NIGHTY

Hasogat a fejem. Zúg a fülem... Mégis mi történt? Hol vagyok egyáltalán?... Hideg padlót éreztem magam alatt. Kőre tippelnék, de nem tudom biztosan. A falak ugyanilyenek. Szürke, üres, sötét. Pontosan velem szemben egy ajtó. Üres, semmi ablak vagy kukucskáló. Ez viszont nem szürke volt, hanem sötétlila. Semmi nyoma annak, hogy valaha is használták volna. Az oldalamon fekve találtam magam. Ekkor csapta meg az orrom az a borzalmas vérszag. A tegnapi harc... Tegnap volt az egyáltalán? Az időérzékem teljesen cserben hagyott. Egyáltalán mi lett a csata vége? Hol vagyok, és hogy kerültem ide? Sunset... Ő az utolsó macska, akire emlékszem. Talán ő tett volna velem valamit? Lassan, fájdalomtól sziszegve felültem. Bizony, ezek a legutóbbi összecsapás sebei voltak. Valószínűleg kiüthettek, különben ezekről már gondoskodtam volna. Bár ez a jelenlegi pillanatban épp csak a legkisebb gondom, magamat ismerve egész jól tolerálom a fájdalmat. A képességemmel rögtön be akartam volna gyógyítani ezeket a sebeket, ám a mancsaimat szinte meg sem bírtam mozdítani. Meglepetten átnéztem a vállam fölött, látva hogy a mancsaim jelenleg tényleg használhatatlanok. Mindkettő a hátam mögé, egymáshoz volt kötözve, majd pedig a falhoz. Ám ez nem lánc volt, és nem is kötél. Valami borzasztóan erős, Virág indáihoz hasonló növényi anyag. Nem elég hogy a hátam mögé voltak szorítva, ez az idegen anyag teljes mértékben bevonta az egész mancsaim. Majdnem egészen a könyökömig. Próbáltam a karmaimmal kiszakítani ezt a réteget, de sokkal keményebb volt mint gondoltam. Csodálatos... A bundám minden lehetséges helyen ragadt a vértől. Magamon alaposabban végignézve láttam hogy a vér a kabátomat is megfogta. Na jó, mondjuk azért abban megegyezhetünk, hogy ez a szerencsétlenség már tényleg bármi, csak nem kabát, de... De én már csak megszokásból is annak hívom. Viszont a lényeg most nem az hogy ez most kabát vagy nem, a valódi megállapításom a következő; Ezt kész szenvedés lesz kimosni. Némi erőlködés után végre sikerült két lábra állnom, mire az ajtó mögött mintha megszólalt volna valaki.
- Ideje ránéznünk a kis Sötétholdra. - Szólt gúnyosan valószínűleg Fűmancs. Füleimet egyenesen felfelé tartva próbáltam hallgatózni. Ha viszont ez Fűmancs... Az azt jelenti, hogy ez a Gonosz Elemek bázisa. A viharba... Elfogtak volna? Bár ha már egyszer kiütöttek, akkor azon sem lepődnék meg ha ide hoztak hadifogolynak.
- Na állj csak meg egy percre, te mihaszna! És Electro-val mi lesz?! Erre még nincs terved?! Csak úgy hagyni akarod a sorsára?! - Hallatszott egy tagadhatatlanul ideges hang. Szinte már ordibált. Sunset volt az. Electro? Mégis mi van vele? Talán megsérült volna? Vagy valami más történt vele? 
- Türelem, Sunny, türelem! Mindennek eljön a maga ideje. Electro-nak egyébként is kéne már tanulnia némi tiszteletet. Apropó, az neked sem ártana! - Folytatta szórakozottan a föld elem. - Erre még vissza térünk, de még el kell intéznem valamit...
Hirtelen kinyílt a sötétlila ajtó, s egy magas hím alakja lépett be rajta. Barna bundája meglepően tiszta, ám a harc sebei tökéletesen látszottak rajta. Színészi mosolyt az arcára erőltetve, kíváncsian nézett szét a helyiségben. Mogyoró barna tekintete rajtam állt meg.
