Anyám mindig is azt mondta, hogy békés kiscica voltam.
Meglepő, mi? Nos... Közel sem annyira. De csak hogy minden tiszta legyen, kezdjük inkább a legelején.
...Jó, nem annyira az elején.

•●☆●•

Amikor először nyitottam ki a szemeim, még minden fura és homályos volt. Meg persze ott volt az az erős fény, ami az elememből adódóan nem zavart annyira, mint más cicákat.
Persze, ilyenkor még nem láttam sokat. Ami megmaradt, azok csak apróbb részletek, mint például a hófehér falak, nyugtató kék színbe öltözött orvosok és ápolók, vagy akár az a kellemetlenül hűvös érzés, ami hirtelen rám tört. Meg persze a legfontosabb; Édesanyám arca.
A szőre citromsárga, itt-ott narancssárgába futva, szemei pedig épp olyan vörös lángban égtek, mint nekem. Valami furcsa módon rögtön tudtam, hogy biztonságban vagyok nála.
Csak pár perc telhetett el, mire megismerhettem a családom többi tagját is. Egy magas, sötétvörös kandúr lépett be, a mancsaiban egy apró, nagyjából egy-két éves, sárga szőrű cicával. A piros bundás macska pedig nem más, mint az édesapám, Spark. És igen, ő a híres-neves Elem Csapat tagja. Egy lágy mosollyal ült le anyám mellé, narancssárga szemeit rám emelve. A hideg elmúlt, már csak kellemes melegség maradt.
Egyetlen zavaró tényező talán csak az volt, ahogy a másik kiscica nézett fel rám. Nem igazán érthette a helyzetet, de annyi szent, hogy a féltékenység már most megjelent. De hát a testvérek élete már csak ilyen.
Ugyanis igen, ő volt Blaze.
...Az én drága bátyám...

Az apám a munkájából adódóan nem sokat volt otthon.
Tudni illik, az Elem Csapat afféle önkéntes-hős szervezet volt, legalább is ők így címkézték magukat. Na viszont hogy más macskák erről mit gondoltak, az már más tészta. Csak hogy párat említsek, az újságírók sokkal inkább önjelölt igazságosztókként, gyerekes kis szuperhősökként, vagy egyszerűen csak a lökött szivárvány csapatként hivatkoztak rájuk. Tehát ahány macska, annyi vélemény. Anyámnak is megvolt a sajátja, amit nem is titkolt el.
Négy éves voltam, amikor ismét fültanúja lehettem egy ilyesmi beszélgetésnek;
- Shadow mivel rukkolt elő újra? - Kérdezte Anya. Hallatszott rajta, hogy erősen titkolja, mennyire ellenszenves neki az egész bagázs. Ami Shadowt illeti, ő volt a csapat vezéralakja. Ami annyit tesz, hogy ő a csapat "arca", aki rögtön beugrik mindenkinek, amikor azt hallja, "Elem Csapat"... Ééés persze akit bármikor elő lehet húzni bűnbaknak. Az utóbbi pedig szinte mindenkinek a kedvenc tevékenysége volt.

