NIGHTY

- Rendben, mindenki álljon négyes csoportokba. - Kezdte fennhangon Fűmancs, a fehér nőstény mellé állva. Valamit súgott a fülébe, majd folytatta. - Elméletileg így tíz csapatot kell kapnunk. Mivel nem tudjuk mire számítsunk, jobb, ha senki sem marad egyedül. Na hajrá, mozgás, mozgás!
Én Shadyvel, Szikrával és Kagylóval álltam össze, amíg Fűmancs Virággal, Szellővel, és az élet elemmel, Spirittel tette ugyanezt. Dayly Deadline, Nightmare, és egy önkéntes, Candy mellett foglalt helyet. Vajon Fűmancs erről beszélt vele?
- Bárki bárhova kerül, ugyanitt találkozzunk a csata után. - Utasította az önkénteseket és a két csapatot Fűmancs. Gyűlölöm beismerni, de tényleg ért valamelyest egy csapat vezetéséhez. Az összegyűlt macskák gyorsan megformálták a tíz darab négy fős csapatot. Kíváncsi leszek, mennyire lesznek képesek együtt maradni a harc alatt.

Ebben a pillanatban Fűmancs lefagyott egy percre. Megérezhette az előtte állók rémült reakcióját. Ugyanis a magas hím mögött ott állt a szürke nőstény macska.
Aki miatt ez az egész cirkusz megy.
Akitől indokoltan vagy nem, de valamelyest rettegünk.
Sorrow.
Fűmancs aggódó pillantásokat vetett maga köré, majd egy mély levegő kíséretében megfordult. Egyből Sorrow fénylő lila szemével és medáljával találta szembe magát. Pár lépést óvatosan hátrált, majd próbálta a legbátrabb arcát magára húzni.
- Ennyien gyűltetek össze, csak az én tiszteletemre? - Mosolyodott el baljós módon Sorrow. Valami furcsa meglepettség, szórakozottság és gúny tükröződött rajta. - Milyen elbűvölő~
- Nem félünk tőled! - Fújtatott Fűmancs. Úgy tűnik, az egója tényleg verhetetlen. - Készen állunk a harcra.
- Én is így gondoltam. - Vigyorgott szórakozottan a közös ellenfél. Majd megragadta a föld elem vállait, és közelebb rántotta. A szeme rózsaszínűen felvillant, épp ahogy Nightmare csinálja. Majd ellökte magától a kandúrt, és egy gonosz kacaj kíséretében kihívóan széttárta mancsait. - Győzzön a jobbik!

Ebben a pillanatban klónokat hozott létre. Rengeteg ugyanolyan macskát, akik között a legkisebb különbséget is lehetetlen lenne megkeresni. Nagyjából épp annyian voltak, mint az általunk összeszedett macskák, ha nem többen. Majd egy szempillantás alatt... Mindenki eltűnt. Sorrow a társaság kilencven százalékát elteleportálta. Legalább is remélem, hogy annál durvábbat nem művelt...
Én, Slyner, és Dayly maradtunk egyedül a tisztáson. Plusz öt Sorrow klónjaiból. Még csak meg sem próbálta úgy elválasztani a társaságot, ahogy mi szétosztottuk.
Az egyik klón rögtön rám vetette magát, durván a földre rántva. Az álcámat aktiválva suhintottam az arca felé. Mintha meg sem érezte volna. Mondjuk, mit is vártam egy másolattól? A mancsomat megragadva szögezte vissza a saras talajhoz, karmait mélyre vésve. Majd a mancspárnáimhoz emelte pengeéles karmait, sejtelmesen bámulva rájuk. Még időben sikerült lerúgnom magamról, mielőtt bármit is művelhetett volna. Egy sötétség gömbbel arcon találtam, és oldalra gurultam, elég távolra hogy biztonságban talpra állhassak. A klón ismét felém sietett, ugrásra készülve. Én gyorsan lebuktam, hagyva hogy az épp orra essen. Az alkalmat kihasználva megragadtam a medálját, tudván, hogy az a gyengepontja. Amikor diadalmasan kitéptem a nyakából, a másolat eltűnt, épp olyan gyorsan, mint ahogyan létrejött. Gondolhattam volna.