- Lám, lám, lám... Egy cseppet szorult helyzetben vagy, nemde, Sötéthold? - Csukta be maga mögött az ajtót Fűmancs.
- Ilyenkor te tényleg viccesnek hiszed magad? - Morogtam ingerülten, miközben ismételten kitapasztaltam, hogy ez a növényi lánc nem valami hosszú.
- Őszintén? Elképesztően. - Vágott vissza önelégülten a kandúr. - Na de mondd csak, milyen érzés ilyen kiszolgáltatottnak lenni, hm?
- Nem te vagy az első, volt már benne részem ezelőtt is. - Susogtam kedvetlenül.
- Hát, akkor gondolom hogy nem esik olyan nehezedre itt lenni naphosszat. Elvégre mostantól a mi foglyunk vagy. Tőlünk függ a létezésed. Nem tehetsz semmit.
- Miért nem öltél meg? - Kérdeztem morogva a föld elemtől.
- Tessék? - Kérdezett vissza az, leplezve meglepettségét.
- Miért nem végeztél velem akkor, amikor lehetőséged lett volna rá? Elvégre ez a célod, nem? Miért nem tetted meg, amikor alkalmad volt rá? - Fűmancs elhallgatott. Elmélkedve bámulta kieresztett karmait, majd végre megszólalt.
- Érdekes egy macska vagy te, Nighty. Egy macska, aki a saját halálát kívánja. Kicsit méltatlan viselkedés ez ahhoz képest, hogy elvégre mégiscsak Shadow fia vagy, nem gondolod? Nyilván könnyebb lenne csak úgy maradéktalanul eltűnni a föld színéről, ezt beismerem... De mily szánalmas is egyben! Mondd, neked nincs miért harcolnod? Nincs akiért megérné a küzdelem? - Kérdezte Fűmancs, egyenesen a szemembe nézve. Jóval magasabb nálam, és az ilyen helyzetek mindig olyan megalázóak. Egyértelműen lenéz engem. És ezt nem csak a fizikai különbségre értem.
- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. - Tértem vissza a beszélgetés eredeti szálára. Kerülni próbáltam az ő kérdését. Hogy van-e akiért megérné mindez?... Igen, van. Van valaki, akit semmiféle körülmények között nem tudnék elengedni. Ám ha ezt Fűmancs is megtudná, azzal Shady is célponttá válna, csak azért is hogy ezzel is nekem okozzon fájdalmat. Így hát igyekeztem elterelni a figyelmét a saját maga által feltett kérdésről. Inkább próbáltam előhúzni belőle a valódi tervét. Elvégre eddig sem titkolta a csapata szándékait.
- Hm. Szóval egyenes kérdésre egyenes válasz kell, mi? Ez érthető. Nem szereted a mellébeszélést. Nem rossz. - Gondolkodott el a hím. - Akkor az eredeti kérdésedre visszatérve; Hogy miért is nem ölettelek meg azonnal? Nos, ha rögtön meghalnál, abban hol lenne a móka?
- Móka? Te mókának nevezed a vérontást, és a végtelen szenvedést? - Kérdeztem vissza frusztráltan.
- Miért is ne? Nem az a célom hogy gyors halált halj. Akkor akarlak megölni, mikor már kellően megtörtelek téged s a csapatodat, akkor is csak a saját mancsaim által. Így már érthető? - Döntötte oldalra a fejét, mintha teljesen hülyének nézne engem.
- Mondd, Fűmancs, mit vétettem ellened? És a többieket mégis minek akarod belekeverni? - Próbáltam higgadt maradni, de le merem fogadni hogy így is érezte rajtam ahogy szétvet az ideg.
- Te? Az égvilágon semmit! Ha tudnád, hogy milyen régen találkozni akartam veled! Mindig is kíváncsi voltam rád. Tudod, ha nem így alakultak volna a dolgok, talán már korábban is találkozhattunk volna. - Magyarázta a kandúr, miközben fel-alá kezdett járkálni a börtönszerű szobában.