- Valaki már megint randalírozik Nekomachi környékén. - Felelte Apa unott hangon. Meg kell hagyni, egyébként sosem volt valami szembetűnő személyisége, de most talán inkább az játszott közre, hogy az iménti kérdés egy héten legalább hatszor hangzik el nálunk. Ez, és még a következő variációk; "Hova mész már megint?", "Nem tudják megoldani nélküled?", "Szükségük van ott rád egyáltalán?", "Hagyd már végre ott azt a nyavalyás csapatot!", és a személyes kedvencem, "Keress végre egy normális munkát!". És szinte mindegyiknek ugyanaz a vége; Apám ugyanúgy elmegy, anyám zsörtölődik. Legalább is, én ezt hallottam. Az akkori időszakból bevallom, nem sok emlékem maradt.
De itt jön az első fordulat; December 8. Talán egyeseknek már nem is kell magyarázni ezt a dátumot, de azért megteszem.
Ez volt az a nap, amikor Apa már nem jött haza. Az Elem Csapat öt tagjának halála. Igazából, ez az incidens sosem volt letisztázva. A feltételezett tettest, azaz Poisont sosem találták meg, mintha nyom nélkül eltűnt volna. Így persze nem sokat tudtak kezdeni az üggyel, lezárták. De közel nem merült feledésbe.
Gondolom mindenki kedvenc kérdése következik; Nekem mi volt erre a reakcióm?
Eleinte nem sok. Mások a hírekből tudták meg, az újságokból, vagy már csak akkor amikor maga az értesítő levél jött meg. Nekem valahogy sokkal szembetűnőbb volt anyám dobhártya-szaggató visítása, ami keserves sírásba torkollott, abban a pillanatban amikor ez kiderült. Én akkor nem igazán értettem a halál fogalmát; Pláne, hogy senki sem vette a fáradságot, hogy elmagyarázza. Így az eredmény is csak az lett, hogy tanácstalanul állok a nappaliban, a káosz közepén. Blaze Anya mellett kuporgott, keserű pillantásokat vetve felém. Neki már valamivel több fogalma volt a helyzetről, vagy csak a megfelelési kényszere tombolt maximum fokozaton.
És ekkor jött a tetőpont; A nyaklánc. Vagyis, kinézetre inkább csak nyakörv, de ne vesszünk el a részletekben! A lényeg az, hogy ezt gyakorlatilag tekinthetjük apánk hagyatékának. Az egyetlen dolog, ami maradt belőle. A mai napig ködös, hogy hogyan zajlott az egész. Hogyan jutott vissza hozzánk az a nyaklánc, és mi a viharért volt rajta egy cetli az én nevemmel. Ez is különös, de a kép ami örökké a lelkembe égett, az a bátyám arca volt, amikor el lett döntve hogy a nyaklánc "engem választott"... Vagy valami hasonló.
Mondhatni, a viharban egyetlen lángcsóva fénylett; Méghozzá Blaze tűzpiros szemei, ahogy ott, abban a pillanatban meg tudott volna fojtani velük. Nyilvánvaló, hogy nemtetszését szóvá is tette. Akkor is, és az életem további részében is. De erről majd később.

Nos, a kettőnk kapcsolatát elég nehéz lenne leírni. Mondjuk úgy, Blaze minden, ami én nem.
Hangos, magabiztos, tudja mit csinál.
Én, vele ellentétben, inkább a háttérbe vonultam. Akarattal, és akaratlanul is. Szóval amíg ő egy fénylő, hatalmas és vad láng, addig én csak egy apró, pattogó szikra vagyok. Mit ne mondjak? Ilyen az élet.

Az iskola... Az egy durva hely. Ezen nincs mit szépíteni.
Volt egy időszak, amikor meg voltam győződve, hogy a puszta tény hogy én hordom azt a bizonyos nyakláncot, majd menővé tesz. Hát... Nem igazán. Ennek inkább az lett a vége, hogy mindent megtettem, hogy eltakarjam. Sál, bandanna vagy egyszerű kendő, igazából bármi, ami a mancsom ügyébe került. Hogy miért nem vettem le? Nos... Ez egy jó kérdés. Ami azt illeti, magam sem tudom. Talán ez az egy dolog volt az, amitől azt érezhettem, tartozok valahová... Vagy csak lusta voltam. Ki tudja?
Igazából nagyjából ez volt az az időszak, amikor megértettem, milyen komoly tragédia is történt a mi családunkkal. Amíg a többi kiscica nevetve rohant a szüleihez, akik a bejárat előtt várták tárt mancsokkal, addig nekünk egyedül kellett hazajutnunk, ugyanis Anya mindennap dolgozott. Így hogy Apa már az elején "kiesett", neki jutott a családfenntartó szerepe. Eddig is volt egyfajta furcsa érzésem, de ez segített felismerni; Üresség.
Üresnek éreztem magam. Semmi különleges nincs bennem. Semmi, amivel én valaha megérdemeltem volna akár a nyakláncot, akár csak azt, hogy egyáltalán életben legyek. Talán könnyebb lenne nekik nélkülem?
De persze, ezt a gondolatot az esetek többségében elhessegettem. Talán egyszer majd én is meglelem a helyem. Majd találok egy olyan helyet, ahol tényleg szükség van rám, és nem vagyok láb alatt...
Talán.
Egyszer.
De nem a közeljövőben, annyi szent.

