NARRÁTOR

A hibrid már megint gondolkozott. Bűntudat ocsmány karmai martak belé, felismervén hogy már megint mekkora bajba keverte magát. Ugyan most a bázis biztonságot nyújtott neki, ő nem is igazán a bundáját féltette. Ezúttal nem a Gonosz Elemek ádáz próbálkozásai elől próbált bujkálni, sokkal inkább a végtelen szégyentől, ami még reá várt. Na de hogy mi is ez a hatalmas bűn, ami főszereplőnk lelkét nyomja? Hiszitek vagy sem, a következő; Bizony lassan már egy éve ragadt itt az erdő közepén, ám még egyszer sem szakított időt arra, hogy erről az édesanyjának helyzetjelentést tegyen. Jó, ez így kijelentve nyilván túlzás. Tény és való, hogy igenis volt már hogy egyszer-kétszer felhívta, de az mégis mit számít? Egy normális macska minimum hetente beszél az ősökkel. De ugyan, mégis mióta volt Nighty egy normális macska? Saját véleménye szerint, éppen azóta, mióta piros hó esik IceKingdom-ban. Egy szó mint száz, a sötét kandúrnak pontosan az az érzés volt meg, mint amikor tizenöt évesen sorra kapta a nem fogadott hívásokat ugyanattól a macskától. És a tudat, hogy amikor legközelebb találkozik vele, ezért még kapni fog.

- Nighty, Nighty, te ostoba... Komolyan csak ilyenkor jut eszedbe? - Suttogta magának a hím, észlelve hogy a helyiségben jelenleg egyedül ő tartózkodik.
A macska rögtön a mancsaiba vette a telefonját, miközben próbálta menteni a menthetőt. Amit mi mással is tehetett volna, mint a modern kor legegyszerűbb üzenési formájával. Agresszívan kopogtak a mancspárnái, azokon belül az idegességtől majdnem kibúvó karmai az apró készülék digitális billentyűzetén, eközben fennhangon saját magát oltogatva.
- Szép, huszonhat éves, felnőtt macska vagy, és te persze még mindig ilyen pitiáner dolgokkal foglalkozol, amiket már rég megelőzhettél volna! Ilyen szánalmas is csak én lehetek! - Mérgelődött, eközben keserű mosolyt erőltetve az arcára. Majd végre rábökött a küldés gombra, és morogva olvasta vissza az imént elküldött üzenetet.

Szia

Ez valószínűleg ez most elég váratlan, hiszen az utóbbi évben szinte alig hallottál felőlem, de az a helyzet hogy mostanában jutott eszembe, hogy talán jó lenne ha valamikor ismét találkozni tudnánk. Van néhány dolog amiről személyesen jobb lenne beszélni, és biztos vagyok benne hogy te is így gondolod. Legalább is remélem. Szóval hogyha érdekel a dolog, örülnék ha visszaírnál. Bocs hogy eddig nem mondtam semmit, valahogy teljesen megfeledkeztem róla hogy ezen a kis erdőn kívül is van élet.

Nighty

Az üzenet elküldése után pedig következhetett a szokásos szorongás, hogy ezt az ő anyja mikor is fogja látni. Idegesen bámulta a képernyőt, miközben kétfajta szégyen egyszerre hasított belé. Az egyik, nyilván az volt, hogy egy ilyen idős macska mégis mi a francért idegeskedik egy ilyen dedós dolog miatt. A másik viszont, mint a kis tökéletes, egyedüli gyerek, halálosan rettegett attól hogy ismét csalódást okoz, mint ahogy az eddig már egy párszor sikerült. Csak egy pár perc telhetett el, máris remegve vette észre ahogy a másik fél írni kezd. Eddig talán még nem is izgulhatott ennyire egy fránya üzenet elküldése után. Majd pedig meg is érkezett a válasz.

Üdv, Nighty

Valóban meglep az üzeneted, de őszintén örülök neki, hogy érdeklődsz felőlem. Már vártam hogy írj, és ne félj, nem haragszom rád. Nyugodtan meglátogathatsz, ha szeretnél, amikor csak akarsz, én várok rád.