- "Ha nem így alakultak volna a dolgok"? Mégis miről beszélsz?! - Vicsorogtam rá, miközben már igencsak kezdett betelni az a bizonyos pohár. Fűmancs beszéd stílusára erősen jellemző, hogy nagyon nem tudja befogni a száját. Szeret mellébeszélni, így meg úgy magyarázkodni, mindent elmond, csak a lényeget nem, ami viszont iszonyú idegesítő.
- Oh, hát te nem is tudtál róla? Csak ennyit mondanék; Autumn. - Ez bizonyára egy macska neve volt, amit valamiért különös gyűlölettel ejtett ki. - Mond ez a név neked akármit is?
Kérdezte a gonosz elem, hirtelen megállva velem szemben. Az arca most teljesen megváltozott. A kamu mosolyt egy sötét, elfojtott haraggal teli arc váltotta fel. Mintha az a név egy mély sebet tépett volna fel benne. Hagyott időt gondolkozni. Autumn... Mintha valahol már hallottam volna. Régen. Nagyon régen...
- Talán... Nem emlékszem tisztán. Viszont már hallottam valahol. De nem tudom... - Halkultam el, miközben ismét hátranéztem a még mindig összekötött mancsaimra.
- Hadd segítsek; Autumn az apám neve. - Morogta dühösen Fűmancs. Érezni lehetett hogy nem miattam dühös, sokkal inkább magára a tényre amit kimondott. Ebből ítélve neki sem lehet valami egészséges családi háttere. - Shadow egyik korábbi ellenfele. Gonosztevő. Pont mint én. Ironikus, nem? Hét évnyi csatárkozás után végül azt mondják, hogy sosem került sor a végső összecsapásra. Előbb következett be az a bizonyos kis baleset.
- Hát ez lenne az indoklásod? Az apád miatt teszed mindezt?
- Nem, erről szó sincsen. Mostanra az öregem már teljesen hidegen hagy. Csupán azért meséltem el neked ezt az apró kis történetet, mert így talán megértenéd hogy miért is akartalak már rég megismerni, Nighty. Talán a sors akarta így...
- Beszélj már egyértelműen, mégis mi a frászt akarsz tőlem?! - Kezdtem el ordítani, miután végül teljesen elpattant a húr. Bele akartam mélyeszteni a karmaimat abba az idegesítő, harci sebekkel csúfított képébe, de a növényi láncok megakadályoztak. Fűmancs meg se rezzent, pontosan tudta hogy nem vagyok képes odáig elmenni.
- Na, látom hogy Virág tényleg nem tévedett veled kapcsolatban. Tényleg elég lobbanékony egy macska vagy. Ám bevallom, mégis egy kicsit csalódott vagyok. Másnak képzeltelek. De aki előttem áll, mégis alacsony, mint egy törpe, és vékony, mint egy bot. Nem hittem volna hogy Virág egy magadfajtáról képes órákig áradozni. - Mosolyodott el ismét az előttem álló semmirekellő.
- Mi közöd neked Virághoz?! - Vicsorogtam rá dühösen.
- Hogy mi közöm hozzá? Ez vicces. Ő azt mondta, hogy már tudsz rólunk. Szegény pára még mindig fülig beléd van zúgva... Pedig ő is pontosan tudja hogy te nem szereted őt. Mégis hű marad hozzád. Bár ezért nem is tudom hibáztatni... Nekem is hasonlóak az érzéseim iránta... - Magyarázta tovább, miközben tovább kezdett körbe-körbe járkálni. Nem bírt megállni egy helyben.
- Bökd már ki végre, mit akarsz tőlem?! - Üvöltöttem Fűmancs felé, ahogy egyre durvábban kezdtem rángatni a láncaim, remélve hogy valahogy el tudom szakítani őket.