A megráztam a máris vérrel áztatott szőrömet, majd az ég felé néztem. Az eső még mindig nem állt el, de nem is lett rosszabb a helyzet. Valami furcsa biztonságot adott érezni, ahogy az eső a bundámra hullik. Ám ez az értés rögtön el is illant, ahogy hallottam Daylyt sikítani a tisztás másik végéből.
- Feléd tart! - Üvöltötte színtiszta rémülettől fűtve a fény elem. Rajta nem csak karmolások, hanem csúnya zúzódások is éktelenkedtek. - Ez a valódi!
Mire eljutott az agyamig, hogy mit is mondott, az újabb Sorrow már ugrott is felém. Ám valami más volt... Ahogy a féloldalra fésült haja egy pillanatra felvillant, egyszerre láthattam végre mindkét szemét. Az egyik... Rózsaszín volt... Ami száz százalék, hogy nem a saját szeme színe. És nem is olyan, mint az eddigi klónoknak. Ez csak egy dolgot jelenthet... Tényleg ő az igazi...
Az ő medálja sokkal szorosabban volt a nyakára kötve, hogy nem lehessen csak úgy letépni.
Éppen úgy terített a földre, ahogy a másolata tette, majd hátsólábával erősen a hasamra taposott, karmaival felsértve az érzékeny felületet. Fájdalmasan szisszentem fel, amire persze a nőstény rá se hederített.
- Nocsak... - Szólalt meg, enyhén zihálva, miközben moccanni sem hagyott. - Te ezt még megérzed? Azt hittem, már hozzá vagy szokva.
Szó nélkül fújtattam rá, erre ő egy élesebb jégcsapot tartott a nyakamnak. Hajlandó voltam tovább hallgatni, ahogy a macska gúnyosan folytatja.
- Ahogy látom, neked bejött az élet, Sötétke... Vicces barátok... Egy gyönyörű feleség... - Az utolsó sorokra veszélyesen közel hajolt a fülemhez. - ...Egy hely ebben a szánalmas világban... De mondd, mivel érdemelted ezt ki?
- Ugye tudod... - Suttogtam, éppen csak levegőhöz jutva a hűvös penge alatt. - Hogyha ezt csinálod... Valójában... Semmivel sem vagy jobb náluk...
- Shhh!... - Mordult fel a nőstény, apró szilánkokra törve a jégcsapot. - Most én beszélek!
- Hallgatlak. - Morogtam, a füleimet hátra simítva.
- Néha elgondolkozom, Nighty... Vajon mit vétettünk, hogy itt kötöttünk ki?... Ki dönti el a sorsunkat?... - Suttogta sejtelmesen Sorrow, miközben a mancsát az enyémre csúsztatta, és ő is a mancspárnaimat kezdte vizsgálni.
- Láttalak ám... Hibrid vagy, nemde? Ez persze magyarázatot nyújt arra, miért voltál mindig is olyan... Gyenge... - Folytatta a nőstény, karmaival mélyen a bal tenyeremen lévő mancspárnába vágva. - Bárcsak rám is várna egy ilyen meglepetés...
Amikor végre meguntam az előnytelen szituációt, őt is egy rúgással távolítottam el magamról. A sérült mancsom felé akartam nyúlni, de Sorrow túl gyors volt. A karmaival a szemem felé suhintott, fény elemekre jellemző módszerrel ideiglenesen elvakítva. Az éles fény ismételten borzalmas érzés volt, aminek csak az vetett véget, amikor ismét a földön találtam magam.

