NIGHTY

- Szerintem jobb, ha itt maradunk. - Jelentettem ki.
- Hm? - Fordult felém Fűmancs, mint aki az iméntiből egy szót se hallott.
- Talán nem azt kötötted a lelkükre, hogy maradjanak itt? - Magyaráztam irritáltan. Fűmancs egy pillanatra elgondolkozott.
- Hmm... Igaz. Akkor mi lesz? Várunk? - Felelte cinikusan a föld elem.
- Mégiscsak jobb, mint céltalanul bolyongani.
- Jó. - Forgatta mogyoróbarna szemeit a kandúr. - Te itt maradsz. De én inkább felderítek.
Fűmancs közömbösen megfordult, de hirtelen eszébe jutott még valami.
- Oh, és Sötéthold... Inkább ne mondogasd az ellenfeled arcába, hogy nyugodtan megölhet... A végén még meglepődsz, ha tényleg megteszi. Mellesleg, egyáltalán nem tűnsz tőle bátrabbnak. Sőt, ez az a mozdulat, ami a legjobban kiemeli, milyen gyáva is vagy valójában. - Majd válasz nélkül, egyszerűen sarkon fordult, és eltűnt a bokrok között. Gyáva? Ezt azért nem mondanám!

Az ég már tisztulni látszott. A sötét felhők halványultak, átszűrve a naplemente fényét. Naplemente? Komolyan ennyi ideig szórakoztunk vele?

Hamarosan feltűntek az első visszatérőink. Élükön szökdécselt Doku, a méreg elem. A sebeinek volt egy baljós rózsaszíne, de őt ez láthatóan nem zavarta. Gondtalanul baktatott át a bokrokon és pocsolyákon, szorosan a nyomában pedig Neku, a víz és cukorka elem hibrid. Annak a kettőnek van valami különös kémiája, ami így, a harc után sokkal jobban kirajzolódott. Mögöttük jött LoveyBerry, a furcsa szeretet elem. Valahogy ahogy sétált, a járásának a módja is szokatlannak tűnt. Mint aki ugyan megtanult járni, de nem épp a megfelelő módon. Majd a sort zárta Sage, a gyógyítás elem. Így, hogy jobban megnézem, Doku volt az egyetlen akinek Sage nem látta el a sebeit. Bár nem tudom hibáztatni; Doku rózsaszín, látszólag savas véréhez nekem sem lenne kedvem hozzáérni. De mint már említettem, Dokut ez a legkevésbé sem érdekelte.
- Nightyyy! - Indult felém a különös, lila csillagokkal tarkított kandúr, arcán egy Szikra stílusú vigyorral. Szikra... Hamarosan őt is össze kell szedni. Remélem nem történt semmi baj. Remélem jól van...
- Megállnál végre?! - Morogta Neku, hevesen zihálva. Valószínűleg eddig is azzal töltötte a napját, hogy Doku után rohangál.
- Gyorsabb vagyok nálad! - Jelentette ki önelégülten a méreg elem. Neku forgatta a szemeit. Bizonyára már hozzá van szokva a hiperaktív hím gyerekes viselkedéséhez. Amikor végre utolérte, egymás mellett foglaltak helyet. Majd Doku ismét rám emelte baljós, zöld tekintetét.
- ...Ti aztán jól tartjátok magatokat... - Érkezett meg Sage, látványosan kifulladva. - Üdv, Nighty. Ezt a csapatot már elláttam, kivéve... Őt.
- Jobb is, ha nem érsz hozzám! - Csattant fel Doku. - Én megmondtam! A vérem erősen savas, amit határozottan NEM akarsz élőben kipróbálni! Különben is, jól megvagyok! Ez nekem semmi! KÉTSZER is végig tudnám játszani! Sőt, akár-
- Rendben, ennyi elég lesz. - Vágott közbe Neku, egyik mancsát a hím fejének egy biztonságos pontjára helyezte. Úgy tűnik, hogy ő pontosan tudja, hogyan kezelje ezt a kaotikus macskát. - Senki sem kételkedett a képességeidben, oké?
- Oki-doki. - Dorombolta a méreg elem, az előbbi műsorát teljesen elfeledve.
- Ahogy látom, te sem vagy a legjobb állapotban... - Lépett felém aggódva Sage. - Megnézhetném a mancsaid, kérlek?
- ...Nyugodtan. - Hagytam rá, a mancsaimat felé nyújtva, tenyérrel felfelé. Ő is rögtön a mancspárnáimat kezdte vizsgálni. Úgy tűnik, mindenki tudott erről a kis hátulütőről, természetesen csak én nem. Tipikus.