- Ne is próbáld, a fűszálaimat szinte lehetetlen szétszaggatni. Illetve nem, ám a te karmaid láthatóan túl gyengék hozzá. - Szólalt meg a föld elem, úgy hogy nekem háttal állt. Nem láthatta mit csinálok, és a növényi láncnak még csak hangja sem volt. Minden bizonnyal érezte mi történik. Bizonyára ez is a képessége része, hogy érezze mi történik a kreálmányaival.
- Igazad van, cseppet elragadtattam magam, bocsáss meg. - Mondta szikla szilárd nyugalommal, s felém fordult. - Igazából csak röpke, említésre sem méltó indokaim vannak ellened. Közülük talán a leghitelesebb a következő; Elvetted tőlem Virágot. És ne, ne kezdd el hogy te nem érzel iránta semmit. Ő még mindig szeret téged, és ez ellen úgy látszik hogy még én sem tehetek semmit. Ám a többiek... A társaim már jóval reálisabb indoklással érkeztek ide, én pedig segítek nekik elérni a céljaik. Hányan is vannak? Egy... Két... Há'... Négy! Négy társam van akik kifejezetten a te véred kívánják, Nighty!
- Meddig akarsz itt tartani? Minek teszed, ha nem is akarsz rögtön megölni?!
- Aww, csak nem kellemetlenül érzed magad itt? El akarsz már menni, ugye? Nos, idővel erre is sor kerül... Ha végre megérkezik a kis felmentő sereged, sajnálatos módon nem lesz más választásunk, mint... Megölni titeket... Mind egy szálig. - Mondta ezt rezzenéstelen arccal. Világosbarna szemei ismét megfagyva meredtek az enyéimbe. Alattuk szokásosan sötét karikák húzódtak. Ördögien vigyorgott rám, olyan nyugodtsággal, mintha valami teljesen normálisat mondott volna.
- Ezt nem teheted! - Kezdtem tovább erőlködni az egybe kötött mancsaimmal. Igaza volt. Ezt lehetetlen elszakítani. Ez nem ér! - Te mocskos csaló, mégis minek kell őket is belekeverni?!
- Csaló? - Kérdezett vissza meglepve, miközben az arca egy ártatlan bárány mimikáját vette fel. - Ugyan, te is tudod hogy nem szép a másikat csalónak nevezni. Főleg nem akkor, ha pont te vagy az aki szabálytalanul játszik! Mert ugye van valami, amiről éppenséggel nem szóltál nekünk.... Nem igaz, Nighty?
- Miről beszélsz? - Csendesedtem el, de a hangomban még mindig érezhette a feszültséget.
- A sötétség erői meglehetősen gyengébbek benned az átlagnál. Ezt biztos forrásból tudom. És ez az esetek többségében csak egy dolgot jelenthet; Hibrid vagy. Sőt, Nightmare még azt is megfigyelte, hogy mi lehet a te másodlagos elemed... Gyógyítás és sötétség, nemde? - Váltott át ismét a ravaszabbik arcára. Úgy cserélgeti az arckifejezéseit, mint valami színész. Igyekszik leplezni a valódi érzéseit. Én lassan bólintottam, jelezve hogy eltalálta.
- Gondoltam. Ez esetben viszont, érdemes ismét átgondolnod hogy melyikünk itt a csaló. Mi lehet hogy többen vagyunk, de ti gyorsabban regenerálódtok, hála neked. És ez ugye egy elég fontos tény. Hiszen enélkül pont olyan kiszolgáltatottak lennétek, mint mi. Vagy mint ők... - Fordította a fejét lassan oldalra, de a tekintete rajtam maradt. Célzott valamire. Sejtettem mi lehet az, de azért is megkérdeztem.
- Kik?... Miről beszélsz?
- Ők. Mennyi ideje is volt? Húsz-huszonegy éve?... Gyenge vagy, Nighty. Gyenge, pont mint az apád volt, és mint...
- HAZUDSZ! - Szakítottam félbe üvöltve. - Hazudsz! Ha valaki, akkor ő nem volt gyenge! Sosem volt az... És én sem leszek!