A folyosó, mint mindig, most is hangos és zsúfolt volt.
Ebbe az iskolába javarészt tűz, és hasonló elemek jártak. Sőt, igazából az egész város, Kodai is ilyen. Persze nem egy nagy metropoliszra kell gondolni; Inkább csak egy apró, technikailag picit visszamaradt, kulturálatlan szemmel falunak is nézhető város. Sosem tudtam, hogy miért pont itt van ennyi a fajtársaimból. Mármint, tudom, hogy a Common Régió egyik szomszédja FirePlace, ahol a körülményeknek hála, csak ezek az elemek tudnak megélni. De az sokkal délebbre esett, így ennyire északon elég meglepő egy ilyen egyhangú település. De persze itt is megvannak a kivételek; Common Régióhoz hűen kis mennyiségben, de minden megtalálható itt. Sötétség, fény, növény és néha napján föld is, ám mint mondtam, a hangsúly itt a tűzön van.
Már megint elkalandoztam, de ragaszkodjunk a cselekményszálhoz; Blaze egyik haverja osztotta a születésnapi meghívókat. A neve? Őszintén szólva fogalmam sincs, de valami Bonfire rémlik. A társaság harmadik tagja egy Vitani nevű nőstény, Blaze akkori... Hát hogy is mondjam. "Barátnője". Meg persze én. Körülbelül tizenöt éves lehettem, a másik három tizenhét.
Gyakran lógtam velük, illetve csak a nyakukon. Nem voltak saját barátaim, ezért a bátyám bagázsánál próbáltam bevágódni, sikertelenül.
- Bocs haver, ennyi volt. - Vetette oda nekem Bonfire flegma módon, ahogy az utolsó lapot átnyújtotta Vitaninak. Engem nem hívott meg, de ami azt illeti, nem is számítottam rá. Elvégre, Blaze béna kisöccse csak elrontaná a partit, nem igaz?
- Semmi baj, egyébként sem szeretem a bulikat... - Feleltem halkan, habár a kandúr valószínű nem várt választ.
- Biztos vagyok benne, hogy otthon is jól fogsz szórakozni! - Veregette meg a hátam Blaze, gúnyosan hozzátéve; - ...Egyedül.
- Olyan aranyos, hogy így törődsz a kis lúzerrel! - Nevetett fel Vitani. Mint mindig, a sminkje ma is túl volt tolva. Az a vörös szemfesték sötétebb, mint az éjjeli égbolt. És ez nem dicséret.
- Tudom. - Forgatta a piros szemeit Blaze. - Mondd meg Anyunak, hogy ma este ne várjon.
- Most is nálad alszik? - Fordultam a nőstény felé.
- Mint mindig. - Dorombolt vigyorogva.
- Legalább az egyikünknek van szerelmi élete. Emlékeztetnélek, hogy a tied továbbra is egy nem létező dolog. - Jegyezte meg a bátyám, rosszindulattól fűtve. Most, hogy fél manccsal már a felnőtt életbe léptünk, ez a kedvenc témája. Hiába ez az utolsó évem általánosban, az egyetlen továbbút a suli gimnázium része, ahova Blaze is jár. Ilyen könnyen azért nem szabadulok tőle.
Ahogy a trió vihogva továbbállt, én továbbra is egyhelyben álltam. Biztos, hogy én ilyenekkel akarok lenni? De a válasz egyértelmű; Vagy ők, vagy a magány. És még ha félek is új macskák megismerésétől, végsősoron én is társas lény vagyok... Pedig milyen könnyű lenne, ha nem lennék az.
- Elnézést... - Szólalt meg mögöttem egy vékony, nőstény hang. Lassan megfordultam. Egy kislány állt mögöttem, lehetett úgy tizenegy-tizenkettő. A szőre sötét lila, fehér pettyekkel. Hosszú haja csatokkal volt oldalra tűzve, szemei feketék. A karján sok-sok színes karkötő sorakozott.
- Szia... - Feleltem halkan. - Segíthetek?...
- Van valami a hátadon.
- Oh... Hát persze. - Sóhajtottam lassan. Számíthattam volna rá.
- Ne vegyem le?... - Ajánlotta fel a nőstény.
- I-Igen, kérlek. - Néztem félre kínosan, hátat fordítva a lánynak. Ő leszedte az odaragasztott papírdarabot, és átnyújtotta nekem. "LO$ER". De hogy Blaze mit talál ebben viccesnek... - Köszönöm.
- Szívesen. - Mosolygott, és a mancsát nyújtotta. - A nevem Galaxine, galaxis elem.
- Én Szikra vagyok, tűz elem. - Viszonoztam a gesztust.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Szikra.
- Én is... Galaxine.
- Most haza kell mennem. Az apukám mérges lesz, ha nem indulok időben.
- Rendben... Egyébként is menni akartam már, kösz a... a segítséget.
- Ez csak természetes. Találkozunk holnap, Szikra.
- Igen... Biztosan. - Suttogtam, ahogy a galaxis elem már el is tűnt a tömegben. A mancsomban hagyott papírdarabot egyetlen mozdulattal porig égettem, épp mint ahogy az azt megelőzőkkel is történt. Mindegy. Ha ez a lány tényleg komolyan gondolja, akkor talán már meg is szereztem az első tényleges barátomat. Talán mostantól más lesz. Talán már nem kell többet Blaze sznob bandájával lógnom, mégsem leszek teljesen egyedül... Vagy csak megint túlgondolom.