A kandúr mancsai halvány, mentazöld fénnyel kezdett ragyogni, eltüntetve a sebeimet. Furcsa érzés volt, így, hogy mások segítségére szorultam. És ez az érzés határozottan nem tetszik...
- Sajnálom, Nighty, de az egyik karmod... Nos... - Kezdte Sage egy kellemetlen, erőltetett mosollyal.
- Tudom. - Sóhajtottam, enyhén irritáltan.
- Rendben... Nos, a vérzés és a fertőzések miatt már nem kell aggódnod, de ez bizony így fog maradni. A fájdalom még egy ideig kitarthat, de idővel el fog múlni.
- Köszönöm. - Suttogtam halkan, egy halvány mosoly kíséretében.
- Ez csak természetes. - Viszonozta Sage.

- Szóval... Vethetnék rád egy pillantást?... - Fordultam bizonytalanul Doku felé. Ez így kimondva elég kellemetlenül hangzott, tekintve hogy nincs kedvem azt a illúziót kelteni, mintha tudnám mit csinálok.
- Természetesen! - Felelte Doku bármiféle habozás nélkül, mint aki egész életében csak erre a percre várt.
...Minden egyes beszélgetéssel egyre több kérdés merül fel ezzel a bolonddal kapcsolatban...
Doku egy gyerekes vigyor kíséretében fejet hajtott, felém tartva épp egy olyan pontot, ahol nem kell hozzáérnem a baljós, rózsaszínen sistergő véréhez. Mindeközben izgatott pillantásokat vetett Nekura. Fogalmam sincs mit érdeklem ennyire ezt a méreg elemet, de ez az egész már kezd nagyon kínos lenni.
Az egyik mancsomat óvatosan a fejére helyeztem, majd fehér fénnyel hirtelen bezárult mindegyik karmolása. Ahogy elvettem a mancsom, Doku szemei elkerekedtek. Rögtön felkapta a fejét, és a gyerekes vigyorával bámult rám ismét.
- Köszönöm szépen, Nighty! - Felelte felpörögve, ahogy már el is kezdett izgatottan szökdécselni.
- Nos.... Szívesen... - Feleltem szűkszavúan, ahogy még mindig nem igazán sikerült feldolgoznom, mi történt.

Eközben az erdő bokrai közül rontott elő egy fényes fehér bunda, rögtön utána Fűmancs kiválóan álcázó színezetével.
- Ez a nyamvadék elmenekült, amikor a másik épp a markunkban volt! - Mordult fel Fűmancs, ahogy a fehér nőstényt a grabancánál fogva tartotta közel. - Mit is mondtam a gyávaságról, Dayly?
- Hékás, ennél azért óvatosabban is lehet! - Vágtam közbe, a hím elé lépve. Fűmancs kedvetlenül ellökte magától a fény elemet, akinek a már eddig is csapzott szőre most a sárba borult. Eredeti, fehér bundája már csak nyomokban kandikált ki a fekete, vörös, és barna foltok közül, mintha teknőctarka lenne. Vörös szemeiben még sosem látott félelem tükröződött. Nem is csodálom, miután a saját nővére tört az életére.
- Óvatosan? Nem éppen arról vagyok híres. - Forgatta a szemeit a föld elem, ismét a nőstényhez fordulva. - De most komolyan, hát nem megmondtam, hogy maradjatok itt?
- Azt mondtad, hogy maradjak Deadlinehoz közel! - Felelte a nőstény.
- Az még azelőtt volt, mielőtt a te drága véred szétszitált minket!