ELECTRO

Én, Szikra és Kagyló a másik csapatból, meg valami random önkéntes az erdei tó közelében találtuk magunkat. Az eső eddig sem volt kedvező, hát még a mögöttem tátongó hatalmas víztömeg. Sorrow tudatosan küldött ide minket. Akárhányszor a többi macska felé sandítottam, a tekintetem Szikrán ragadt meg. Az ő köpenye, épp úgy mint az enyémmel, franc se tudja hol van. Őszintén szólva, szerintem a vörös kandúr már a világát nem tudja ebben az időben. Esetlenül botorkált ide-oda a támadások elől, de ő maga nem igazán kezdett semmit. Még szerencsém, hogy az én elemem csak akkor jelent veszélyt, ha aktiválva van. Ám nem volt valami könnyű meglenni nélküle.  Csodálom, hogy a másik három tűz elem nem volt itt. De ezen már nem értem rá tovább töprengeni. Az egyik klón erősen oldalba bökött, éppen úgy, hogy teljesen hanyatt essek a tó partján fekvő farönkben.
...De csak hogy igazságos legyen a helyzet, egyszerre három szürke bolond üldözött... Hát nem remek? Megkapaszkodtam az ázott talajban, kétségbeesetten reménykedve, hogy nem borulok a vízbe. Ekkor valamelyik másolat megragadott, a grabancomnál fogva. Mivel jóval magasabb volt nálam, nem esett nehezére így felemelni. Azt csodálom, vajon hogy bír el engem. De mivel szimpla Nightmare-féle illúziókról beszélünk, ezen kár törni a fejem. Felemelt, a tó széléhez sétálva.
- H-Hé, gondoljuk át ezt újra! - Tiltakoztam, próbálván a lehető legkevesebb izmot mozgatni a testemben. A klón nem beszélt, csak kárörvendően mosolygott. Ezután már csak egy hatalmas levegőt venni volt időm, mielőtt apró gömbbé húztam össze magam, és a másolat elengedett.
Hideg víz fogadott odalenn, ahogy görcsösen csukva tartottam a szemem. Meg sem próbáltam úszni, félve hogy végül ugyanitt kötök ki. Ráadásul, minden erőmre szükségem volt, hogy kordában tartsam a pánik és adrenalin által elszabadult villámaimat. Csak néha-néha sikítottam fel némán, érezve, amit az ellenfeleimnek kellett harc közben. Borzalmas emlékeket idézett fel a helyzet... Pontosan így néztem ki akkor is, Amikor... Amikor minden megváltozott.
Alig bírtam levegővel, miután durván egyetlen perc telt el. Bár magamhoz képest már ez is csoda. Ha Fűmancs most látna... Minden valószínűséggel körbe röhögne. Hogy milyen szánalmas vagyok... Milyen gyenge... És milyen hasznavehetetlen. "Hisz ez csak víz," mondaná... Persze... Csak víz... Neki csak az. De nekem? Túl sok. Emlékek vihara. Túl fájdalmas...
Bárcsak itt lenne Sunset... Talán ő lenne az egyetlen, akit érdekelne, ha itt most megfulladnék. De mi van, ha őt sem? Mi van, ha a harc hevében felém se nézve? Mi van, ha rájönne, hogy milyen szánalmas vagyok? Mi van, ha rájönne, hogy nincs szüksége rám?...

Majd kezdtem feladni. Elfogadni hogy egy nyamvadt erdei tóban lelem a végzetem. A víz nem akart a felszínre vinni. Tényleg ez lenne az út vége?...
Karmok martak a mancsaimba, amire kénytelen voltam kinyitni a szemem. A zavaros vízben nem láttam semmit, csak sötét bundát. Mint egy viharfelhő...
Fájdalmasan felszisszentem, ahogy a kemény talajra lettem hajítva. Rögtön ezután ugyanezek a mancsok nyomták le durván a mellkasom, mire végre magamhoz tértem.
- Teljesen meg vagy huzatva?! - Morogtam elhaló hangon az idegenre, esetlenül felülve, hogy aztán ismét a talajra zuhanjak.
- Szívesen, hogy megmentettem az életed. - Felelte cinikusan egy nőstény hangja. A vizes szőre fekete, citromsárga csíkokkal tarkítva. A mellkasán feltűnt a viharfelhő motívum. Késztetést éreztem hogy köhögjek, és köhögjek amíg minden cseppje annak a borzalmas víznek teljesen ki nem ürült belőlem. Az idegen nőstény végig mellettem volt, aggódó tekintettel figyelve. Amikor végre felemeltem a fejem, a nőstény sötétkék tekintetével találtam szembe magam.
- Sajnálom. - Sóhajtott, a fejét lehajtva. - Csak most tudtam jönni. Láttam amit műveltek veled. Remélem, nem késtem el.
- Talán úgy néz ki? - Vágtam vissza szórakozottan, habár még mindig úgy éreztem, hogy bármelyik percben összeeshetek. A hangom még mindig nem volt az igazi, és a fejem mintha még mindig vízzel lenne tele. Levegőt is alig kapok, ha már itt tartunk. - Kinek köszönhetem?...
- Storm. A nevem Storm. - Mosolyodott el halványan az idegen. Storm... Van valami furcsa varázsa.
- Electro. - Nyújtottam felé a mancsomat bambán, ő pedig viszonozta. - Köszönöm, Storm.
- Bármikor. - Mondta Storm, majd idegesen körülnézett. - Körbevesznek... Jól leszel egyedül?
- Nem tudom... - Ismertem be suttogva. Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy én most bárhova is tudnék menni.
- Rendben... - Bólintott Storm, harci állásba vetve magát. - Akkor megvan a terv; Te meghúzod magad, én megvédlek. Oké?
- Köszönöm... Ismét. - Suttogtam, ahogy összehúztam magam, hogy kevesebb helyet foglaljak. Sosem gondoltam volna bárkiről (talán Sunsetet kivéve), főleg nem egy idegenről, hogy így megvédene.
Örökké hálás leszek, Storm.

