NARRÁTOR

Két macska settenkedett az erdőben. Az Elemek bázisa felé tartottak. Nightmare elgondolkozva nézett végig az épületen. Mellette lévő társa némán lapult meg az árnyak közt. Egy kandúr volt az. Szintén tegnap érkezett a Gonosz Elemek közé. A szőre fekete, néhol szürkésebb. Szőre hosszú, ápolatlan, hasonlóan bozontos mint a mellette álló nősténynek. A mellkasán egy összevarrt sebhely. A nyaklánca fekete, egy fehér ékkővel, és egy lilával a másik oldalon. A szemei szintén lilák. Az arcát viszont egy maszk takarta el.
- Mit is tervezel pontosan? - Kérdezte halkan a kandúr.
- Deadline, azt hittem már elmagyaráztam... Na akkor ide hallgass; A cél hogy az Elemeket szembesítsem a legnagyobb félelmükkel. - Felelte egyszerűen Nightmare.
- Aha... És ez pontosan hogy is működik? - Faggatózott tovább Deadline, anélkül hogy a nőstényre nézett volna. Kerülte a szem kontaktust.
- Egyszerű; Félelem elem vagyok. Ha valakinek mélyen a szemébe nézek, tökéletesen megismerem az illetőt. A legkisebb riadalmaktól kezdve egészen a kínzó fóbiákig. Ráadásul, még arra is képes vagyok, hogy elszigeteljem őket egy-egy apróbb szobába. Ez mind csak illúzió, ám a sérülések és a rettegés az teljes mértékben valódi. Én vagyok az egyetlen aki a bábokat eltüntetheti. Meg persze az, ha legyőzik a félelmeket. De valljuk be... Erre igen csekély esély van. - Mondta a félelem elem gonoszan vigyorogva.
- Értem... Akkor viszont sok szerencsét. - Hagyta rá Deadline, majd a kandúr vissza is indult a saját bázisuk felé.
- Kösz, de... Nem lesz szükségem rá. - Szólt vigyorogva a nőstény, majd ő is elindult. Csak ő az Elemek felé. Pontosan tudta mibe kezd bele... És teljes mértékben készen állt a frászt hozni az Elem Csapat tagjaira.

NIGHTY

Reggel már hálát adtam az égnek hogy nem Szikra teszteli az idegeimet. Viszont... Valami más volt. Valami szokatlan. Az első dolog amire felfigyeltem, az az volt hogy a padlón feküdtem. Illetve nem is igazán padló volt, inkább valami beazonosíthatatlan. Mintha mágia eredménye lenne. Egy fekete szobában voltam. Nem voltak falai, vagy csak nem látszottak. Néma csend volt. Túlságosan is. A pesszimista énem most azt gondolná hogy meghaltam... És a pesszimista énem még örülne is neki. Felálltam, körülnéztem. Még mindig semmi. Nem is tudom mit vártam. Na most mi legyen? Egyáltalán hol vagyok?! Jobb kérdés, mit csináljak? Ha ez megint olyan mint az az IceTail-os eset, eskü felkötöm magam. Nem elég hogy a Gonosz Elemek is cirkuszolnak, most még ez is. Szerintem ez már egy hivatalos jele annak, hogy a nyugalmas életünknek vége. Viszont nem is kellett olyan sokáig várnom hogy megtudjam mi folyik itt. Hirtelen a semmiből megjelent előttem egy macska. Az egyetlen dolog ami meggátolt abban hogy azt higgyem hogy egy fekete-fehér filmből lépett ki, az a vérvörös szeme. A nyaklánca viszont könnyen beazonosítható volt. A Gonosz Elemektől származik. Az viszont azt jelenti, hogy... Szereztek egy új tagot. Hé, ez nem ér! Ezek már többen vannak! Ez meg mióta szabályos?! Na jó, ez mondjuk jogos, mégis mi a fenét is várok a gonosztevőktől? Csodálatos... Viszont... Ha ez az ő képessége hatása, akkor jobb ha vigyázunk vele.
- Üdvözlet, Nighty. - Szólt a nőstény ravasz vigyorral a képén.
- Te is közéjük tartozol, mi? - Kérdeztem morogva.
- Megfogtál. De tudod, én sokkal több mindenre vagyok képes mind bármelyikük... Ezt jobb ha észben tartod. - Felelte rejtélyesen.
- Hogyhogy egyedül? Nem csapatban kéne támadnotok? Meg egyébként is, ki vagy te egyáltalán?! Mire készülsz?... - Faggatóztam tovább.
- Nevem Nightmare... És azért vagyunk itt, hogy szembesítselek a legnagyobb félelmeddel.
- Tessék?... - Kérdeztem vissza halkan. Egy pillanatra ténylegesen megijedtem. De aztán rájöttem... Mégis honnan tudná mitől félek? Persze ez nem űzte el minden kétségemet... A nőstény hirtelen szorosan előttem állt. Mintha egyenesen a lelkembe bámult volna. A szemei vörösen villantak, majd ismét megszólalt.