- Álljunk meg, hogyhogy "maradj Deadlinehoz közel"? - Szóltam közbe gyanakodva.
- Tényleg ezt mondta! Én próbáltam vitatkozni, de Fűmancs ragaszkodott hozzá, hogyha megtaláljuk a valódit, öljük meg! Pedig ő is pontosan tudja, hogy Deadline már nem csinál ilyesmit! - Magyarázta Dayly, karmait kifeszítve.
- Megölni? - Fordultam Fűmancs felé, érezve ahogy a bundám teljesen felborzolódik. - Te ezt komolyan gondoltad?!
- Csak nem azt hitted, hogy ölbe tett mancsokkal akarok várni? Volt egy tervem rá, hogy minél előbb véget vessünk ennek, ellentétben veled!
- Véget vetni a harcnak és megölni valakit az két teljesen más dolog!
- Nem akarok zavarni, de én Fűmanccsal értenék egyet! Van olyan helyzet, amiből csak karmokkal lehet kijutni. - Szólt közbe Doku, mintha azt képzelné, hogy neki minden privát beszélgetésben joga van részt venni. - Szerintem a gyilkosság elfogadható, de csak a megfelelő körülmények között.
- MI?! - Fújtattam rá irritáltan. - Hogy mondhatsz ilyet?! Ha mindenki csak úgy kénye-kedve szerint gyilkolászna, mi se lennénk jobbak Poison Monsternél!
Doku hátra csapta a füleit, és tett pár lépést hátrébb, mintha bántotta volna, amit mondtam. De ha ez érdekelt is volna, jelenleg túl dühös voltam ahhoz, hogy józanul gondolkodjak.
- A furcsa kis barátodnak igaza van, Sötéthold. Nem mindenki él afféle cukormázból épült világban, mint a drágalátos Elem Csapat. Mellesleg, tőlem mit vártál? Hát nem azt hangoztatom már egy ideje, hogy egy szép napon én vágom el a torkodat? - Folytatta Fűmancs szórakozott hangon. Amilyen nyugalommal mondta az utolsó sort, valahogy a hideg rázott tőle. De igaza volt. Tőle miért is várnék jobbat?
De Doku már egyáltalán nem tűnt se szórakozottnak, se nyugodtnak. A szőre felborzolódott, zöld szemei résnyire szűkültek.
- Hogy mit csinálsz vele?! - Morogta a méreg elem, Fűmancs meglepetésére.
- Már bocs, de esküdt ellenségek vagyunk ezzel a bohóccal, szóval ha megbocsátasz, folytatnám a napi oltogatását. - Vágott vissza a föld elem, ahogy szépen lassan visszatért a szokásos, arrogáns magatartása.
- Neked van fogalmad róla, kivel beszélsz?! - Folytatta Doku. Valami tényleg kicsaphatta nála a biztosítékot.
- Hát persze. De azt hiszed, hogy ez engem érdekel? Nem fogok hajlongani valami jött-ment hős ivadékának, akárki is legyen.
Doku már a kesztyűihez nyúlt volna, görcsösen szorongatva a magenta színű anyagot, de a Neku nevű társa ismét kizökkentette.
- Itt vannak a többiek, ideje indulni. Az a Sage fazon ellátta őket, ne aggódj. - Tette a mancsát gyengéden a kandúr vállára, majd közelebb hajolva súgott még valamit, amit még én sem hallottam. Doku nagyot sóhajtott, majd megpróbált lenyugodni. Fűmancs felé még egy fenyegető pillantást vetve, nyugalmat színlelve kihúzta magát.
- ...Igazad van... - Suttogta a mellette álló hibrid felé, az orrát a másikéhoz érintve, mintha valamiféle pár lennének. - Ideje indulni. Sok dolgunk van még.
- Ebben biztos vagyok. - Morogta Fűmancs, viszonozva a pillantást.
- Nos, örültem a találkozásnak, Nighty! - Fordult felém Doku, mancsait ölelésre tárva. - Remélem még találkozunk!
- Én is... - Léptem hátra kellemetlenül, kitérve a közvetlen kontaktus elől. Ez a macska, aki először még mancsot fogni sem akart, most ölelésre hív? A világért sem.
Doku egy kicsit csalódottnak tűnt, de nem panaszkodott. Csak mosolygott rám, majd a furcsa társaival el is indult a ki-tudja-hova.

