NARRÁTOR

Fűmancs a tisztásnál búcsúzkodott az önkéntesektől, sablonosan elmormolva már-már ugyanazt a köszönet nyilvánítást mindegyiknek. Aggasztotta, hogy vajon mi lehet a másik csapat tűz elemével, de az annak bátyja iránt érzett gyűlölet sokkal erősebbnek látszott. Nem ismerte Blazet, de a kandúrnak a kisugárzása, a stílusa, a túlméretezett egoja és a keserű, lekezelő humora mind-mind fanyar emlékeket idéztek a föld elemben. Elvégre neki már réges-rég megvolt minden oka arra, hogy semmibe vegye a testvéri köteléket. És mi is bizonyíthatná ezt jobban, mint hogy egész nap csak azon mesterkedett, hogy Grasset és Felixet a lehető legtávolabbról elkerülje. De persze ez nem éppen a legegyszerűbb dolog, főleg, hogy Sorrow által azonos harctérre lettek osztva. Pedig ki is érthetné meg jobban Sorrow motivációját, mint Fűmancs.
Nyilvánvalóan ez volt a lényeg.
Ebből kifolyólag a tűz elemek zömét valószínűleg a tóhoz osztotta. Ha mást nem, Szikrát és Electrot biztosan.
Az utóbbi gyanúja már meg is volt erősítve; Találkozott már az áram elemmel. Szörnyű formában volt. Teljesen sápadt, a szőre hideg és vizes, és folyton-folyvást köhécselt. Valószínű, hogy a fulladás pereméről kecmergett ki. Sunset végig mellette volt, és támogatta a gyenge hímet. És persze ez volt az, amit Fűmancs már végképp nem értett. Elvégre Sunsetnek és Electronak még csak vér szerint sem volt semmi köze egymáshoz. Mégis olyan... Különleges kapcsolatuk van.

Fűmancs megrázta a fejét, nem hagyva hogy ezek a szánalmas gondolatok tovább fejlődjenek. A féltékenység mindig súlyos problémája volt a kandúr elméjének, ahogy néha-néha lázas gondolatok formájában jobb életet képzelt magának. Ám mindezeknek ugyanaz lett a vége; Rájött, hogy ennek úgy sincsen semmi esélye. És ha a sors erre az útra terelte, akkor elhatározta, hogy végig megy rajta; Ha törik, ha szakad.
Ahogy a tisztáson egyre kevesebb és kevesebb vendég lézengett, Fűmancsnak szemet szúrt, hogy kettő közülük csak nem mozdul a helyéről.
Felix és Grass.
Fűmancs egy térfelen volt velük, így akarva, akaratlanul is, de megfigyelte őket.
Főleg azt, hogy talán nem is olyan amatőrök, mint ahogy az látszik.

- Szia, Fifi! - Lépett oda a föld elemhez a kisebbik kandúr. Fáradtnak tűnt, de ugyanolyan arrogánsnak, mint mindig.
- Elképesztő voltál! - Dorombolta Grass, aki mintha nem is lenne úgy kimerülve.
- Tudom. - Húzta ki magát Fűmancs, ahogy próbálta dominánsnak mutatni magát. Mindennek az önbizalom a kulcsa.
- Be kell vallanom, ebben az egy dologban tényleg jobb vagy nálunk. - Jegyezte meg Felix, a szokásos, lenéző hangsúllyal.   
- Ebben az egyben? - Kényszerített sejtelmes vigyort az arcára Fűmancs, miközben erősen rejteni próbálta, mennyire irritálja a féltestvére jelenléte, hát még a rosszindulatú természete. Lassan rájött, hogy muszáj a jobbik arcát mutatnia Felix felé; Elvégre ő volt az egyetlen macska otthonról, aki tudta, mit is művel. És épp ez a baj. Meg kell szabadulnom tőle, amilyen gyorsan csak lehet.    
- Ebben az egyben. Se több, se kevesebb. - Vigyorgott önelégülten a fiatalabb kandúr.   
- Hát legyen. Ám ha megbocsátasz... - Forgatta a szemeit Fűmancs. - Te már nyugodtan elmehetsz. De Grassel még beszélnék.   
- Tényleg? - Kérdezett vissza meglepődve az említett föld elem.   
- Abszolút. Szóval Felix, a te dolgod ennyi volt. - Morogta az idősebb hím. 
- Hm? És mégis miről akarnátok ti ketten beszélni? - Vágott vissza meghökkenve a kisebb.   
- Az nem tartozik rád. Hozzá mégis csak több közöm van, mint hozzád. - Fújtatott Fűmancs. Felix elkényeztetett kölyök módjára, durcásan vállat vont, majd elindult haza.