- Oh, Nighty... Az emlékek igen fájdalmasak tudnak lenni, nem?... Mit szólnál, ha ismét találkoznál velük, hm?... Ugyan, köszönj csak régi osztálytársaidnak! - Suttogta Nightmare ördögien vigyorogva, majd azonnal el is tűnt. Ebben a pillanatban fagyott meg bennem a vér. Régi osztálytársak?... Nem... Nem lehet... Az nem történhet meg... Nem?... Egy pillanat alatt pörgött le minden egyes akkori emlékem a szemem előtt. De mégis honnan tudja? Honnan tud akármiről is? Hogy?!... Megjelent előttem két kandúr. Az egyik fehér és kék színekben játszott, a másik fehér és sötétlila... Pontosan tudtam kik ők... Tökéletesen ismertem őket. Snowy és Gravit. Egy jég és egy gravitáció elem. Ők voltak ketten. Ők gyűlöltek a legjobban. Ők voltak a legjobban rám szállva. Ők ketten bántottak a legtöbbet... Ők felelősek mindenért. A sebek, a fájdalom... Minden. Apa kabátját is ők tépték meg. Miattuk szakadt a felismerhetetlenségig. Mindent megtettek azért hogy teljesen kicsináljanak. Az az időszak borzalmas volt... Féltem iskolába járni. Féltem a többiek között lenni. Féltem társaságban lenni... Teljesen tönkretették az akkori, gyermeki énemet. Gyenge voltam. Mindig is. Gyengébb mint egy átlagos sötétség elem. Ugyan az álcám és egyéb jellegzetes képességeim mind megvoltak, mégis gyengébb voltam a többieknél. Senki sem értette mi baj van velem. És ez szörnyen fájt. Normális akartam lenni, mint a többiek. Azóta már rájöttem. Végig az állt a dolog mögött, hogy kettős elem vagyok. Hibrid. A hibridek pedig már csak ilyenek. Lehet hogy két elemmel is bírunk, ám ennek is megvan a maga hátránya. Mind a két képességem gyengébb az átlagnál. Viszont ezzel még mindig szerencsésnek mondhatom magam... Nem?... Emlékszem, akkoriban teljesen meg voltam ijedve. Féltem, hogy más vagyok mint a többiek. Féltem hogy gyenge vagyok. Pont amilyennek mások mondanak... Féltem hogy nem tudok megfelelni másoknak. Féltem hogy nem vagyok elég jó. Bár... Gyakorlatilag még mindig gyenge vagyok... És ez valahol azért fáj is. Viszont egy részét már elengedtem. Legalábbis az egyik felem. Az egyik felem úgy van vele, hogy nem érdekel mit gondolnak mások. Nem érdekel hogy jó vagyok-e nekik vagy sem... Csak önmagam akarok lenni. Ugyanakkor ott van a másik felem... Aki attól retteg hogy nem felelek meg senkinek. Hogy nem vagyok elég jó... Hogy a terhére vagyok másoknak. De ez vagyok én... Ez a kettő egyben. És ezek a gondolatok néha az őrületbe kergetnek. Ám mégsem ez a legnagyobb félelmem. És ezt Nightmare is pontosan tudta. Az emlékeim azok. A rossz emlékek. Amik egy életen át végig kísértek, és még fognak is. A legtöbbet legszívesebben csak el akarnám felejteni. Viszont nem tudom... Az emlékektől nem szabadulok. Sok borzalmas emlék, viszont mégis van valami ami kiáll a többi közül. Sokáig azt hittem hogy apa halála hagyta bennem a legmélyebb nyomot. Ám nem... Nem az volt ami azzá tett aki vagyok. Vagyis csak részben. Ők voltak azok. Ők, akik előttem álltak. Snowy és Gravit. Ők hagyták bennem a legnagyobb tüskét. A folyamatos bántalmazás, folyamatos félelem. Éveken át... Néha még most is érzem a karmaik nyomát. Kiráz a hideg tőlük. Nightmare tökéletesen eltalálta mitől félek. Viszont mostmár elég a lelki világom állapotából... Térjünk vissza a jelenbe. Ott álltak előttem, azok akik éveken át bántalmaztak. Terrorizáltak. Én pedig teljesen megfagytam. Éreztem ahogy az egész testemet ellepi a színtiszta félelem. A két kandúr négy lábra állt, mire én is. Remegtem. Egész testemben remegtem. Egész lényemben... Nem akartam itt lenni. Nem akartam szemben állni velük. Sosem akartam újra látni őket. Viszont most mégis itt voltam. Itt voltam, és rettegtem. Rettegtem hogy mit fognak tenni velem. Hogy nem fogom tudni megvédeni magam. Hogy gyenge leszek. Ismét. Tudtam hogy ki kell tisztítanom a fejem, de nem voltam rá képes. Egyszerűen nem ment.
- Üdv, Sötétke... Úgy gondolom, még nem végeztünk egymással. - Mondta vészjóslóan Snowy. Ő kezdte a támadást. Egyszerűen rám ugrott, ezzel instant a földhöz szegezve. Vettem az adást, és rögtön felvettem az álcám. A szívverésem felgyorsult, ahogy a légzésem is. Nehéz fókuszáltnak maradni miközben halálosan rettegsz. Az első karmolással pont a szememet célozta meg. A fél arcomat belepte a vér. Majd máshol is. Taposott, rugdosott, majd Gravit is becsatlakozott a harcba. Kettő az egy ellen. Ugyanúgy mint régen. A következő pillanatban már csak fetrengtem a földön, reménykedve hogy ez az egész csak egy rossz álom.