KAGYLÓ

- Hagyjatok! - Üvöltöttem dühösen a felém közeledő klónoknak. Kétségbe esve sántikáltam a fák védelme felé. Az egyik hátsó lábamra már rá sem tudok állni, a másikra meg éppen csak. Csúnyán kihasználják a helyzetet. Három klón egyre csak tovább és tovább követett.
- Hagyjatok! - Kiabáltam ismét, rémülten. Ezek a másolatok hátborzongatóak. Meg sem érzik a fájdalmat, egy szót nem szólnak, csak üresen mosolyognak rád. Borzalmas... Csak hátráltam és hátráltam, amíg meg nem botlottam. Csúnyán hátra estem, ahonnan felállni már nem ment. A három baljós klón azonos módon tartotta maga elé a mancsát. Mindegyik lassan, halvány kéken kezdett fényleni. Ahogy a szél az én irányomba fújt, éreztem a mancsukból áradó hideget. Majd az apró hópelyheket...
Jéggel akarnak támadni. De mi tart ilyen sokátig?... Valamire készülnek.
- Kérlek! Ne már! - Kezdtem már hangos könyörgésbe. A másolatokat semmi nem hatotta meg. Kár próbálkozni. El vagyok fáradva... Alig tudok mozogni... Nincs menekvés.

A tisztás másik végén valami fény gyúlt. Gyenge, éppen csak pislákoló vörös fény. Néha fényesebb, néha gyengébb. Épp mint a... Tűz.
Ez a furcsa fény egyre csak közeledett, gyorsabban és gyorsabban. Valami furcsa módon... Nem féltem. Akkor sem, amikor már majdnem tisztán láttam a felém közelítő vörös szemeket.
A rémület csak akkor csapott belém, amikor a fény már olyan erős volt, hogy be kellett hunynom a szemem.

Amikor végre magamhoz tértem, csak foszlányokban láttam, mi történt. Sorrow klónjai eltűntek. Csak felperzselt talaj maradt utánuk, ahol a tüzet már majdnem kioltotta az eső. Majd ahogy feljebb néztem... Láttam egy macskát. Egyenesen állt, éppen előttem. A mancsai szét tárva, farka felém tartva, mint aki a legdrágább kincsét védi. Még éppen csak füstölgött ami a tűz után maradt. A macska... Meg volt fagyva. Tetőtől talpig. Mint egy jégszobor. Vagy rosszabb... Egy jégbe zárt macska... Hitetlenül néztem végig a macska tűzvörös szőrén, amit most sima felületű, kőkemény jég zárt magába. Elhűlve ismertem fel, kit látok. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy próbáltam keresni a szavakat.
- ...Szikra?...

FŰMANCS

Engem Virággal és a testvéreimmel egy helyre küldtek. Amikor végre végeztünk a nekünk osztott klónokkal, négyfelé váltunk. Én indultam a szokásos tisztás felé. Amikor odaértem, a bokrok közé bújtam. Onnan láttam, ahogy az egyik Sorrow Nightyval harcol.
- Mire vársz?! Ölj csak meg, ha mersz! - Hörögte a kandúr, miközben a földre volt szorítva. Ahogy őt ismerem, mára már sokadjára kerülhetett ebbe a helyzetben. Tipikus Nighty; Szánalmas harctudás és öngyilkos hajlamok.
- Örömmel tenném, de azzal szívességet tennék! - Felelte Sorrow. Válaszolt neki... Egyik klón sem teszi. Ez csak egy dolgot jelentett...
Ez lesz az eredeti.
Továbbra is lesben álltam. Hirtelen előtörni rohadt nagy hülyeség lenne. Sorrow felemelte Nighty egyik mancsát. Baljós módon mosolygott. A hímnek nem volt ereje ellenkezni, csak dühösen fújtatott. A nőstény összekulcsolta a mancsát a kandúréval. A másikkal a fejét tartotta a földhöz. Majd egy óvatlan pillanatban elrántotta tőle... Vele repült a hibrid egyik karma is.