- Hellouuu. - Jelent meg mögöttünk Blaze, miután már az önkéntesek nagy része eltűnt.
- Mi akarsz? - Morogta kedvetlenül Fűmancs. - Nincs máshol lenned?
- Nagyon vicces, Fifike. - Morogta cinikusan a tűz elem. Úgy tűnik, nem bírják egymást. Bár csodálkozom, ha bárki képes elviselni egy ilyen arrogáns gyökeret. Viszont kiindulva abból, hogy még Fűmancsot is képes kedvelni valaki (KHM KHM Virág), már ezen se lepődnék meg. Fáradtan a homlokához emeltem a mancsom, bezárva az eddigi sebeit.
- Blaze? Van bármi mondanivalód? - Néztem rá kérdően. Valahogy... Másnak tűnt. Példának okáért, nem vigyorgott mint egy eszement. És ez már valami.
- Szikra... - Ismerte be a kandúr, a füleit hátra csapva. A szokásos lángjai feltűnően gyengén égtek, jelezve, hogy valami tényleg nincs rendben. - A harc eleje óta nem láttam. Pedig őt ismerve, már rég itt kellene lennie.
- Nocsak, talán a segítségünkért könyörögsz? Lehetséges lenne ez? - Vigyorgott Fűmancs kárörvendően..
- Ezt egy szóval sem mondtam! - Fújtatott Blaze, ahogy próbálta megőrizni a maradék büszkeségét.
- Nagyon helyes. - Kezdte Fűmancs elégedetten, de rögtön ezután tövig felborzolt szőrrel vicsorgott a tűz elem arcába. - Ugyanis semmi kedvem egy karmomat sem mozdítani egy magadfajta arrogáns, mindenkin átgázoló szemétért. A testvérednek, veled ellentétben, legalább egy cseppnyi jóindulata van. És biztos vagyok benne hogy többre képes, mint te valaha is leszel.
Ezzel a föld elem elviharzott, levélfarkát frusztráltan rángatva ide-oda. Egy pillantást sem vetett hátra, inkább egyenesen a csapattársai, Sunset és Electro felé vette az irányt. Az áram elem borzalmasan nézett ki, és alig állt a lábán. Teljesen sápadt volt, és remegett. Nem tudom, Sorrow mit művelt vele, de egyszer az életben tényleg sajnáltam. Sunset szorosan magához tartotta, támogatva az esetlen kandúrt.
Én közben visszafordultam Blaze felé. A szemei elkerekedtek, és fülei lejjebb csúsztak, mintha Fűmancs szavai tényleg elértek volna parányi lelkéhez.
- Nighty... - Fordult felém a magas hím, mintha már kezdene kétségbeesni. - Igen, tudom hogy eddig borzalmasan bántam Szikrával, de... De aggódom miatta, és tudni akarom mi van vele. Elindulnék én magamtól is, de... Te jobban ismered ezt a helyet. És... Meggondolatlanság volna, ha nem készülnék fel a legrosszabbra.
- Ez... Meglepően kedves tőled. - Feleltem hezitálva, enyhén megremegve, ahogy átgondoltam a lehetőségeket. - De ha megtaláljuk... Szerintem fair dolog, ha elvárom tőled, hogy ezúttal talán próbálj meg... Rendesebb lenni vele. Az öcséd nem egy kölyök, és azzal, hogy nem veszed számításba az érzéseit, biztos vagyok benne, hogy csak rontasz a kapcsolatotokon.
Blaze lassan bólintott, jelezve hogy tudomásul vette a hibáit. Hogy képes lesz-e javítani rajtuk, na az már más kérdés.
- Rendben... Egy tippem van, ahova Sorrow küldhette, hogyha bármennyire is átgondolta, mit csinál.
- Oké... Köszönöm. - Tette hozzá az utolsó szót Blaze szinte alig hallhatóan, lenyelve a büszkeségét.

- Szóval... Ha jól sejtem, a te hallásod egész jó lehet. - Szólalt fel Blaze út közben, utalva rá, hogy az ő felfogása szerint ha az apámnak jó volt a füle, automatikusan nekem is. Bár legalább ebben az egy dologban igaza is volt. Az már más kérdés, hogy Apa magas volt, én pedig a legkevésbé sem.
- Igen, és? Anélkül is tudom, hova megyek. - Jegyeztem meg hűvösen.
- Oké, oké, csak kérdeztem... - Forgatta a szemeit a tűz elem. Mindeközben minden lehetséges eszközt bevetett, hogy a sarat távol tartsa a mancsaitól.
A Nap már igencsak az ég alján kúszott, egyre csak lefelé. Egyetlen szerencsém, hogy az éjszaka nekem kedvez. De még mielőtt ezt az előnyömre fordíthattam volna, Blaze meg is pillantotta, amit keresünk.
- Szikra! - Sápadt el a tűz elem, rögtön elrohanva mellőlem. Amint felkaptam a fejem, én is szembesültem a... Hűvös igazsággal.