Lily (Anyu)

A kandúr egy megkönnyebbült sóhajt engedett ki, miközben válasz nélkül kikapcsolta a telefont. Ezen is túl van, már tényleg csak össze kéne szednie magát. Ekkor lépett be a szobába Shady. A nőstényt igencsak megviselték az utóbbi napok, de ez igazából cseppet sem látszik rajta. S ahogy közeledett, Nighty-t is nyugalom öntötte el. Valami furcsa, de végtelenül kellemes biztonság érzése. Ez viszont persze nem rejthette el a hibrid korábbi idegességét.
- Valami baj van? - Kérdezte gyengéden az árnyék elem, miközben szorosan odabújt párja mellé.
- Hm? - Fordult felé a hím, gondolatai zavaros viharából kirántva.
- Gondterheltnek tűnsz.
- Tényleg? - Kérdezett vissza a kandúr, majd próbálta kimagyarázni magát. - Nem, nincs semmi baj, csak... Mit szólnál ha ma elmennénk egy kis kirándulásra?
- Kirándulásra? - Ismételte el a nőstény. - Mármint, olyan "menjünk el az erdőbe, mert itt amúgy sem tudunk mást csinálni" kirándulásra?
- Nem, ezúttal nem. - Mosolyodott el kínosan a hím, ugyanis pontosan tudta, hogy az általa szervezett "kirándulásoknak" pontosan ez szokott lenni a jelmondata. - Valahova máshova... És ezúttal csak mi ketten.
- Hmm, ez már érdekel. És merre akarsz menni?
- Hah! Hát... Biztos vagyok benne hogy csak kinevetnél érte. - Folytatta Nighty zavartan.
- Tényleg? Miért, mégis mikor nevettelek én ki akármiért is? - Kérdezte Shady, a füleit hátra csapva.
- Igaz, igaz, nyilván hülyeség ilyen feltételeznem... Sajnálom. - Hadarta mentegetőzve a kandúr.
- Semmi baj, Nighty. - Nyugodott meg az árnyék elem, majd mentazöld szemeit kíváncsian párjára emelte. - De most komolyan, hova akarsz menni?
- Hát... Anyám azt akarja, hogy látogassuk meg. Pontosabban mondva... Inkább az én ötletem volt. - Felelte bizonytalanul a hím. Eközben a karmai ténylegesen kibújtak, az alatta lévő takarót szorongatva. Shady szemei tágra nyíltak. Valószínűleg nem egészen erre a válaszra számított. Egy ideig elgondolkozott, ezzel fokozva Nighty-ban az idegességet.
- És ez egy pozitív dolog, ugye?... - Kérdezte egy aggódást elég sikertelenül leplező mosollyal az árnyék elem.
- Nagyon remélem... - Felelte halkan a hibrid, majd nyújtózkodva állt fel. - Úgyhogy valószínűleg el kéne kezdenünk készülődni.
- Igaz. - Pattant fel a nőstény is. A sötét kandúr előszedte a kis, fekete oldaltáskáját, hogy azzal induljon útnak.

Nem sokára a két macska már a jól ismert úton járt az erdőben. A szokásos, négy lábon való járás helyett most felegyenesedve haladtak az úti cél felé. Shady szorosan a jegyese mellé húzódott, a legutóbbi incidens óta nem mert egyedül járni az erdőben. Nighty próbálta dorombolva megnyugtatni, a nőstény viszont minden apró neszre megremegett, és egy kicsit erősebben szorított rá a kandúr mancsára.
- ...Sajnálom. Tudom hogy nincs itt semmi ijesztő, csak... Valamiért olyan kellemetlen itt lenni most... - Szólt az árnyék elem, a füleit hátra hajtva.
- Nem, nincs semmi baj. Megértem ha most nem akarsz itt lenni. Ha jól sejtem hamarosan kiérünk, addig pedig ne aggódj, itt vagyok melletted. - Felelte gyengéden a hibrid, miközben az ő fülei meg nyúl módjára mozogtak ide-oda. - De azért nem baj hogy ezután majd tartósan itt kell maradnod, ugye? Tudod, egyáltalán nem akarom hogy rosszul érezd magad itt, csak...
- Jól vagyok, csak... Előbb-utóbb biztos hozzászokom ismét, csak ez az egész annyira ijesztő volt...
- El tudom képzelni. De ne félj, ilyen biztosan nem lesz többet. Vigyázni fogok rád, oké?
- Oké, de kérlek, továbbra se gondolj rám úgy, mint aki nem tudja magát egyedül megvédeni.
- Nem, természetesen nem fogok. De azért nyugodtan törődhetek veled egy kicsit többet, vagy talán nem?
- Dehogynem! Azt azért megengedem. - Mosolyodott el Shady, majd inkább terelte a témát. - És pontosan hogy is tervezünk oda jutni? A szokásos módon fogunk egy buszt?
- Pontosan. Ne várj többet, sosem voltam ennél kreatívabb. - Jegyezte meg Nighty a szokásos öniróniájával megfűszerezve, amivel ezúttal sikerült megnevettetnie a párját. Erre a kandúr is megnyugodott. Nem szerette látni amikor Shady ideges, olyankor az valahogy őt is rossz érzéssel töltötte el. De most, hogy a nőstény ismét mosolygott, Nighty is felvidult. Hamarosan tényleg elérték az erdő szélét, ahonnan már csak a legközelebbi buszmegállót kellett megkeresni.