- Ugyanolyan gyenge vagy mint régen. Gyenge mint az apád... Mi az, te féreg, nem tudsz felállni? Ahhoz sincs erőd már? Add csak fel nyugodtan. Nincs esélyed ellenünk. - Hallottam Gravit hangját. Hátrébb álltak. Mintha leálltak volna egy pillanatra. Esélyt adnának? Áh, dehogy... Biztos csak azért hogy aztán ismét a földbe tiporjanak. Nem védtem magam. Tudtam hogy nem vagyok rá képes. Tudtam hogy gyenge vagyok hozzá. Lehet, hogy annak idején rendesen kitolták a fájdalom küszöbömet, de ezek a régi, felszakított sebhelyek mindennél jobban fájtak. A szőrömön éreztem a tehetetlenséget. Könnyek lepték el a szemeim. Nem lehet... Erősnek kell lennem... Erősebbnek ennél... Nem hagyhatom hogy ők nevessenek utoljára. Viszont azt sem hogy lássák a gyengeségeim... Nem akartam, mégis megtörtént. Szipogtam mint egy kölyök. Szánalmas... Szánalmas vagyok... Mivel érdemeltem ki hogy ide kerüljek? Miért?... Mindenhol vér borította a bundámat, mégsem a sebek fájtak. Az emlékek. Azok jobban fájtak bárminél. Igen, ezen a ponton már beismerem; Tényleg sírtam. Pedig nem kéne... Nem lenne szabad. Egy hím nem sírhat. Erősnek kell lennünk. Erősebbnek bárminél. Egy kandúr nem sírhat. Anyám is folyton ezt mondta. Sőt, mindenki. Most mégis itt vagyok, könnyek közt vergődve. Gyenge vagyok. Gyengébb mint kellene... Gyengébb mint ahogy azt elvárják tőlem. Néma voltam. Egy hang sem jött ki a torkomon. Hajrá Nighty... Szedd össze magad. Ne legyél gyenge... Ne add fel ilyen könnyen... És ebben a pillanatban, megvilágosodtam... Gyenge vagyok vagy sem, nem érdekel. Ki kell állnom magamért. Életemben először. Mély levegő... És gyerünk. Hallottam ahogy hátulról közelítenek felém. Majd végre megerőltettem magam. Hirtelen megfordultam, és egyenesen feléjük repítettem egy sötétség gömböt. Gravit-et el is találta. Ahogy tudtam két lábra álltam, és végre szembe néztem velük. A félelem még mindig bennem volt. A rettegés nem hagyott el. Viszont valami most erősebb volt nála. Harag... Dühös voltam. Végre megérkezett a bátrabbik énem is. És ott, abban a pillanatban... Elöntött a bosszúvágy. Azt akartam hogy bűnhődjenek azért amit velem tettek. Mindenért. Nem tudom hogyan szedtem össze elég bátorságot ahhoz hogy szembenézzek velük, viszont abban a percben teljesen bekattantam. Vicsorogtam és sziszegtem, úgy rohantam nekik. Ott karmoltam őket ahol értem. Persze ők sem maradtak tétlenek. Végre elérkezett a valódi küzdelem ideje. Túlerő ide vagy oda, ez valahogy nem vette el a kedvem. Többé már nem. Elegem volt az egészből. Viszont mintha valami tűz szállt volna meg, úgy küzdöttem velük, mint aki megveszett. Nem érdekelt hogy eltalálom-e őket vagy sem, az sem érdekelt hogy melyik áll éppen előttem, csak azzal foglalkoztam hogy visszakapjanak mindent. Mindent amit velem tettek. Mindent amit megérdemelnek. Majd megtörtént valami, amit még álmomban sem gondoltam volna. Snowy-t a földre szegeztem. Sikerült.
- Tessék, ezt akartad?! He?! Elégedett vagy, igen?! Ekkora örömöt okoz neked ha szenvedni látsz?! De ne reménykedj! Nem bánthatsz már többet! Nem fogom hagyni! Nem félek már tőled, Snowy! - Üvöltöttem a hím arcába. Dühös voltam. Borzalmasan dühös. A félelem már elhagyott. Majd hirtelen Snowy és Gravit is eltűnt. Várjunk... Ez az egész... Csak illúzió volt?... Hazugság?... Bár gondolhattam volna. Gondolhattam volna rá hogy nincs is rá esély hogy valóban itt legyenek. Nem ők voltak. Az egész hamis volt. Szóval így értette... Szembesülni a legnagyobb félelmemmel... Megtörtént. Megtörtént, és... Legyőztem?... Lehetséges ez?... Térdre estem. A harc hosszú volt és fárasztó. De ezt most hagyjuk. Rendbe kell hoznom magam. Túl vagyok rajta... Túl vagyok rajta? Biztos hogy az a csaj nem fog kitalálni semmi mást? Bár már nem is érdekelt. Vége van. Túléltem... És legyőztem a félelmet. Jó, ezt így tényszerűen azért nem mondanám ki. De végre szembe mertem szállni velük. Viszont felmerült egy újabb kérdés... És most mi lesz? Még mindig ugyanott voltam. A fekete szoba nem tűnt el. Ahogy a sebhelyek sem. Csak az ellenfelek. Mostmár igazán ideje lenne megnyugtatnom magam... De ha én itt vagyok, akkor valahol a többieknek is itt kell lenniük, nem? Vajon velük is ez történik?... Viszont az egyértelműen fontosabb kérdés, hogy; Vajon jól vannak?...