A tó túlpartján állt egy szobor.
Szobor? Dehogyis!
Egy macska volt az. Teljesen jégbe fagyva... Lehetséges ez?
Vörös szemei tágra voltak nyitva, szája fenyegetően vicsorgott. A mancsai széttárva, mintha mögötte a világ legdrágább kincse lenne. Narancssárga szőrébe beleivódott a sár és a vér, de a személyi azonosságát tökéletesen ki lehetett venni.
Mintha a vér is megfagyott volna bennem, ahogy megláttam őt.
A jégszobor nem más, mint Szikra.
Blaze gond nélkül, valószínűleg adrenalintól vezérelve úszott át a tavon, miközben én oldalról kerültem meg. Szikra mellett kuporgott valaki más is. Kék szőrét neki is vörös és barna foltok borították. A fejét a mancsaival takargatta, miközben erősen remegett, leleplezve, hogy bizony zokog.
- Kagyló... Mi történt?... - Susogtam remegve, miközben a szemeimet alig bírtam levenni a jégbe fagyott macskáról. A víz elem rám nézett; a szemei teljesen vörösek a könnyektől.
- ...Nighty... - Szipogta halkan, ahogy próbálta összeszedni magát. - Szikra... Szikra mentett meg... Sorrow... Ő jött, és... És... Én már csak azt láttam ahogy... Ahogy itt áll előttem... Szikra mentett meg, Nighty...
- Shhh... - Próbáltam csitítani a nőstényt, ahogy az érintésemmel elláttam a sebeit. A mancsom remegett, de nem a karmom helyéből következő fájdalomtól. Ez más volt. Teljesen más. Könnyek peregtek le az arcomon, hiába próbaltam tartani magam. Blaze türelmetlenül körözgetett a macska körül, felmérve a helyzetet. A könnyei futótűzként zúdultak le az arcán, ahogy ő egyszer-egyszer grimaszolt, mintha ezek is égetnék a bőrét.
Lassan két lábra álltam, ahogy még mindig próbáltam útját állni a könnyeknek.
- Blaze... - Kezdtem remegő hangon, levegőért kapva. - Még nincs vége. Még él, ebben biztos vagyok... Olvaszd ki.
Blaze bizonytalannak tűnt, de nem szólt semmit, inkább a jégszobor hűvös arcára helyezte mancsát, ahogy Kagyló óvatosan hátrébb lépett. Nem tudom, hogy ez mennyire jó ötlet... De ez az egyetlen logikus megoldás.

Néhány percig feszült csend lepte el az erdőt, mintha a fák is azt várnák, vajon mi lesz.
Amikor a jég már rendesen elolvadt, a kandúr kétségbeesetten kapott levegőért, majd erőtlenül a bátyja karjaiba hullott. A szőre teljesen sápadt volt, és egész testében remegett. Kagyló rögtön odasietett, hogy ő is segíthessen a kihűlt tűz elemnek.
- ...Blaze?... - Kérdezte gyenge, zavarodott hangon Szikra.
- Igen! Igen, én vagyok az! - Csitította az idősebbik kandúr, ahogy próbalta visszanyerni az (ő felfogása szerint) elvesztett méltóságát.
- Mit... Csinálsz itt?... - Remegett Szikra, küszködve, hogy egyáltalán a szemeit nyitva tartsa.
- Érted jöttem, butus! - Kényszerített mosolyt az arcára. - Te voltál a nap hőse, kölyök! Biztos vagyok benne, hogy Apu is így látná!
- Gondolod?... - Nyíltak tágra Szikra vörös, fáradt szemei. Nem biztos, hogy hitt a bátyjának, de egyelőre örülünk, hogy egyáltalán beszélni tud.
- Igen! Igen, még szép! - Folytatta Blaze, miközben próbálta kordában tartani az érzelmeit. - Sajnálom, én... Én annyira sajnálom! Borzalmas testvéred voltam, de ígérem, jobb leszek! Csak is miattad, Szikra!
- ...Ajánlom is... - Mosolygott halványan a gyenge tűz elem, majd lehunyta a szemeit.