Nighty az ülőhelyek helyett az egyik kapaszkodót célozta meg, Shady most is szorosan követte. A kandúr sosem szeretett nagy tömegben lenni, hát még egy ilyen zsúfolt helyen mint egy busz. Reggel volt, így nyilván csodának számított, ha valaki itt szabadon tudott lélegezni. Mély levegőt véve próbálta megszokni a tömeget. Hiszen mióta folytonosan az erdő mélyén kuksol, igencsak elszokott a többi, ismeretlen macska közelségétől, amit még azelőtt sem kedvelt.
- Csak nem idegeskedsz valami miatt? - Kérdezte Shady, már jóval vidámabban mint az erdőben.
- Ami azt illeti, igen, valami miatt elég határozottan. - Felelte Nighty egy halvány mosoly kíséretében, hogy kicsit enyhítse a hangulatot.
- Oké, ez érthető... De nem lehet semmi baj, nem? Csak odamegyünk, és... Beszélgetünk...
- Nocsak, hát lehetséges volna hogy te is félsz egy kicsit? - Fordult oda a hibrid.
- Már hogy ne félnék? Tudod, az egy dolog, hogy a te anyád, de nekem meg a jövőbeli anyósom, ami azért kicsit sem nyugtat meg.
- Aha. Nos, akkor két lehetőség van; Vagy túl tesszük magunk rajta, és rendesen megnyugszunk, vagy magunkhoz hűen végig aggódjuk az egész utat.
- Ez esetben aggódjuk végig együtt. - Vágta rá Shady, ismét Nighty-hoz bújva. Ekkor váratlanul érkezett az első megálló, vele együtt a hirtelen fékezés. Ami azt eredményezte, hogyha Nighty nem markolta volna olyan lovagiasan azt a kapaszkodót, akkor udvari bolondot megszégyenítő módon borultak volna hátra mind a ketten. De mivel ez nem következett be, így csak Shady került jóval közelebb a hímhez, mint ahogy azt eredetileg tervezte. Bár itt azt is érdemes megemlíteni, hogy ezt egyik fél sem bánta.