SZIKRA

Miután Nightmare eltűnt, egy pár pillanatra magamra hagyott a gondolataimmal, amíg fel fogtam hogy mi is történt. Találkozni a legnagyobb félelmemmel... Erre a mondatra egyértelműen kirázott a hideg. De felmerült egy másik kérdés; Vajon én tudom hogy mitől félek a legjobban? Persze nyilván vannak elképzeléseim. Dolgok amikbe bele se merek gondolni... De hogyha nekem kéne választani közülük hogy melyik a legdurvább... Hááát... Elég nagy bajban lennék. Szóval eléggé vegyes érzéseim voltak. Félelem és kíváncsiság keveréke. Amint ezt végig gondoltam, meg is érkezett Nightmare erejének a hatása. Hirtelen mintha alattam egy apró sziget emelkedett volna ki, körülötte pedig víz ameddig a szem ellát. Víz?... Mármint, jó, tényleg tartok tőle, de azért ezt nem mondanám a legnagyobb félelmemnek. Egyébként meg, ha ez lenne az akkor le merem fogadni hogy nem kegyelmezett volna meg ezzel az aprócska szigettel. Van valami trükk a dologban. Majd rá is jöttem mi az. A következő pillanatban borzalmas hangok csapták meg a füleim. Teljesen olyan volt, mint... segélykiáltások. Gyorsan körülnéztem. Fogalmam sem volt honnan jöttek a hangok. Rémisztőek voltak. És minél tovább hallgattam őket, annál inkább hasonlítottak a csapattársaim hangjaihoz. Nem tudtam mit tegyek. Majd elérkezett az utolsó lehetőség ideje. Mi van ha... A víz alól jön? Gyorsan a vízpart széléhez kúsztam, és amennyire tudtam mélyre néztem. Nem láttam tisztán, mégis volt valami a víz alatt. Egy macska alakja... Nem, több macska volt... És egyre mélyebbre süllyedtek. Tehetetlennek tűntek. Az egyiknek pedig... Halfarka volt. Kagyló?... Az nem lehet. Kagyló tud lélegezni a víz alatt és tökéletesen úszik. Valami nem stimmel... Valami baj van. Segítenem kell! De... De nem tudok. Nem lehet. Nem mehetek a vízbe. Nem tehetem meg... Viszont ha azok a macskák tényleg a csapattársaim, muszáj tennem valamit!... De mit?... Mit tehetnék, mikor tűz elemként nem léphetek vízbe?... Mitévő legyek?... Ekkor jöttem rá... Ez lenne a legnagyobb félelmem. Tehetetlenség... Hogy nem tudok segíteni a barátaimnak... Nem tudok tenni semmit... Viszont döntenem kell. Vagy segítek nekik, vagy pedig csak magammal törődöm és maradok egy helyben... Nem hagyhatom. Nem történhet meg... Nem fogom hagyni hogy az én gyávaságom miatt bűnhődjenek. Meg kell törnöm a tehetetlenséget. Le kell győznöm a félelmemet... Meg kell tennem. Elfogott a pánik... Jó, most hősködhetek, de akkor is az utamban áll valami. A víz. A víztől is rettegek... De le kell győznöm a félelmet. Hiszen... Hiszen ez csak víz, nem? Másoknak csak víz... De számomra veszélyforrás. Mégsem maradhatok tétlenül. Gyerünk, meg tudom csinálni... Képes vagyok rá... Erősnek kell lennem... Még akkor is ha nehéz. Hiszen tényleg nem lehet olyan durva mint amilyennek mondják, nem? Nem eshet túl nagy bajom... De mi van, ha mégis?... Nem érdekelt. Végre eldöntöttem. Nem fogom hagyni hogy a víz megakadályozzon abban, hogy segítsek a csapattársaimnak. Végre fogtam magam, és beugrottam a vízbe. Gyorsnak kell lennem, és akkor nem lesz baj. Először csak fáj... Aztán már éget... És ha addig maradok a vízben, akkor el is ájulhatok. Sőt... Durvább is történhet, de ebbe most ne gondoljunk bele. A fő hogy gyors legyek. Meg tudom csinálni... Nem lehet olyan nehéz... A saját épségem nem ér annyit hogy veszni hagyjam érte a társaim. Úszni viszont éppen annyira tudok hogy fennmaradjak a víz felszínen... Erre pedig most nincs szükségem. Egy tervet azért igazán kieszelhettem volna... Talán ha hagyom hogy én is elmerüljek, akkor sikerülhet. Meg is próbáltam. Percekig merültem, vagy talán tovább. Fogalmam sincs meddig tartott, mégis óráknak tűnt. A fájdalom folyamatos. A víz marta a bőrömet... Csak tudnám miért. Miért ver a természet akárkit is ilyen csapással?... Bár... Talán ha edzettem volna vagy hasonló, akkor jobban bírnám. Ezt is csak a saját gyávaságomnak köszönhetem. Hiszen... Ha valakinek nem megy valami akkor gyakorol, nem? Nekem is ezt kellett volna tennem. Fejlesztenem kellett volna magam. Akkor biztos nem szenvednék ennyire... Csak merültem, egyre csak mélyebbre és mélyebbre. De nem volt már itt senki. Eltűntek. Elkéstem volna?... Mégiscsak az én fejletlenségem miatt lelték volna a végzetüket? Nem! Nem... Ez hülyeség. Ez nem lehet valóság. Biztos hogy ez csak egy rossz álom... Biztos... Nem lehet másképp... Mégis... Ha jó barát lennék, akkor egy percig sem hezitáltam volna. Nem értettem mi történik... Hova tűntek a többiek... Nem tudtam semmit. De egyszer csak eltűnt minden. A fülemben visszhangzó segélykiáltások... Az a rengeteg víz... Minden. Csak az én bundám maradt vizes. Össze voltam zavarodva. Ismét egyedül voltam abban a sötét szobában. Fogalmam sem volt róla hogy ez álom vagy valóság... Nem tudtam tisztán gondolkodni. Elfeketedett minden. Már nem hallottam semmit... Nem éreztem semmit... Nem is láttam semmit... Az utolsó amit éreztem az az volt ahogy nem tudok már megállni a lábamon... Eldőltem mint egy bábu.