Nos, Galaxine tényleg egy jófej macska volt. Tényleg a barátom akart lenni, és érdekeltem őt.
Az ő szemében menő voltam. Különleges. Nem csak egy a sok körül. Nem csak valaki, akivel azért van, mert sajnálja vagy mert senki más nincs. Igazából, én voltam az egyetlen macska, akiben ő megbízott. Mindenki más megközelíthetetlennek tartotta, de hozzám kötődött. Olyan furcsán jó érzés volt, hogy végre, végre van egy barátom, akinek nem kell szerepet játszanom. Aki nem akarja hogy csendben legyek, vagy hogy ne is legyek ott. De persze... Előbb-utóbb minden jó dolog véget ér, és ez most sem volt másképp.

Elérkezett Bonfire partijának a napja. Így Blaze ott volt, anyám pedig egyébként sincs otthon szombatonként.
Egyes egyedül vagyok, békében. Nem azt mondom, hogy annyira élvezném, de így legalább nincs aki belém álljon.
Majd egyszer csak megszólalt a csengő.
Furcsa... Nem hívtunk meg senkit. Illetve nem is rendeltünk semmit, így fogalmam sincs, ki lehet az.
Óvatosan megközelítettem az ajtót, a kukucskálón kilesve.
Galaxine volt az, ami meglepett. Elvégre, ő maga mondta, hogy az apja nagyon szigorú, és szinte sehova sem engedi egyedül. Nos, úgy tűnik, ez ma máshogy volt.
- Hellou! - Mosolyogtam rá miközben kinyitottam az ajtót. - Történt valami?
- Nem, köszönöm. Csak látni akartalak. - Csilingelte magas hangon. Nem tűnt rendes indoknak, de nem törődtem vele.
- Oh, ez... Kedves tőled. Nem akarsz bejönni? - Tártam az ajtót tágabbra, beengedve a lakásba. Estig senkit nem várok haza, szóval semmi baj nem lehet belőle, igaz?... A nőstény dorombolva utánam jött.
- Ez az én szobám. - Vezettem be az egyik szobába. A falak vörös és kék cikk-cakk mintásak, és mindenféle rajzok vannak rájuk tűzdelve. Az ágyamat még mindig nem csináltam meg rendesen, és a padlót is gyűrött papírok borítják. Én amondó vagyok, rend van itt, csak a maga módján... Legalább is, én mindent megtalálok. Anyám már nem igazán. Mindenesetre, Galaxine szemei tágra nyíltak, ahogy belépett a helyiségbe.
- Bocsánat, nem igazán volt időm kitakarítani. Illetve volt, csak nem számítottam rá, hogy... - Próbáltam menteni a menthetőt.
- Váó... - Szakított félbe a nőstény. - Ezek a te rajzaid?
- Oh, ezek?... - Visszhangoztam bambán, nézve, ahogy a galaxis elem tekintete a szétszórt papírjaimra vándorol. - Igazából, ezek csak firkák... Meg hasonló... Egy hobbi. Semmi komoly.
- Pedig ezek nagyon szépek. - Dorombolta Galaxine, még néhány másik lapot összekaparva. - Nem gondoltál rá, hogy grafikusnak menj?