Immáron már el is értek a fővárosba. Nekomachi utcáin Nighty és Shady magabiztosan sétáltak a cél felé. Ám amikor végre elértek oda, ez az önbizalom mind egy szálig elpárolgott. Ez a terület egy tipikus kertvároshoz hasonló rész volt. A telkek mind szabályosan egymás mellett, mindegyik kerítéssel elválasztva, pont mint a filmekben. Így persze Nighty anyjának a háza is egy ilyen kertesház volt. Érdekesség, hogy ezt a házat még anno Nighty nagyszülei, ShiroKage és Yami birtokolták. Csak aztán - hogy hűek legyünk egy főszereplő sztereotípikus szerencsétlenségéhez - egy szörnyű tragédia érte őket is, aminek következtében Nighty édesapja, Shadow örökölte a házat. És miután megtörtént az a bizonyos eset, egyedül Lily és Nighty maradtak itt. Vagyis mióta a kandúr kiköltözött, egyedül Lily. És ez egy újabb dolog amit a fia szemére vethet. Nighty az út alatt már a következő pár óra minden lehetséges végkimenetelét átgondolta, az érzelmekkel dús egymásra borulástól kezdve egészen a televíziós drámákat megszégyenítő ordibálásig. Szóval elméletben száz százalékig fel volt készülve erre a találkozóra, csak valahogy lelkileg nem sikerült összekapnia magát. Ehhez képest Shady még itt sem tartott, rajta teljes mértékben lehetett látni hogy kívül-belül ki van borulva. A két árnymacska össze nézett, majd némán megegyezve, Nighty a csengő felé nyúlt. Amint megnyomta a gombot, már érezte is ahogy a vérnyomása hirtelen az egekbe szökik. Egy percbe se telt mire kinyílt az ajtó, s annak a túl oldalán egy nőstény macska nézett vissza, azokkal a királykék szemeivel, amiket sötét rózsaszín szemfesték vett körül. A szőre sötétszürke, vagy ha nagyon bele akarjuk látni akkor kopott fekete. A haja, mellkasa és a farka sötétebb színű volt, és Nighty pontosan tudta róluk, hogy festve vannak, csak azért hogy a nőstény úgy nézzen ki mint fiatalabb korában. Lily sosem volt kibékülve az idő múlásával, így magától sosem vallaná be hogy a szőre tényleg kezd kifakulni. Viszont erről kiválóan elterelte a figyelmet a sajátos mintázata. Ugyan a nőstény egy gyógyítás elem, mégis fehér csillagminták borítják az arcát, a mellkasát, a vállait, illetve a combjait. Ebben az egyben még Nighty sem volt biztos hogy miért úgy van, de a genetika nem is igazán érdekelte őt valaha is. Ami pedig a mintákat illeti, ő továbbra is tökéletesen meg volt elégedve azzal, hogy az ő szőrén semmiféle díszítés nincs. Ha valaki rákérdez, a kandúr általában csak annyival magyarázza; "A külsőm is pont olyan unalmas, mint én magam". A nőstény arca határozottan szigorúnak tűnt, ám amint megpillantotta a szorongó hímet, rögtön szelídebb mimikára váltott.
- Jó újra látni, Nighty. - Mosolyodott el a gyógyítás elem, ahogy az ajtót tágabbra nyitotta.

NIGHTY

A pillanatban amikor rám köszönt, valahogy teljesen elveszthettem a hangomat, egy szót sem bírtam szólni. Valamiért teljesen elbambultam, a szokásos módon elveszve a gondolataim közt. A lábaim teljesen remegtek, pedig egyáltalán nem kéne. Nem értem minek aggódom túl ezt az egészet. Elvégre, csak egy éve nem láttam, ez alatt is felhívtam úgy... Kétszer?... Íme az újabb bizonyíték arra, hogy mekkora egy hasznavehetetlen csalódás vagyok. Oké, oké, befejeztem az öniróniát, rendben? Fogalmam sincs hány perc telhetett el amíg mi ott álltunk kínos csendben, de mindez csak akkor esett le amikor Shady oldalba bökött, jelezve hogy ez így nem lesz valami sikeres. Nem tudtam mit mondhatnék, majd a talpam alatti betont bámulva próbáltam valamit összehozni.
- ...Üdv... Jó látni téged is. - Ezt valahogy sokkal halkabban és bizonytalanabbul sikerült kiejtenem, mint azt terveztem, de ennek már úgyis mindegy. A kezdeti zavar után végül sikerült bejutnunk a házba, miközben azt is láttam, ahogy anyám elég érdekes tekintettel méregeti Shady-t, de egyelőre nem kérdez semmit. Ebből is szép beszélgetés lesz még...