VIRÁG

Az a lány... A Gonosz Elemek csapatából való... Ami viszont csak egy dolgot jelenthet; Fűmancs megint aljas módon csal. Az a mocsok tényleg nem tudja hol a határ. Legnagyobb félelem... Vajon hogy értette, hogy szembesíteni akar vele? Hogyan tervezi? És legfőképpen... Mi is a legnagyobb félelmem? Na meg persze hogy honnan tudja? Ezek és hasonló kérdések cikáztak a fejemben, mikre hirtelen meg is kaptam a választ. Valami furcsa érzés töltött el... A mancsaimra néztem, mire azok... Sötétzöldek... Nem... Nem lehet.... Nem történhet meg ismét, hogy... Tüskévé változzak... Majd pedig Nighty jelent meg előttem. A tekintete tele megvetéssel. Tele gyűlölettel... Támadó pozícióba helyezkedett. Viszont nem használta az álcáját. De miért?... Majd a testem magától mozdult meg. Nem tudtam irányítani. Nem tudtam ellenkezni. Nem tudtam tenni semmit... Nighty-ra támadtam. Nem értünk egymáshoz közvetlenül karmokkal, csupán csak távoli harc volt. Tüskéket hajítottam a hím felé, ő pedig ügyesen kerülgette őket. Ő viszont nem bántott. Nem mert, vagy... Nem akart. Nighty becsületes macska. És együttérző... Sokáig tartott mire végre kibújt a páncéljából. Mire végre megbízott bennünk, és mi is benne. Nem változott sokat, még mindig ingerlékeny és befelé forduló, de határozottan jobban elvisel minket. És nem is fogom tagadni... Még mindig szeretem. Még mindig felnézek rá. Nighty egy különleges macska... Messze jobb az átlagnál. Össze van törve, mégsem mutat ebből semmit a külvilág felé. Ám ha megtörik a páncélja, színtisztán látszik hogy milyen szigorú magához. Viszont róla már lekéstem... Az ő szíve már foglalt. De nem hibáztathatom. Se őt, se Shady-t. Vajon Fűmancsnak is ilyen keserű érzés lehetett amikor... Nem, nem érdekel Fűmancs. Az az aljas dög egy áruló. Kétszínű gyökér... Bár... Eleinte Nighty-t is gyűlöltem. Eleinte teljes egészében megvetettem a hibrid személyét. Irritált a viselkedése. Borzolta a szőrömet ahogy mindenbe képes volt belekötni. De azóta megváltozott... Vajon Fűmancs is képes lenne rá?... Nem, Fűmancs egy mocskos, köpönyeg forgató, velejéig romlott gonosztevő... Egyáltalán nem olyan mint Nighty. Nighty, akit még mindig szeretek... Úgy, hogy már sosem lehet az enyém. Bele kéne törődnöm. El kell felejtenem ezt az érzést... Biztos vagyok benne, hogy a sors nekem is tartogat valakit, akivel majd boldog lehetek. Egyszer biztos megtalálom... Minden csak idő kérdése. Viszont most megint ott tartottam, mint pár héttel ezelőtt... Valami idegen erő lett úrrá a testemen. Tüske voltam... Megint. Tüske még mindig egy borzalmas emlék... Már a tudat is, hogy majdnem megöltem a saját csapattársamat... A barátomat... A szerelmemet... De akkor volt egy különbség. Nem tudtam mit csinálok. Nem voltak emlékeim. Nem voltam tudatomnál... Viszont most én voltam az. Én voltam, de Tüske testében. Tüske nem én vagyok... Tüske az csak az érzelmeim szüleménye. A bánat és harag keveréke... Aki átvette felettem az irányítást. Na meg az árnyék... Mint valami démoni erő... Nem tudom hogy mi volt, és hogy miért jelent meg, de egyértelmű hogy az ő mancsa is benne volt a dologban. Nem tehettem semmit. Tüske cselekedett helyettem. Tüske volt az aki még mindig küzdött Nighty-val... Tüske haragszik Nighty-ra. Dühös rá, mert nem fogadta el az érzéseit. Lényegében ugyanazt csinálja mint Fűmancs... Nem képes elfogadni a nemet. Nem én vagyok Tüske, de attól még ugyanúgy a részem. Akárhányszor eszembe jut, mindig elfog a bűntudat... Nighty-n már látszott hogy fáradt. Tüske viszont fáradhatatlanul támadta őt. Majd eljött a kritikus pont... Nighty véglegesen kifáradt. Egy pillanatra állt csak meg, egy tüske rögtön eltalálta. Egyenesen a vállába. A kandúr fájdalmasan szisszent egyet. Majd pedig Tüske személyesen támadt. Fellökte a hibridet, aki erre rögtön a földre esett. Tüske megragadta a torkát... Nighty nem csinált semmit. Egyenesen a szemembe nézett. Éjkék szemei megvetően meredtek rám. Egy pengeéles tüskét hoztam létre. Nighty még mindig rám nézett. Mintha egyáltalán nem félne. Nem félne a haláltól... Sem pedig Tüskétől. Mintha azt hinné, hogy úgysem merem megtenni. Én nem is akarnám. De Tüske... Tüske az teljesen más... Végül csak egy félbeszakadt, elfojtott üvöltést hallottam. Tüske elvágta Nighty torkát... Én öltem meg Nighty-t... Ahogy az arcomra fröccsent a kandúr vére, végre visszakaptam az irányítást a testem felett. A hím már nem nézett rám... Csak üresen bámult a semmibe... Nem... Nem lehet... Nem lehet így vége... Megöltem... Végeztem vele... Sírva borultam a földre. Nem tudtam elhinni hogy tényleg megtettem...
- Nem... Nem, nem! Ez nem lehet! Mit műveltem?... Mit műveltél?! Tüske... Tüske az nem én vagyok! Én nem vagyok ilyen kegyetlen, én nem műveltem volna ezt! Az én nevem Virág, és soha nem fogom hagyni hogy ismét te irányíts! Én nem te vagyok! Nem használhatsz többé! Nem hagyom... Nem félek tőled, Tüske, nem hozzám tartozol! Te csak a fejemben élsz, és akkor tűnsz el amikor én akarom! - Üvöltöttem könnyek közt. Erre visszanyertem a bundám eredeti színét... Nighty is eltűnt... De ez nem hozza vissza őt... Gyilkos lettem... Egy szörnyeteg...

KAGYLÓ

Sunset... Ő állt előttem... De tudtam hogy nem tőle félek. Rajta már túl vagyok. Akkor viszont... Minek van itt?... De mintha hirtelen valami megérintett volna hátulról. Sokkal inkább valaki...
- Kagyló... Ő miért van itt? - Kérdezte egy nőstény hangja. Odanéztem, mire már láttam hogy ki volt az... Kelp, a kishúgom. A bundája királykék, világosabb minták voltak a nyakánál és mentazöld szeménél. A farka egy hínárdarabra hasonlított, innen kapta a nevét. De... Ő meg mit keres itt?...
- Ne aggódj, húgi, elintézem! - Szólt ekkor egy másik hang. A másik oldalamon a másik testvérem, Hullám állt. A bundája világoskék, a mancsainál sötétkék és élénk magenta. Ugyanúgy halfarka volt mint nekem, csak neki aquakék színben, és láthatóan fényesebb pikkelyekkel.