- Tényleg beszélni akarsz velem? - Ismételte el Grass, a szemei mindeközben fényesen ragyogtak. Mintha hirtelen reménnyel lenne tele. Nem is csoda, hiszen a két testvér egészen az incidens óta szinte egy szót sem szólt egymáshoz.   
- Éppen itt volt az ideje, nemde? - Dorombolta Fűmancs, színészi mosollyal az arcán. Ezt a fajta üres, bármikor előkapható vigyort is a testvérétől tanulta. Elvégre színészi dolgokat csakis a színészektől leshetünk el, nem igaz? 
- Te... Te tényleg itt vagy! - Mosolygott Grass, mintha a szemeiben már egy-egy könnycsepp csillant volna. A mancsait egy meleg ölelésre tárta, de Fűmancs nem közeledett. Ő a mancsait szorosan a háta mögött tartotta, mint mindig.   
- Itt bizony. - Felelte a föld elem. - És be kell vallanom... A harctudásod egészen figyelemre méltó. Persze csak egy amatőrhöz képest.   
- Gondolod? - Vigyorgott a szakadt farkú hím. A szemei csillagok módjára ragyogtak. Már nem is emlékezett, mikor tudott ilyen nyugodtan, konfliktus nélkül kommunikálni az ikertestvérével. - Oh, te nem is tudod mennyire örülök, hogy itt lehetek! Olyan jól esik hogy végre, VÉGRE láthatlak, és beszélhetek veled, épp mint régen!   
- Mint... Régen?... - Visszhangozta Fűmancs. Elhalkult, ahogy a keserű emlékek előtörtek a tudatalattija mély sötétjéből. Grass rögtön észrevette a hirtelen változást; A füleit hátra csapta, és elhalkult.   
- Én... Én nem úgy értettem. Sajnálom. - Hajtotta le a fejét a kandúr.   
- Hagyd. A múlt az már csak a múlt. - Fújtatott Fűmancs frusztráltan. - Ha minden jól megy, többet a büdös életben nem kell látnom őket. Sem őt, sem a házi szajháját.   
- Figyelj... Tudom hogy ez most hirtelen, és valószínűleg semmi kedved hozzá, de... Hiányzol. És nem csak nekem, hanem apánknak is. Tudom hogy nehéz elhinni, de ez az igazság! Már... Már ő is bánja, amit művelt veled. - Folytatta óvatosan a városi macska, végig simítva testvére arcán.   
- Egy szavadat sem hiszem! - Mordult fel Fűmancs, durván elcsapva magától a kandúr mancsait. - Hiányzom? Nevetnem kell! Ide figyelj, mert egyszer mondom el; SOHA nem megyek vissza ahhoz az eszelőshöz! Nem véletlen szöktem el. Nekem már semmi közöm hozzá; Egy felnőtt macska vagyok, a viharba is!   
- Én... Sosem mondtam, hogy nem vagy az. - Szólalt fel Grass, óvatosan, nehogy rontson a helyzeten. - Miért vagy itt, az erdő közepén?   
- Itt megvan mindenem, ami kell. Itt végre, életemben először, tisztelnek engem! Sőt, félnek tőlem! El tudod képzelni, hogy ez milyen csodálatos érzés?

- Félnek... Tőled? Fifi, mégis mi...   
- Ne merészelj így hívni. - Hörögte Fűmancs, karmait fenyegetően végig húzva a nedves talajon. - Vagy talán az előző alkalom nem volt elég? Mit kell még tennem veled, hogy VÉGRE ne érezzem úgy, hogy kevesebb vagyok nálad?!
- Fűmancs... Nyugodj meg... Kérlek. Igazad van. Egyenlőek vagyunk. Csak higgadj le. 
- Jó... Jó, már nyugodt vagyok. - Sóhajtott Fűmancs, majd halványan elmosolyodott. a hangja tényleg nyugodt volt, de... Ugyanakkor baljós. - Te is hiányoztál.
- Komolyan mondod? - Dorombolta Grass.
- De még mennyire. Elvégre testvérek vagyunk, nem? - Mosolygott Fűmancs. Nyugodt volt, ez tagadhatatlan. Túl nyugodt. Fűmancs érzelmei mindig is intenzívek és hirtelenek voltak. De ez akkor is... Más volt. A föld elem most az egyszer ölelésre tárta a mancsait. Grass habozás nélkül ugrott a karjaiba, szorosan átfogva a hím törékenynek tűnő testét. A rövid szőre alatt érezhette a régi sebeket, melyekről pontosan tudta, miért vannak ott. Mégis, most, hogy végre magához szoríthatta az ikertestvérét... Minden olyan más volt. Ám mindennek véget vetett az, amikor az idősebb testvér egy hirtelen ütéssel vette el társa eszméletét, majd az ájult kandúr fülébe súgta;
- Jó éjszakát, Zöldlevél.