Ahogy körül néztem, egy cseppnyi megnyugvással vettem észre, hogy nem változott semmi mióta elmentem. Valamiért a változások mindig csak tovább idegelnek. De most ezért nem kellett aggódnom. A házat leginkább a világos, gyengéd színek jellemzik, ami mondjuk elég ironikus, belegondolva hogy a ház eddigi lakói egy-kettőt kivéve mind sötétség elemek voltak. A lámpák is kifejezetten fényesek itt, ami eddig nem is igazán zavart, inkább csak most, hogy így elszoktam tőle. Anyu a nappaliba vezetett minket, ahol én és Shady bizonytalanul leültünk a halvány rózsaszín kanapéra. Akárhogy is idegeskedtem, azért abban szerintem mindketten megegyezhettünk volna, hogy az itteni kanapé sokkalta kényelmesebb, mint ami a bázisunkon van. Ezt persze Kagylónak majd nem kell megemlíteni, mert a végén még elkezdi a hegyi beszédet, hogy az miért van ott, és miért nem szabad oltogatni azt a három személyre tervezett, kávé és egyéb foltokkal tarkított vackot, amiből csoda hogy még nem állnak ki rugók. A gyógyítás elem egy pontosan velünk szembe lévő fotelben foglalt helyet. Hopp, az első változás. Legutóbb annak a fotelnek a helyén még a TV volt. Bár valószínűleg megint túlgondolom. Valószínűleg egyszerűen csak számított ránk, ezért vonszolta ide. Olyan furcsa volt újra itt lenni... Régebben még a bázison volt olyan, hogy azt kívántam bár visszajöhetnék, na de most... Valahogy elbizonytalanodtam abban hogy tényleg vissza akartam-e jönni. Tökéletesen ismertem az itteni környezetet, de valamiért most hogy itt voltam, mégis vissza vágytam a fenyők közé. De jobb lesz ha most nem erre gondolok. Shady mellettem továbbra is hallgatott. Amióta ideértünk, nem szólt egy szót sem. Ő is végtelenül szorongott a mostani helyzet miatt, és meg is tudom érteni hogy miért. Na de ebbe lassan valahogy bele kéne lendülnünk, mert ez így nem csak hogy unalmas, de rettentő kellemetlen is lesz. A feszültséget pedig csak fokozta anyám jéghideg tekintete. Úgy döntött hogy nem fog tovább várni ránk, inkább ő kezdi a beszélgetést.
- És ki ez a lány, Nighty? - Kérdezte, Shady felé egy újabb érdekes pillantást vetve, ami valljuk be, egyáltalán nem tetszett.
- Nos, bemutatom neked Shady-t. Igazából már régebbről biztosan ismered, ugyanis ő nem más mint Splash és Snowshadow lánya. - Szólaltam meg végre.
- Splash és Snowshadow... Áh, így már világos. Üdvözletem, Lily vagyok. - Nyújtotta a mancsát az árnyék elem felé, aki ugyan elég bizonytalanul, de belement a mancsfogásba. Splash és Snowshadow, Shady szülei régebben nagyon jóban voltak az én szüleimmel. Sokat találkozgattunk, de ezekből már szinte alig emlékszem valamire. Aztán volt köztük egy hosszabb mosolyszünet, amit már nem is volt alkalmuk igazán megbeszélni. Előbb ütött be ugye a Poisonnel való eset, és végül Shady szülei is banditák áldozatai lettek. Végül én és anya elmentünk a temetésükre, de ez volt az utolsó alkalom hogy kölyökként láttam Shady-t és a bátyját.
- Bár bevallom, ennyire pontosan nem emlékszem rád... - Jegyezte meg anya szúrós szemekkel, majd ismét felém fordult. - És miért hoztad őt ide?
És most jött a mély víz. Érzések ide vagy oda, kívülállóként tényleg elég szürreális lehet hogy alig egy fél év alatt meddig jutott a kapcsolatunk. De egy ilyen kérdést nyilván nem lehet kikerülni... Akármit is szóljon hozzá.
- Hát, a helyzet az, hogy én és Shady...
- ...Össze fogunk házasodni. - Vette át a szót az említett nőstény, egy hirtelen jött mosollyal az arcán. Ugyanez viszont nem volt elmondható az anyámról. A tekintete valahogy még hűvösebb lett.
- ...Áh... Értem. - Felelte az idősebb macska közömbösen, végül udvariasságból hozzányögte; - ...Gratulálok nektek.

Ezek után már igazából senki sem hozta szóba a kapcsolatunkat. Talán mindenki érezte hogy valószínűleg nem ez a megfelelő téma. Legalább is anyám hozzáállásából már én és Shady pontosan tudtuk. Valahol mondjuk meg tudom érteni... Nyilván nem lehet egyszerű helyzetben. Oly sok év után egyszer csak lelép az ő drága egyetlen fia, majd egy év után egy lánnyal tér vissza, mondván hogy el akarja venni. Egyértelmű hogy most egyáltalán nem tetszik neki ez az egész. Így kimondva tényleg elég nagy ostobaságnak hangzik, még ha tudom is pontosan hogy egyáltalán nem az. Amióta elhatároztuk hogy Shady-vel összekötjük az életünket, egyre többször van bennem valami furcsa kettős érzés. Gyakran elbizonytalanodom, hogy tényleg készen állok-e erre, hogy biztosan ezt akarom-e, holott pontosan tudom, hogy; Igen! Ezzel a macskával akarom leélni az életem hátralévő részét, és mind ketten készenállunk belevágni. Na és erre a felemás gondolatmenetre tett rá még egy lapáttal anyám és az ő véleménye. De mint mondtam, erről szerencsére nem kellett többet hallanunk. A beszélgetés után körül nézhettünk egy kicsit a házban, látván hogy tényleg nem nagyon változott semmi. Anyám valahogy mégis tovább akart beszélgetni Shady-vel, így egyedül indultam felfedezni hogy mit is hagytam ki egy év alatt.