- Nem, ne menj! - Kiabáltam utána, mire ő már meg is indult Sunset felé. Ekkor vettem észre hogy a lábaim a földhöz voltak láncolva. Sunset rögtön vette az adást. A két macska egymásnak támadt. Hullám a karmaival megpróbált a hím szeme felé kapni, de elvétette. Sunset egy vakítóan fényes napsugárral védekezett. Hullám nem tudott figyelni. Sunset ezt használta ki. Fellökte a nőstényt, és mielőtt az akárhogy is reagálhatott volna, a hím megragadta a torkát. A karmait teljesen belemélyesztette, mire Hullám élettelenül zuhant a földre.
- NEM! - Üvöltöttem torkom szakadtából. Megölte... Ez a mocsok egyszerűen megölte a testvéremet... Elfogott a sírás, nem akartam elhinni amit láttam. Kelp a bundámba kapaszkodott ijedtében. Borzalmas érzés volt... Minden olyan gyorsan történt... Pontosan tudtam hogy Sunset képes erre, de... De sosem gondoltam volna hogy idáig jutunk... Mindig is borzalmasan rettegtem tőle, hogy nem leszek képes megvédeni a testvéreimet... Vagy akárkit akit szeretek... Apa halála után mindannyian teljesen összetörtünk... De a legjobban anyát viselte meg. Még terhes volt Kelppel amikor mindez történt... Teljesen maga alatt volt. Én és Hullám még túl kicsik voltunk ahhoz hogy megértsük mi történik... Viszont később, látva hogy anyu mennyire küzd hogy nekünk a legjobbat nyújtsa, egyszerűen tudtam hogy én is segíteni akarok. És ez így is történt. Mindig segítettem anyának amiben csak tudtam. Nem akartam hogy túl nehéz legyen neki. Meg akartam könnyíteni a dolgát. A testvéreim gondozásában is rengeteget önkénteskedtem. És nem bántam meg belőle semmit. Így hárman nagyon összenőttünk az évek alatt. És most... Látni ahogy egy régi ellenségem a saját szemem láttára ontja ki egyikük életét... Szörnyű volt. Sőt, szavakkal le se lehet írni amit akkor éreztem. Egy világ tört össze bennem.
- ...Maradj itt, Kelp... Ezt nem hagyom annyiban. - Morogtam könnyektől küszködve. A lábaim még mindig le voltak láncolva... Viszont ez nem állíthatott meg. Addig küszködtem, addig erősködtem, amíg ki nem sikerült szabadítanom a lábaimat. Már most tele voltak lila foltokkal, és borzalmasan fájt... De nem érdekelt. Bosszút akartam. Sőt... Abban a percben egyenesen meg akartam ölni Sunset-et... Életet az életért. Perzselő haraggal rohantam neki a nap elemnek. Bár a termete sokkal nagyobb volt nálam, egyáltalán nem foglalkoztam vele. Először a mellkasa felé kaptam. A karmaim felhasították a bőrét. Fehér bundáját átitatta a vörös vére. Ő reflexszerűen használta a napfényét. De nem csuktam be a szemem. Küzdöttem hogy nyitva tudjam tartani. Előbb süljön ki a szemem, minthogy Sunset-et futni hagyjam. A kandúr az arcom felé kapott, az utolsó pillanatban sikerült elhajolnom. A lábammal igyekeztem kigáncsolni a nap elemet. Viszont nem sikerült. Sunset talpon maradt, sokkal inkább én estem kis híján pofára. A hím ismét támadott, ismét az arcomra célozva. Sikerült karmolást ejtenie az egyik szememnél. Az onnan kicsorduló friss vértől alig láttam valamit. A csata sokáig tartott, de én nem adtam fel. Bosszúra vágytam. A vérére. Majd végül sikerült elkapnom a torkát... Ugyanúgy végeztem vele ahogy ő tette a húgommal... Kegyetlenül. De ahelyett hogy a földre rogyott volna, eltűnt. Ahogy Hullám is Kelp is... Nem értettem mi van... Csak egyet tudtam... Hullám már nem jön vissza... De... De Kelpet sikerült megvédenem, nem?... De ez nem segített rajtam. Zokogva zuhantam a földre... Elbuktam nővérként.

SZELLŐ

Electro jelent meg előttem... A kék bundás kandúr semmitmondóan bámult rám. Csak a szája szélén mosolygott.
- Mit keresel itt? - Kérdeztem gyanakvóan. Az a lány azt mondta hogy a legnagyobb félelmemmel akar szembesíteni... De hogy Electro lenne az? Nem hiszem... Tőle nem félek. Ő csak egy emlékkép...
- Ezt kérdezhetném tőled is. - Felelte a hím. - Még mindig ugyanolyan bájos vagy mint régen.
- Ne kezdd el megint... Hiába próbálkozol, mi teljesen mások vagyunk. - Utasítottam vissza ismételten. Electro egykoron a hódolómnak tartotta magát. Hasonló volt mint Fűmancs és Virág esete. Viszont Electro nem volt olyan kitartó. Egy idő után végre beletörődött hogy nem az esetem. Azóta nem is igazán hallottam róla. Mindig is rejtélyes volt... Az viszont kétségtelen hogy maradtak emlékei abból az időszakból amikor még nem Sunset testvérének számított. Erről viszont soha nem szólt egy szót se.
- Ugyan, mégis miért? - Kérdezett vissza az áram elem.
- Egyértelmű. Ellenségek vagyunk. Te a Gonosz Elemekhez tartozol, én pedig az Elem Csapathoz. Rég túl vagyunk már egymáson.
- Elem Csapat?... Vicces hogy ezt mondod. - Mondta rejtélyesen a kandúr.
- Miért, talán bajod van vele? - Morogtam irritáltan.