- Persze, persze, a tagadás természetes. De mélyen belül te is tudod, hogy mégis csak volt egy oka, hogy neki így ért véget a története. Ők is csapatban mentek el. Pont ahogy ti is fogtok!
- Hallgass már el! - Rikácsoltam, miközben a bal lábammal hadonászni kezdtem, hátha eltalálom.
- Ostoba! - Kiáltotta hirtelen Fűmancs, és egy gyors mozdulattal újabb sebet ejtett az arcomon. - Mondd, Nighty... Tudod hogy mi a fontos egy valódi harcosnál? Fontos, hogy ne veszítsd el a fejed. Ez neked viszont nem megy. Vad vagy, mint aki megveszett. Könnyen ki tudlak hozni a sodrodból. Te viszont ilyenkor nem vagy képes tisztán gondolkodni. Ez itt a baj. Ezért vagy eleve vereségre ítélve.
- Tegyél velem amit akarsz... Ölj meg, kínozz, vagy éheztess, engem nem érdekel. De a társaimat hagyd békén! - Morogtam feszülten.
- Hm. Azt majd meglátjuk. Te vagy a legnagyobb veszélyben, mégis őket akarod védeni. Nem tudom eldönteni, hogy ez most lovagias... Vagy sokkal inkább szánalmas. - Jegyezte meg a föld elem, majd újra az ajtó felé indult. - Öröm volt találkoznom veled, Nighty. Van egy érzésem, hogy a csatatéren még remekül fogunk szórakozni.
A sötétlila ajtó bezárult. Ismét egyedül maradtam. Egyedül, miközben fogalmam sem volt róla hogy mi lesz. Mi lesz velem? Mi lesz a csapatommal? Mi lesz Shady-vel?... Miféle vezető az, akit ilyen könnyen elfognak? Ismét elbuktam. Vezérként, hősként, macskaként... Megint, mint már oly sokszor. A társaim mégis mindig megbocsátanak. Miért? Miért teszik, ha tudják hogy ismét hibázni fogok? Mi szükségük lenne rám?... A legjobb lesz, ha itt maradok. Itt nem tudok bajt hozni rájuk. Hagyjatok itt, nem akarlak veszélybe sodorni titeket... Kérlek, hagyjatok itt.

FŰMANCS

A vallatás több volt mint sikeres! Nighty egy fura macska... Minden áron meg akarja védeni a társait, és ezért még a halált is magára vállalná. Nem fél tőlem, ez tisztán látszott rajta. Még így, kikötözve is méltóságteljesen húzza ki magát. Ám láthatóan nem tetszik neki hogy nem tud mozogni. Sokkal alacsonyabb, mint hittem. Akár egy tinédzser. A testalkata is hasonló. Vékony, mint aki nem eszik rendesen. Milyen bolond dolog is ez. Legyengült egy macska. A hibrid léte így is korlátozza a képességeit. Nemrégiben ennek is utána néztem. A gyógyítása csak a sérülésekre, és egyéb vérbe került anyagokra, például méregre jó. A halálból viszont ő sem hozhat vissza senkit, talán csak akkor ha még a megfelelő pillanatban cselekszik. A mélyebb sebeket sem tudja maradéktalanul eltüntetni. A helyükön hegek maradnak, amik idővel vagy eltűnnek, vagy nem. És még szerencséje van ha eltakarja a szőre. A bundája kócos, nem sokat törődhet vele. Általánosságban fénytelen. Gyenge teremtés. Valahogy nem így képzeltem a híres Shadow fiát. A szemei sem hasonlítanak rá, egyáltalán nem mondanám zafírkéknek. Inkább sötétkék, mint az éjszakai égbolt. Alattuk szintén sötét karikák húzódtak, pont mint nekem. Bár az tény, hogy neki még frissek, és jóval halványabbak. A gönc amit hord egykoron tényleg Shadow kabátja volt. Igencsak eljárt rajta az idő. Az emlékek megszállottja. Nightmare szerint a legnagyobb félelme az emlékei. Mégis magánál hordja őket nap mint nap. Egy dologra viszont kifejezetten érzékeny; Shadow említésére. Elég volt csak célozgatnom rá, máris láthatóak voltak rajta a színtiszta harag jelei. Lobbanékony természet. Nem fél használni a hangját, ezzel fejezi ki hogy most aztán igazán dühös. Nem fél a haláltól. Legalábbis ezt mutatja felénk. A cél hogy megtörjem. Bár már így is látszik, hogy lelkileg labilis macskáról beszélünk. Könnyű a lelkébe marni, csupán a megfelelő szavakat kell megtalálni. Kiváló szórakozás lesz vele küzdeni. A sikeres kihallgatást követően rögtön kimásztam a friss levegőre. Az erdő már most olyan életteli. Az erdei élővilágot cseppet sem zavarja, hogy a minap éppen egy kegyetlen háború vette kezdetét. Itt békés csend honol. A mai csatát szerintem győzelemmel zártuk. Ez egy jó jel lehet a jövőre nézve. Ekkor lépteket hallottam magam mögött.