A régi szobámba lépve valahogy visszatért valami kellemes érzés. Az emlékeimnek mélyen belül van valami pozitívabb része is. A helyiség falai sötétlilák, csakúgy mint a bázison lévő szobámnak. Sőt, a stílusa is egészen hozzá hasonló. A lámpától kezdve, ami sosincs használva, a lila és kék sötétebb árnyalatainak használatán át, egészen az egyszerű bútorozásig. Aminek igazából egyetlen oka van; A bázison lévő szoba eleve apáé volt, ezt pedig ő készítette még elő nekem. Szóval ha úgy nézzük, ez itt mind az ő stílusa, amit én meg egyszerűen átvettem. Itt is vannak képek, hol az éjjeli szekrényen, hol a falra tűzdelve. Más tinédzsereknek poszterekkel volt teli a faluk, mindenféle bandák és egyéb tinibálványok társaságában, engem viszont a korombeliek világa sosem vonzott annyira. Én egyszerűen a végtelenül sok régi kép között kerestem a komfortot. Erről jutott eszembe valami, amihez még régebb óta nem nyúltam. A spórolós módon sarokba igazított ágy alól előszedtem egy elég nagy dobozt. Legnagyobb örömömre, anya még nem dobta ki ezeket sem. A doboz mindenféle tárgyakkal volt tele. Furcsa módon erre még egészen tisztán emlékszem. Ezek voltak az egyetlen dolgok amiket úgy igazán gyűjtöttem. De hogy mik is ezek a tárgyak pontosan? Nos, lehet hogy ez most elég nevetségesen hangzik, de ezek bizony az Elem Csapat által inspirált termékek. Persze nem a mostaniak, hanem az eredetiek által. A híresebb celebek mindig is árultak magukról és a munkásságukról különböző cuccokat, épp úgy ahogy a kiscicák kedvenc mesehőseiről. És ebből nyilván a nem kis hírnevet összeszedett Elemek sem maradhattak ki. Ebből kifolyólag pedig egyértelmű volt hogy nekem is kellett belőlük. Ez a doboz rejtett mindenfélét. De túlnyomó többségben mégis műanyag és plüss figurákat, a doboz alján meg a kicsit már törékenyebb bögrék és tányérok. Ám a legértékesebb darab viszont valamiben különbözött a többitől. Ez egy a többinél rongyosabb, gombszemű kis plüss volt, ami szintén apát ábrázolta. Ez volt a legrégebbi, amiből bizony csak egyetlen egy van egész Elementiában. Még apu húga, azaz az én nénikém, BrightNight csinálta nekem. Ezen tűnődtem, majd végül észrevettem hogy egész végig mekkora hangzavar volt. Úgy tűnik hogy anya és Shady beszélgetése nem igazán alakult szépen... Lassan már olyan hangosan kezdtek kommunikálni, hogy tisztán tudtam hallani.
- ...Mit képzelsz, ki vagy te? Te tényleg azt hiszed hogy ez ilyen könnyen működik? Előbb-utóbb úgyis elmúlik a rózsaszín köd, akár akarod, akár nem. A házasság komoly dolog, és mint látom, nektek kettőtöknek erről fogalmatok sincs. - Hallatszott el idáig ahogy anya kötözködik az árnyék elemmel. Tudhattam volna, hogy amint kettesben hagyom őket, rögtön belé fog marni. Magamhoz szorítottam a régi plüssöt, és a fülemet a falhoz emelve hallgattam tovább.
- Kérem, értse meg hogy Nighty-val pontosan tudjuk hogy mit csinálunk. Eszem ágában sem áll elvenni magától a fiát! - Felelte Shady, a hangján hallatszott hogy már elég nehezére esik hogy udvarias maradjon.
- Tudom, és nem is fogod! Nektek fiataloknak ötletetek sincs hogy milyen nehéz két macskának békében megférni egymás mellett!
- Attól még hogy az ön házassága addig sem működött amíg tartott, az nem azt jelenti hogy nekünk sem fog! - Vágott vissza ismét az árnyék elem. A hangjában egyszerre jelent meg a harag és a kétségbeesés.
- Az én házamban te így nem beszélsz! Mióta is ismered a fiamat? Négy-öt hónapja?
- Már kölyökkorunk óta. Kérem, inkább hagyjuk abba ezt a beszélgetést, mert látom hogy nem tudunk megegyezni. - Próbálta folytatni Shady elhalkulva. Ekkor léptem én a képbe. A két macska közé sétáltam, óvatosan megragadva Shady mancsát. Valahogy éreztem hogy most jobb lesz ha ezt a beszélgetést tényleg nem folytatja már senki. Valahogy gondoltam hogy anyám majd ebben is a hibát fogja keresni. Mindig kritizál, akármit csak tud. A gyógyítás elem először meglepődött, majd ismét felvette a jégkirálynő hangulatot.
- Köszönjük a találkozót, de... Van egy érzésem hogy nekünk most már mennünk kéne. - Fordultam felé hasonlóan hűvösen.
- Érthető... Örülök hogy eljöttetek. - Nyújtotta felém a mancsait egy Fűmancsot megszégyenítő kamu mosoly kíséretében. Természetesen nem akartam még azzal is kínosabbá tenni a helyzetet hogy visszautasítsam ezt az ölelést, viszont ez valahogy nem érződött olyannak, mint amilyennek lennie kellett volna. Ezután amint lehetett, inkább kiléptünk a házból, ismét az utcára.