- Ne! - Sikoltott fel Kagyló, a másik kandúrnak segítve azzal, hogy megtartsák a kihűlt macskát. A nőstény reményért fohászkodva felém fordult. - Nighty, ugye nincs még vége?? Gyere már ide, a viharba is!
A füleim hátra voltak csapva, és szinte mintha én is meg lennék fagyva, álltam pár lépéssel hátrébb.
Nem...
Nem, ez nem igaz.
Ez csak egy álom.
Mondd, hogy ez egy álom!
Mély levegőt véve, és a maradék lelki erőmet összekaparva rohantam oda az ájult hímhez.
- Ha nem ébred fel, én... Én sosem bocsátanám meg magamnak... - Susogta Blaze, teljesen lesokkolva. Nem szóltam hozzá, csak egy rosszalló pillantást vetettem felé, aminek a lényegét tökéletesen leolvasta.
Végig simítottam a sápadt hím arcán, majd a mellkasára helyeztem a mancsomat. A szőre hideg és nyirkos.
A szíve még ver.
Minden rendben lesz... Rendben kell lennie.
Hosszan sóhajtottam, ahogy a két macska fojtogató tekintetével találtam szembe magam, válaszokat követelve.
- Még él. Én egy durvább hipotermiára gyanakszom, de... Rendben lesz, ebben biztos vagyok - Feleltem halkan, önbizalmat színlelve. - Kagyló vigyázni fog rá.
- Még szép! - Felelte a nőstény, a hangja még mindig durva és instabil. Blaze egy hálás pillantást vetett rá, és átvette a szót.
- Tudom... Tudom hogy bennetek megbízhatok, és hogy jó gondját viselitek az öcsikémnek... - Mosolygott keserűen a tűz elem, egy cseppet már megkönnyebbülve. - Én... Én segítek biztonságba vinni, de... De aztán már igazán mennem kell; Én sem érek rá örökké...
- Rendben... Köszönjük a segítséget. Minden szempontból. - Közöltem sablonosan. Túl sok nekem ez a nap, azt sem tudom, hol áll a fejem. Fáradtan meredtem magam elé, reménykedem, hogy nem álltatok senkit hamis reményekkel.
- ...Én köszönöm... - Suttogta Blaze, majd Kagylóval némán megegyezve felemelték az ájult kandúrt.

A csapat maradék tagjait összeszedve vissza is tértünk a bázisunkra. Ezzel pedig a két csapat közötti szövetségnek hivatalosan is vége.
Pár lépéssel az ajtó előtt Blaze megállt.
- Innentől boldogulsz egyedül? - Kérdezte halkan a kék szőrű nőstényt. Ő bólintott, és óvatosan a karjaiba vette a sápadt tűz elemet. Amikor már eltűnt a látótávból, felé fordultam.
- Te nem mész be?
- Nem... - Rázta a fejét egy keserű mosoly kíséretében. - Nem hiszem, hogy méltó lennék rá. Mellesleg... Apának biztos megvolt az oka, hogy Szikrának adja a nyakláncot. Ezt pedig tiszteletben kell tartanom.
- Hmm... Nagyon helyes. - Feleltem közömbösen. - Ez új. Mi változott?
- Nos... Az a Fűmancs fickó őszintén szólva egy seggfej, de valamelyest felnyitotta a szemem.
- Áhh... Értem... Nos, akkor remélem tudod, hogy az Elem Csapat bármikor szívesen vár. Persze csak látogatni, semmi több. Illetve... Ezt Szikrával még át kell beszélni, de érted a lényeget.
- Ez kedves tőled. - Vetett felém egy hálás pillantást a hím, majd sarkon fordult, és elindult mélyen az erdőbe. - Nos, adios, Sötéthold!