GRASS

Olyan hideg volt... Hideg, de borzasztóan száraz. Leszámítva persze a szőrömbe ragadt vér- és sárfoltokat. Amik, megjegyzem, szörnyű érzést kölcsönöztek az egésznek. Gyűlölöm bepiszkolni magam. Sokan mondják, hogy mi, városiak tisztaságmaniások vagyunk... Kezdem látni a lényegét. Fűmancs sosem szeretett a nagyvárosban élni. Talán ezért is szökött pont ide? Ide, a semmi közepére? Bár bevallom, mi ketten mindig is mások voltunk. Mint a nap és az éj. Ég és a föld... Ő mégis mindig úgy érezte, hogy mellettem elfakul a saját identitása. Én ezt sosem láttam így... És ő sosem hitt nekem.

Nem tudom, hol vagyok. Az utolsó emlékem, hogy Fűmancs átkarol, de utána... Teljes szalagszakadás. Mégis, az az ölelés... Az kárpótolt mindenért. Oly sok éven át marakodtunk, de most... Végre ismét a testvéremnek szólíthatom, és ez minden gyötrelmet megér. Na de ez lenne az ára?

A velem szemben álló ajtó hirtelen kinyílt. Óvatos léptekkel, zöldből barnába futó mancsok közeledtek felém.
- Fűmancs... Mi történt? - Kérdeztem halkan. A kandúr csak mosolygott.
- Mondd, te még mindig nem tanultad meg a leckét? - Tette fel az ellenkérdést.
- Miféle leckét? - Feleltem zavartan.
- ...Sose bízz bennem... - Súgta Fűmancs egyenesen a fülembe. A szemembe nézett, mancsaival végig simítva az arcomon.
- Miért ne tenném?
- Mert én vagyok az, aki miatt mindig ilyen helyzetekbe kerülsz. - Mondta Fűmancs, még mindig úgy vigyorogva, mintha az az arcára lenne rögzítve.
- Én nem értem... Miért vagyunk itt? Mi történt?
- Kedves testvérem... - Lépett hátrébb a kandúr. Az egyik mancsa a háta mögött, a másikkal végig simított a különös nyakláncán. - ...Üdvözöllek a Gonosz Elemek bázisán.
- Gonosz... Elemek?... - Kerekedtek el a szemeim. - Miről beszélsz?!
- Meglep, hogy még nem jutott el a csöppnyi agyadig, hogy mi folyik itt. - Nevetett a föld elem, majd közelebb hajolt, hogy a szemembe nézhessen. - Ez már nem játék, Zöldlevél. A te drága testvéred már egy komoly ügynek a része.
- Neked teljesen elment az eszed?! - Fújtattam dühösen. - Fűmancs, apánk éppen ugyanígy kezdte!
- Ne hasonlíts ahhoz a szörnyeteghez! - Morogta a hím, ahogy a torkomhoz fogott egy borotva éles fűszálat. Erre egy kicsit visszavettem.
- Rendben... Rendben. De miért csinálod ezt?...
- Elegem van abból, hogy mindig te vagy a különleges. Aki bármit megtehet... Nem. Én többet akartam. Hogy legyen aki lát engem is. Aki elismerjen. És aki féljen tőlem... És itt? Itt végre mindenem megvan. De... - Vette el az éles tárgyat a közelemből. - Tudod, ha annyira hiányzom... Lenne egy ajánlatom.
- Neked? Mégis miféle ajánlatod lehet?
- Csatlakozz hozzám. Légy te is a csapatom tagja, és harcolj továbbra is velünk. De ehhez persze, szakítanod kell a régi életeddel.
- Én...
- Shhh... Nem kell rögtön válaszolni. - Helyezte a számra a mancsát, hogy elcsitítson. - Előtte szeretném, ha megismernél valakit.