Nighty vérfagyasztó üvöltése törte meg a csatatér alapzaját, ahogy a jobb mancsából hófehér, álcázott vér spriccel fel. Reflexből magához húzta a sérült mancsát, rémült tekintettel bámulva a nőstényre. Elborzadva emeltem a mancsaimat a számhoz. Ritkán esik meg, hogy sajnálom a sötét kandúrt, de most ez volt a helyzet. Ahogy próbált menekülni, láttam ahogy az álcázott korom fekete szőre telis-tele van fehér foltokkal és sebekkel. Nighty állóképessége láthatóan az átlag felett van, ám még ő sem bírja örökké. Amíg a hibrid kifújta magát, Sorrow ismét támadni készült. A karmaiban valami zöld szín folyt végig, ahogy közeledett Nighty felé. Méreg. Tudtam, hogy cselekednem kell. Most vagy soha. Bárki is van a másik oldalon. Ellentétek ide vagy oda.
Ezt nem hagyom.

Harci üvöltést hallatva ugrottam a nőstényre, a lendülettel könnyedén hátralökve. A veszélyes mancsát fűszálak segítségével a talajhoz rögzítettem. Egy másikkal elvágtam a medáljának a zsinórját, rögtön letépve a nyakából. Odahajítottam az éppen közeledő Slyner elé, reménykedve, hogy tudja mit csináljon. A lila kandúr zavartan, de vette a célzást. A mancsába vette a különös medált, és egy rózsaszínű méreggel pillanatok alatt használhatatlanra marta.
- Mit művelsz?! - Hörögte Sorrow, ahogy próbálta kiszabadítani magát. A még épségben randalírozó klónok is eltűntek. - Eressz el, idióta!
- Szíves örömest. - Morogtam fáradtan, eleresztve a nőstényt. Így, a medálja és bármiféle képesség nélkül már nem jelent sok veszélyt.

Felegyenesedve kinyújtottam a mancsaim, és Slyner felé fordultam.
- Tudod melyik a Spirit? - Kérdeztem élesen, mire a kandúr bólintott. - Remek. Vidd oda neki amit maradt abból az átkozott nyavalyából. Mondd, hogy már nincs mitől tartani. A sebeket a Sage nevű tag tudja ellátni, ezt itt pedig még meglátjuk. Szedj össze, akit tudsz. A csapattársaim tudják hova menj, utána szabad vagy. Kössz a segítséget.
A méreg elem bólintott, majd félig-meddig rémülten elviharzott.
- Ami pedig téged illet... - Léptem oda a még mindig a földön fetrengő Nightyhoz. Az álcája már eltűnt. Odanyújtottam neki a mancsomat, hogy felsegítsem, csak azért, hogy aztán ennek is a lesokkolt tekintetével találjam magam szembe. - ...Gyere, nem érünk rá egész nap.
Nighty hezitált, majd végül a bal mancsával nyúlt felém. Ez is véres volt.
- A képességed még működik? - Kérdeztem kedvetlenül.
- ...Miért ne tenné? - Kérdezte halk, gyenge hangon a hibrid. Válasz gyanánt megragadtam a bal mancsát. A fő mancspárnája mélyen be volt vágva.
- Látod ezt? A mancspárnád megsérült. Ami azt jelenti, hogy amíg rendbe nem jön, ezzel a mancsoddal nem tudsz gyógyítani. Másikkal mi van? - A kandúr habozva, de odanyújtotta a másikat is. Ezen volt a gyűrűje is. Aminek persze a fele vörösen volt beborítva. A hibrid egész mancsa remegett, ahogy a kitépett karom helyéről még mindig durván folyt a vér. - Ez nem tetszik... Keressük meg Saget, ő rendbe tud hozni.
- ...Megmentettél... - Suttogta kétkedve Nighty. Igaza volt.
- Ez csak természetes. Megmondtam, hogy magam akarok végezni veled. - Vontam meg a vállam. De ez csak a töredéke volt a valóságnak... Őszintén szólva, fogalmam sincs, miért tettem... Lehetséges, hogy nem vagyok teljesen reménytelen?...
Morogva ráztam meg a fejem, majd a hím mancsát fogva kezdtem rángatni egy irányba.
- Na hajrá, keressük meg a többit.