
- Mi az, hogy mi történt?
- Ugyan már! A szemeid elkezdtek villogni, mint valami leitatott közlekedési lámpa, és majdnem beleborultál a tóba! És még ezalatt a fura roham alatt is olyan hangokat adtál ki, ami vagy nem evilági, vagy inkább ne is részletezzük. Mi volt ez?
- Ugye... Emlékszel arra, amikor mondtam, hogy idő elem vagyok? - Tettem fel a kérdést óvatosan. Ami azt illeti, az egyetlen indok amiért elárultam a titkomat ennek a macskának az az, hogy... Ha minden igaz, a sorsaink összefonódnak.
- Oh?... Oh! Azt akarod mondani... Azt akarod mondani, hogy a jövőt láttad? - Váltott át a portál elem aggódó tekintete egy izgatott mosolyra. - Mit láttál? Elmondhatod? Vagy ez valami szupertitok? Mit láttál, mi volt benne?
A válasz előtt egyszerűen elfordítottam a fejem, az égboltot pásztázva. A csillagok halványabban égtek.
- ...Semmi jó...