FŰMANCS

Hátrébb léptem, és kopogtattam a sötétlila ajtón. Hamarosan érkezett is a válasz. Az ajtó kinyílt, ahogy én félre álltam az útjából. Deadline, a halál elem lépett a sötét börtönszobába. Grass értetlenül nézett rám. Én a fekete szőrű kandúr mögé léptem, mancsaimat bizalmasan a vállára helyezve.
- Nos, hadd mutassam be Deadlinet. Biztos vagyok benne, hogy ő jobb belátásra bír majd. - Doromboltam nyájasan. A halál elem felém fordult.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. - Felelte halkan.
- No és miért nem? - Morogtam türelmetlenül.
- Fűmancs, én támogatlak. Ez tényleg így van. De van egy határ.
- Csakugyan? Van ám, de én mondom meg, hol. Most hajrá, tedd amit megbeszéltünk. - Mondtam egyszerűen, majd elengedtem a hímet.

Deadline csendben Grass felé lépett. Durva mancsával maga felé fordította a zavart kandúr arcát, a szemébe nézve. Még egy utolsó, rosszalló pillantást vetett felém, majd a feladatához kezdett. A föld elem szemei telihold-kerekre nyíltak, ahogy a kínzás megkezdődött. Nehézkesen a térdeire ereszkedett. Minden szál szőre felborzolódott, és teljesen remegni kezdett. Hamarosan már üvölteni kezdett, ekkor szóltam Deadlinehoz.
- Elég. - Parancsoltam a halál elemnek, mire ő lehunyta a szemeit. Grass nyöszörögve roskadt össze, csak a mancsaihoz kötött fűláncok akadályozták meg abban, hogy eldőljön.
- Amit művelsz, az borzalmas, még tőled is. - Susogta Deadline, mikor ismét mellettem termett.
- Tetszik vagy nem, ezek az én módszereim. - Feleltem, egy szúrós tekintettel társítva. - Elmehetsz.

Lassan közelítettem meg a szenvedő kandúrt, aki még mindig összegörnyedve remegett.
- Nos? Mi a válaszod?
- ...Egy szörnyeteg vagy... - Morogta halkan Grass.
- ...Mi?
- Én bíztam benned, Fűmancs! Mindezek után, még mindig képes voltam rá! - Hörögte a föld elem. Nem is volt hajlandó a szemembe nézni. Valami megváltozott.
- Nem hallod, mit mondok? Esélyed lehetne csatlakozni hozzánk. Ez egy vissza nem térő lehetőség, a viharba is!
- Én sosem fogok odáig süllyedni, mint te! Eressz el! Hagyd hogy elmenjek, és nyugodtan maradhatsz a rettegett vezér! Elvégre te is ezt akartad, nem?! Mi változott meg? - Tekintett fel rám. A kérdése célba talált. Mi változott?...
- Fogalmam sincs... - Ismertem be egy sóhaj kíséretével. - Jó. Elmehetsz. De többet ne lássalak.

A fűben ültem, a csapóajtó mellett. Grass elment. De most már tényleg gyűlöl, és nem csak én beszélem be magamnak. Nem akar odáig süllyedni, mint én... Tényleg ilyen borzalmas macska lennék?
Hát persze hogy az vagyok! Elvégre egy gonosz csapat élén állok. Ennél már tényleg nincsen lejjebb.
De mégis mit gondoltam? Azzal, hogy idehozom. Azzal, hogy lehetőséget ajánlok neki. Azzal, hogy egyáltalán megpróbálom feléleszteni a kapcsolatunkat, miután elrendeztem magamban, hogy a testvéri kötelék teljesen értéktelen. Majd még a remény utolsó szikráját is eltaposom azzal, hogy bevetem rajta a csapatunk legerősebb kínzóeszközét.
Mégis mi ütött belém?
Mi gondoltam én mindezzel? Miért érzem magam még mindig szánalmasan magányosnak?...

Ám ekkor hirtelen a semmiből egy macska termett előttem.
Nőstény lehetett. A szőre lila, néhol világosabb színű csavarokkal. A farka hosszú, a vége felcsavarva, mint valami majomnak. Zöld és lila gyűrűkkel volt díszítve. A szemei mint valami olcsó hipnotizáló eszköz, kék és rózsaszín, ezek is gyűrűkben követve egymást.
- Miben segíthetek? - Emeltem rá a fáradt, kedvetlen tekintetemet.
- Még mindig társakat keresel? - Kérdezte a nőstény türelmetlenül.
- Talán igen, talán nem. Mi hasznom lenne belőle?
- A nevem WormHole. Portál elem. - Felelte a nőstény, majd a száját baljós mosolyra húzta. - Vagy ha úgy tetszik, Nighty unokatestvére.