- Nekem aztán nem lenne... Csak van egy kis bökkenő. Te nem vagy a csapatuk tagja. - Jelentette ki a hím. Az állítása egyszerűen nevetséges volt... De meglepett. Meg azért egy cseppet rám is ijesztett. Hiszen... Minek mondana ilyet? Csak új viccből?
- Na ne nevettess... Az apám is az Elem Csapat tagja volt, így egyértelmű hogy én is közéjük tartozom!
- Tényleg? Akkor mondd... Mégis hol a nyakláncod? - Kérdezte Electro, immáron már teljesen mosolyogva. Nem is, sokkal inkább gonosz vigyor jelent meg az arcán. A kérdése megrémisztett. Gyorsan a nyakamhoz emeltem a mancsom, mire azt éreztem, hogy... A nyaklánc nincs ott. Nem volt rajtam...
- Mi... Mit műveltetek?! - Kiabáltam a kandúr felé idegesen.
- Mi? Mi aztán semmit. Tényleg nem emlékszel mi történt? - Nézett rám Electro mintha teljesen egyértelmű lenne hogy mi folyik itt. - ...Kihajítottak téged.
Nem... Ez teljesen lehetetlen... Hiszen... Hiszen tegnap még mindig velük voltam... Nem emlékszem semmi ilyesmire. Ez nem lehet igaz... Nem történhetett meg.
- Hazudsz! - Üvöltöttem pánikba esve.
- Enyje... Úgy ismersz talán? Ők dobtak ki. Nem bíznak benned. Nincs szükségük rád! Nem látod?... Nincsen már senkid, Szellő... Egyedül vagy. - Magyarázta ördögien vigyorogva az áram elem. Egyedül... Tényleg kidobtak volna? A saját csapatomból? Ez nem lehet... Nem árulhattak el... Nem fordíthattak hátat. Valami nincs rendben... Könnyek kezdtek felfolyni az arcomon. Nem tudtam elhinni hogy megtörtént. Mindig is féltem tőle hogy végül egyedül maradok... Hogy nincs szükségük rám... De ez nem lehet... Nem...
- Hát nem szomorú?... Már te is tudod milyen érzés egyes egyedül... Amikor nem számíthatsz senkire. - Mosolygott kárörvendően Electro.
- Nem... Ez nem igaz... Ők nem tennének ilyesmit... Ők a barátaim. - Susogtam könnyek közt.
- Mióta? Honnan tudod hogy egyáltalán bízhatsz-e bennük?! Honnan tudod hogy... - Morogta vicsorogva Electro, de nem tudta befejezni. Arcon karmoltam mielőtt még megtehette volna.
- Hazudsz, nem csinálsz mást csak hazudsz! Nem vagy képes másra! Nem az én hibám hogy bizalmatlan vagy! Az én csapattársaim nem olyan aljasak mint ti! Ők nem árulnának el! Ők bíznak bennem! Ők nem fognak elhagyni... - Kiabáltam a kandúrral. Ő csak vicsorgott rám. Majd pedig hirtelen... Eltűnt. Minden eltűnt. Csak én maradtam itt. De a nyakláncom viszont ismét rajtam volt... Mi történt?... Ennyi lenne?... Tényleg csak hazugság... Egyáltalán nem volt igaz... Nincs már mitől félnem.

NIGHTY

Fogalmam sincs mióta lehettem már ott... A fekete szoba még mindig ugyanolyan volt. Üres... A sebeimet már teljesen sikerült meggyógyítanom. Innentől kezdve biztos hogy sokkal nagyobb szükségem lesz erre a képességemre is. A többiekről még mindig nem tudtam semmit... Remélem hogy jól vannak. Viszont... Meddig leszek még itt? Nem tarthat itt örökké... És ekkor, mintha a gondolataimat olvasta volna, megjelent előttem egy ajtó. Gyanús... Egy ajtó a semmi közepén... Tényleg vagyok én elég hülye ahhoz hogy kinyissam? Nyilván csak egy csapda lehet. Ugyanakkor... Konkrétan semmi mást nem tudok csinálni. Na jó, lesz ami lesz. Most komolyan, van jobb ötlet? Nem tudok mást csinálni. Így hát ki is nyitottam az ajtót. Nem történt semmi. Egy újabb fekete szoba... Viszont ez más volt... Kagyló volt az. A földre volt borulva. Keservesen zokogott. A bundája vérrel volt borítva... Ő is harcholhatott valakivel. Borzalmas volt látni ahogy a nőstény minden reményt elvesztve hullajtja a könnyeit.
- Hé! Kagyló, mi történt? - Siettem oda hozzá rögtön.
- N-Nighty?... N-Nem tudtam... Nem tudtam segíteni... Miattam történt m-minden... H-Hullám... S-Sunset... Sunset ölte meg... - Próbálta magyarázni rémülten a nőstény. Reflexszerűen nyújtottam ki a mancsaim, hátha valamiféle lelki támogatást tudok neki ezzel nyújtani. Kagyló szipogva bújt hozzám. Teljesen összetört.
- Shh... Nincs semmi baj. Nem volt valódi... Csak illúzió volt minden, ne félj. - Susogtam halkan. Meg akartam nyugtatni, még akkor is ha valójában egyáltalán nem értek hozzá.
- Nem volt... Valódi?... - Kérdezett vissza Kagyló. Mintha egy apró reménysugár lángolt volna fel benne. - Akkor Hullámnak és Kelpnek tényleg nem esett baja?...
- Biztos vagyok benne hogy jól vannak... Bízz bennem... Keressük meg a többieket. - Álltam fel hirtelen, miután Kagylónak sikerült összeszednie magát. Az ő sérüléseit is elláttam. Majd egy újabb ajtó jelent meg. Úgy látszik, ez lesz a módja annak hogy ismét együtt lehessen a csapat. És egyelőre csak erre kell fókuszálnunk. Az újabb ajtó mögött Szellő volt. Neki nem voltak sebei. A nőstény egy helyben állt. Nem csinált semmit. Csak bámult maga elé. Viszont amint meglátta hogy itt vagyunk, látszólag nagyon megörült nekünk. Rögtön Kagyló felé rohant, majd szorosan átölelte barátját.