NARRÁTOR

A DarkPines erdő mélyen, az éj leple alatt settenkedett a lila nőstény macska, zöld, gyűrűs farkát szorosan maga mellett tartva. Kék és rózsaszín szemeivel pásztázta a környéket, mintha keresne valamit. Vagy valakit. Amikor egy macska által keltett zajt hallott, fejét magasra emelte. De rögtön vissza is húzta, ahogy észrevette, hogy ez közel sem az, akit keres. Ám jobbnak látta, ha így is szemmel tartja a különös idegeneket.
- TimeLapse! - Baktatott át a pocsolyákon egy fiatal nőstény. A szőre a rózsaszín minden létező árnyalatát tükrözte, ami a lila macska véleménye szerint egyenesen retina égető volt. A pink cica sántikált, pedig nem is tűnt sérültnek. Egyszerűen csak... Nem tudott rendesen járni.
- Csendet! - Mordult rá egy durva, fenyegető hangú kandúr. Az éjszakai fényben a sötétkék és fehér szőre szinte alig volt látható. Ami végül leleplezte az csak az volt, hogy tetőtől talpig vér, sár, és sebek borították.
- De TimeLapse! Vérzeni látszol! - Vitatkozott a rózsaszín nőstény. Valami a beszédével sem stimmelt...
- Mit érdekel az téged?! El kell tűnnünk innen, és pont!
- De miért? Olyan kedvesek mind! Csak az a szürke nem. De az itt már nincs itt!
- Lovey... - Fordult hátra irritáltan a TimeLapse nevű hím. - Itt a vége. Hallgass.
- De neeem! Miért megyünk máris? Miért megyünk mindig?
- Ezekben nem lehet megbízni! Bosszantó kis önjelölt igazságosztók; Találkoztam már eléggel!
- Tényleg?... De... De te mindig velem vagy. És nem találkozunk senkivel. - Közölte zavartan a nőstény. - Egy a vérünk, TimeLapse! Nem lehetnek titkaid!
- Semmi közöm a te mocskos véredhez! - Borzolta fel a szőrét TimeLapse, karmait végig húzva a nedves talajon.
- Hm? - Nyíltak telihold-kerekre Lovey szemei, ahogy a fülei hátra csapódtak.
- Jól hallottad! Sosem voltál a vérem! Nesze, itt a hőn áhított igazság! - Vicsorgott a kandúr, fenyegetően lépdelve a naív nőstény felé.
- De... Hazudtál?... Miért hazudtál, TimeLapse? - Remegett meg Lovey hangja. A hím lekezelően hajolt le hozzá, orrát majdnem az övéhez érintve. Fekete szemei egyenest a vele szemben álló rózsaszínekbe fúródtak.
- Szükségem volt rád, kölyök. A saját karmaimmal vettelek el a te "véredtől". A saját karmaimmal temettem el a föld mélyébe. És a saját karmaimmal húztam a szálakat úgy, hogy te ezt sose tudd meg. De... Tudod mit? Menj, ha annyira akarsz! Repülj kismadár!... Takarodj.
A fiatal nőstény szemeibe könnyek szöktek, és rémülten baktatott el a helyszínről, habár valószínűleg ő sem tudja, hova.
TimeLapse felemelte a fejét, és egyenest a bokrok felé vette az irányt. Határozott mozdulattal rántotta el az ágakat, felfedve előtte az ott rejtőzködő lila nőstényt.
- Mit keresel itt? - Morogta, baljósan nyugodt hangon.
- Én... Öhm... Nem hallottam semmit, ha erre célzol. - Húzta ki magát kínosan, kétségbeesetten színlelve a tudatlant.
- Semmit? - Ismételte el szűk szemekkel a kandúr.
- Semmit. Hacsak nincs valami, amit kellett volna. - Folytatta a lila macska. Az idegen végignézett rajta, majd egy cseppet nyugodtabbnak tűnt.
- Nocsak... Csak nem egy portál elemmel van dolgom? - Kérdezte TimeLapse. A nőstény meglepődött. Egyrészt a hím hirtelen hangulatváltásán, másrészt azon, hogy ilyen tökéletes pontossággal betippelte az elemét.
- Igen. És te pedig... - Nézett végig rajta tanácstalanul. - Óra?...
- Idő. - Felelte könnyelműen az idegen. - És? Kit tisztelhetek szerény személyedben?
- Wormhole. A nevem Wormhole.