- Üdv, Fűmancs. - Szólalt meg hirtelen egy lágy, ám mégis meglehetősen ingerült nőstény hang. Meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam kivel van dolgom.
- Üdv, Virág. Mi a panasz? - Kérdeztem szórakozottan, miközben felé fordultam. A növény elem már egészen rendbe hozta magát, a harc egyetlen jelei a gondosan bekötözött sérülései voltak. Az ő bundája (Nighty-éval ellentétben) fényes és elegáns, jól ápolt. Magenta színű szemei szinte lángoltak. Valami komoly dologról akart beszélni.
- Pontosan tudod te azt. Nálad van valami, ami hozzánk tartozik. - Kezdte komolyan, miközben súlyát egyik lábáról a másikra helyezte.
- Lehet. Ám ez különben rátok is igaz.
- Pontosan. Alkut ajánlanék, ha nincs ellenedre.
- Hah! Milyen aranyos! Tényleg azt hiszed, hogy elég csupán idesétálnod, és felkínálnod a csere lehetőségét, és aztán már meg is van oldva a dolog? Az egy picit talán egyszerű lenne, nem gondolod? - Mosolyogtam rá, mire ő morogni kezdett.
- Szóval egyáltalán nem kívánjátok vissza Electro-t, mi?
- Nem. Legalábbis ilyen áron nem. Tudod, rendes feltételek közt beleegyezek a fogoly vissza szolgáltatásába. Szóval? Van még más ajánlatod is?
- Miféle vezető vagy te? A saját csapattársadat hagynád a sorsára, csak hogy elérd a célod?! - Virágon látszott hogy teljesen feldühíti a magatartásom.
- Ilyen az élet, törődj bele. Na? Van még mit mondanod?
- Van. - Felelte Virág némi gondolkodás után. - Ha nem vagy hajlandó békés módon visszaadni a csapattársamat, akkor a többiekkel magunk fogjuk kiszabadítani.
- Tökéletes! És ezt mikor is tervezitek?
- Holnap. Most mi fogunk ide jönni. Nyitott terepen, Nightmare képességei nélkül. Érthető? - Adta meg a csata feltételeit határozottan a nőstény.
- Érthető. Egyéb elvárás?
- Semmi. Csupán az, hogy tisztán játsszatok. Semmi csalás. Semmi csel.
- Vettem. Akkor holnap. Ha ti nyertek, visszakapjátok Nighty-t. Ha viszont mi, akkor megkapjuk Electro-t, és... Legyen hát ennyi... - Egyeztem bele a dologba, majd suttogva egy cseppet közelebb hajoltam hozzá. - Győzzön a jobbik csapat.
- Úgy legyen. - Felelte hidegen Virág, majd visszaindult a saját bázisa felé. Az utóbbi napokban rájöttem valamire... Talán ha nem vagyok annyira rámenős, akkor még el is tud majd viselni. Ám ez most mellékes. A lényeg, hogy holnap érkezik a felmentő sereg. Lássuk hát, hogy meddig bírják majd.