- Minden rendben? - Kérdezte a víz elem.
- I-Igen... Hiszen mindig számíthatok rátok, ugye? - Kérdezett vissza Szellő. A szemei ki voltak sírva. Neki se lehetett könnyű ma.
- Még szép! Mi mindig itt leszünk, bármi történjék! - Biztatta társát Kagyló. Nemrégiben még a földön fekve itatta az egereket, mostanra viszont már visszatért a csapat anyafigurája szerepébe. Sokkal erősebb mint amilyennek látszik. Tökéletes vezető lenne... Viszont a csapattal mégis engem választottak. És van egy érzésem, hogy ez a szerep mostantól sokkal több lesz mint egy egyszerű címke... Meg kell felelnem a csapatnak, ez nem kérdés. Meg fogom oldani... Valahogy biztos... Egy újabb ajtó bukkant fel. Már csak két társunk hiányzott. Szikra és Virág. Ideje volt kideríteni hogy kire bukkanunk rá következőnek... A szerencsés pedig... Szikra. Viszont ő nem sírt. De még csak nem is állt. A tűz elem mozdulatlanul feküdt a földön... Fogalmam sem volt mi történhetett vele. De egyszerűen megfagytam. Rémület fogott el... Kagyló viszont rögtön kapcsolt.
- Szikra! Szikra, mi ütött beléd? - Rázogatta a hím testét riadtan. - ...A bundája... Csurom víz...
- Vizes?... Akkor valószínűleg csak elájult... - Jegyeztem meg. - ...Remélhetőleg.
- Viszont talán ha megszárítjuk, akkor felébred! - Állt elő egy ötlettel Szellő, majd meg sem várva a választ, rögtön ő is odament a földön elterült tűz elem mellé. Szépen lassan szél támadt. Majd egyre csak erősödött. Mintha egy hurrikánt akart volna létrehozni. Majd a szél hirtelen elcsitult. Mire a narancssárga macska tényleg felébredt. A szőre teljesen felborzolódott, és még köhögött is mellé. Amint sikerült összeszednie magát, rögtön felénk fordult.
- L-Lányok! Nighty! Minden rendben veletek? Senkinek sem esett baja? Én annyira sajnálom, sokkal hamarabb kellett volna cselekednem, nem kellett volna berezelnem... - Hadarta ijedten Szikra.
- Hohó, lassíts le! Te jól vagy? - Szakítottam félbe.
- Igen... Köszönöm, látszik hogy nélkületek nem mennék semmire... - Felelte a tűz elem. Láthatóan ki volt fáradva. Majd pedig megjelent a legújabb ajtó. Virág volt mögötte. Ugyanúgy nézett ki mint Kagyló a legelején... Sebesülten és összetörve. Most is Kagyló sietett a segítségére először.
- Kagyló! Én... Én sajnálom... Megint megtörtént... Megint előjött... Én nem akartam, én tényleg nem! De nem tudtam irányítani... Nem lehetett... Nighty... Végeztem vele... - Magyarázkodott a nőstény akadozva.
- Hé, mégis miről beszélsz? Minden rendben... Jól vagyunk. - Próbálta megnyugtatni a növény elemet Kagyló.
- Minden... Rendben?... - Ismételte a sírás szélén álló Virág. - Nighty is?...
- Igen! Nincs semmi baj. Vége van. - Mosolygott vigasztalóan Kagyló. Virág körülnézett. Már látott minket. A víz elemet faképnél hagyva, kétségbeesetten rohant felém. Majdnem felborított, de végül sikerült megtalálnom az egyensúlyom. Megkönnyebbülten ölelt át.
- Nighty... Annyira sajnálom... Már azt hittem hogy elveszítettünk... - Suttogta könnyekkel küszködve.
- Shh... Nyugalom. Jól vagyok. Vége van.... Minden rendben. - Susogtam halkan. Az ő sebeit is elintéztem. Virág más mint a többiek... Tudom hogy még mindig fontos vagyok neki... Tudom hogy még mindig szeret... De én nem tudom viszonozni az érzéseit, és tudom hogy ez fáj neki. Viszont nem tudok segíteni rajta. Az utóbbi időben sokat szenvedett... El sem tudom képzelni hogy mit láthatott. Viszont most már mindennek vége... Túl vagyunk rajta. Megjelent egy újabb ajtó... Valószínűleg az utolsó. A csapat ismét teljes létszámú volt. Amint beléptünk rajta, rögtön megláttuk a lényeget. Ott állt előttünk Nightmare, az a macska aki ebbe az egészbe belerángatott minket. Rengeteg szenvedést okozott a csapattársaimnak. Meg kell hagyni, ő aztán tudja hogy hogyan gyűlöltesse meg magát pár óra alatt.
- Hát végigcsináltátok! Minden elismerésem... Nem hittem volna hogy sikerül legyőznötök a félelmeiteket... Egy-két tagból kinéztem volna, de hogy mindannyian... Lenyűgöző. Füveske tényleg kemény fába vágta a fejszéjét... De ne kényelmesedjetek el... Még nincs vége. Ez még csak a kezdet... A Gonosz Elemek készen állnak. - Tartott befejező beszédet a nőstény, majd lehetőséget sem hagyva a válaszra, eltűnt. Ismét a valóságban voltunk. A saját szobáinkban. Mintha egy perc se telt volna el reggel óta... Ha a Gonosz Elemek tényleg ennyire felkészültek, akkor tényleg bajban vagyunk... Viszont most, hogy a legnagyobb félelmeinkkel is szembenéztünk... Szerintem kijelenthetjük, hogy hivatalosan is készen állunk a harcra.