Mindeközben a Common Régió nyüzsgő fővárosában, Nekomachiban egy kandúr dühösen viharzott le a pincébe. A ház nyilván nem az övé volt, hanem egy barátjáé. Ha magánál tartaná a klienset... Nos, nem biztos, hogy tudná tartani magát. Nem tudná tartani azt a sok kérdést, ami az évek alatt halmozódott fel benne. A barátai szerint még hagyni kell egy kicsit. Meg kell törni. Vagy épp az ellenkezője, ha szükséges.
- LILY! - Trappolt le a sötét helyiségbe, ahol az idősebb nőstény egy székhez celluxozva várta őt. Királykék szemeiből sugárzott a színtiszta gyűlölet, de valamelyest a félelem is.
- ...Doku... - Felelte üresen a gyógyítás elem. A sminkje teljesen el volt kenődve, és a kifakult szőrét fedő festék is kopni kezdett. A méreg elem felborzolt bundával állt meg előtte.
- Tud rólam. - Jelentette ki nemes egyszerűséggel.
- Hm? - Nézett vissza rá közömbösen a nőstény.
- TUD RÓLAM! Hazudtál! - Fújtatott a kandúr, majd körbe-körbe kezdett sétálni a szék körül.
- Tényleg? Hogy jöttél rá? - Morogta Lily, szarkazmussal átitatva.
- Van egy érzésem, hogy te bizony nem érzed a helyzet komolyságát. Kezdjük hát újra! Miért hazudtál?
- Hazudtam már eleget, min változtat ez?
- Válaszolj. - Morogta Doku, majd egy hosszú sóhajjal próbált elkerülni egy közelgő dühkitörést. - Kérlek. Ez sokat jelent nekem, ha eddig nem jöttél volna rá.
- Nem lett volna szabad, hogy ismerjük egymást... Az pedig végképp nem, hogy ti ketten ismerjétek egymást.
- Nem teszed ezt könnyebbé... Csak mondom, hogy a Sage nevű barátod utalgatott rá, hogy tud valamit. De nem mondott semmit. És persze nem hibáztatom. Rohadtul idegesít, de nem hibáztatom. - Folytatta a méreg elem. Lily már egy cseppel több érzelmet mutatott.
- Sage nem árulna el. De eltértél a témától. Hogy érted, hogy tud rólad?...
- Úgy, hogy TUD RÓLAM! - Mordult fel ismét a hím - Csak... Meg van győződve, hogy halott vagyok. Te persze ezen jól szórakozol, nem? Tetszik a helyzet amit kreáltál, mi?
- Közel nem olyan könnyű, mint ahogy hiszed! - Fújtatott a gyógyítás elem, dühösen feszegetve az őt fogva tartó szigszalagot. - Neked sosem kellett volna létezned!
- Ne beszélj így velem. Kérlek. - Suttogta Doku, füleit hátra csapva. - Én tényleg nem akarlak bántani. Te akartad a nehezebb utat járni.
A méreg elem ekkor megállt egyenesen Lily előtt.
- Az egyetlen dolog amit kértem, azok válaszok. Miért tetted ezt velem?... Kérlek, tudnom kell, hogy mi értelme! Mármint, jó, az alap sztorit már vágom, de... De... Hogy voltál képes erre?...
- A válaszokat már megkaptad. Meddig fogsz még itt tartani?!
- Ameddig nem vagy hajlandó a szemembe nézni! - Toporzékolt a méreg elem, ahogy az arcán zöldes, savas könnyek indultak el. - Kérlek! Kérlek... Legalább... Legalább azt mondd meg, miért nem mondtad el neki soha?...
- Figyelj, kölyök. - Sóhajtott Lily. - Az ilyen hazugságok idővel egyre nagyobbak lesznek... És... Tökéletesen megvoltunk nélküled. Nem hiányoztál senkinek! Sosem bántam meg amit tettem, akármit mondasz.
Doku ismét hátrébb lépett. Mindegyik karma piszkosul viszketett, szinte könyörögtek érte, hogy valamit tegyen. Haraggal fűtve a kesztyűjéhez nyúlt, de közbe vágott egy hang a lépcsősor tetejéről.
- Karmokat vissza! - Figyelmeztette egy viszonylag fiatal nőstény. Éppen hogy meglehetett tizennyolc. Ahhoz képest határozottan alacsony volt. Ragyogó kék szemei voltak, de előbb tűnt fel a rövid farka, és lekerekített fülei. Innen kaphatta a nevét is.
- Köszönöm, Höri, de tudtommal megkértelek, hogy maradj kint, amíg ezt... Lerendezem.
- Oké, oké, de addig ki tart szemmel?
- Nem fog többet előfordulni. - Sóhajtott Doku, meglepően sok türelemmel. A nőstény bólintott, és vissza szökdécselt a lépcsőkön, ismét sötétségbe zárva a két macskát.

- Ha tényleg olyan közel állsz ahhoz a lányhoz, mint ahogy látszik, akkor egy töredékét már érted annak, amit egy szülő érez a kölyke iránt. - Jegyezte meg Lily. - Meg akarod védeni, nem? Szerinted én mit akartam?
- Egyezzünk meg... - Folytatta hűvösen Doku. - El fogom neki mondani. Ha törik, ha szakad, tudnia kell róla.
- És azt hogy tervezed? - Nevetett fel keserűen a gyógyítás elem. - Neked sosem hinne! Gyűlöli a te fajtádat, és minden oka megvan rá.
- Igaz... Nekem sose hinné el... - Sóhajtott Doku. - Ugyanis te fogod közölni vele... Anyu.