Shady és én ismét Nekomachi utcáit jártuk, egyenesen a buszmegálló nyomában. A nőstény tekintete sötét, a szőre felborzolva. Tudtam hogy mondanom kéne valamit.
- Figyelj, én... Hallottam miket mondott neked...
- Valamiért mostanában nem jön össze nekem semmi. - Szakított félbe lehangoltan Shady.
- De nem kell hogy foglalkozz vele. Ő mindig is ilyen volt. Mindig, mindenkiben csak a hibát keresi... Még akkor is, ha az valójában ott sincs. Sajnálom ha megbántott... Nem volt joga hozzá.
- ...Semmi baj, már... - Sóhajtott Shady - ...Már hozzászoktam. Elég sok hasonló gondolkodású macska van.
- Tudom... Én is kaptam már belőle, sőt, anyám szavai igazából engem sem kíméltek nagyon... De ez már mind a múlt, nem? Most már van egy csapatunk, vannak barátaink, és legfőképpen itt vagyunk egymásnak mi. A többi nem számít.
- Igen, tudom, csak... Reméltem hogy legalább az egyetlen rokonoddal jóban lehetek majd.
- Ez érthető... Csak, tudod, erre a célra nem épp a legjobbat fogtuk ki.
- Igen, azt látom... - Morogta Shady, majd pár pillanattal később ismét rám nézett. A hangja ismét lágy és halk volt. - ...De... Szerinted az apád kedvelt volna?...
Egy pillanatig hezitáltam. Meglepett a kérdése. De a válaszon igazából nem is kellett gondolkodnom. Egyértelmű volt.
- ...Igen, nagyon is. - Mosolyodtam el halványan. Erre ő is felderült. Biztos vagyok benne hogy apu egyenesen imádta volna őt. De hát mint láthatjuk, a szüleim teljesen mint a tűz és a víz. Anyámnak nem tetszik amire készülünk, de ez nem fog tudni megakadályozni semmiben.
- Tudod, ha már itt járjuk a várost, szerintem akkor már el is hozhatjuk a cuccaidat, nem? - Tereltem a témát.
- Rendben, akkor már végre nem kell aggódnunk miatta. - Egyezett bele a nőstény.
- Oké, akkor a következő megállónk egyenesen Heikin. - Jelentettem ki szorosan Shady mellé bújva. - Te pedig, bárki bármit is mondjon, már teljes mértékben hozzánk tartozol, drágám.