- Nem igazán... - Ismertem be, a mancsaimat tördelve. - Mármint, ezek nem valami realisztikusak. Meg inkább csak unaloműzés. De köszönöm, gondolkozni fogok rajta. És te minek szeretnél tanulni, Galaxine?
- Orvos. Vagy asszisztens. Amelyik összejön. - Vont vállat a lány. - Szeretnék más macskákon segíteni, tudod.
- Ez kedves tőled. - Mosolyodtam el halványan. Ekkor jutott eszembe egy kis apróság. Az egyik fiókban kutatni kezdtem, majd egy újabb papírdarabbal álltam elő. - Ez a tiéd. Igazából csak unatkoztam, és... Szerintem egészen elfogadhatóra sikeredett.
- Köszönöm szépen! - Dorombolt egy fokkal hangosabban, ahogy átvette. A rajz egy róla készült arckép; Ez is egy unalmas délutánom eredménye, de legalább valakinek örömet szerezhetek vele. - Ez... Tényleg gyönyörű.
- Nos, örülök, hogy tetszik. - Ültem le az ágyamra, amit amúgy nem mernék felvállalni, ha nem Galaxine lenne itt. Benne megbízom, nem úgy mint a bátyám haverjaiban. - És... Szeretnél valamit? Valami kaja vagy hasonló? Nem mintha sokminden lenne itthon, de biztos össze tudnék dobni valamit.
- Nem, köszönöm. Csak... Veled szerettem volna lenni.
- Áh... Semmi baj, beszélgethetünk is! - Hagytam rá, mire a nőstény leült mellém, habár kellemetlenül közel. - Van esetleg bármi különleges témád?
- Nos... Igazából van valami, amit el szerettem volna mondani. - Ismerte be Galaxine. Ami azt illeti, innentől kezdtek zuhanórepülésben romlani a dolgok. - Tudod... Csak rövid ideje ismerjük egymást, de... Te olyan különleges vagy. Még nem találkoztam ilyen macskával. És... Nálad valahogy biztonságban érzem magam.
- Ez aranyos tőled. - Mosolyogtam halványan, mire a lány egy cseppet mintha elpirult volna.
- Igen... Hát... - Folytatta Galaxine halkan. - Csak azt akartam elmondani, hogy... Én nagyon szeretlek, Szikra.
- Nos... Én is szeretlek. Te vagy a legjobb barátom.
- Nem, én... Nem úgy értettem. - Bújt közelebb a lány, mire végre megértettem, mire megy ki a játék. - Én nem csak barátként szeretlek, hanem mint...
- Tudom. - Szakítottam félbe, kínosan mosolyogva. Szörnyű érzés tört rám. Nem akarom megbántani, de ebből valahogy muszáj kikeverednem. - Tudom... És... Szerintem is nagyon kedves lány vagy, és örülök, hogy ennyire sokat jelentek neked, de... Szerintem jobb, ha csak barátok maradunk. Érted, ugye?
- Miért? - Kérdezett vissza a galaxis elem. A kérdése szíven ütött; Szegény lány tényleg nem érti, miért nem jó ötlet ez az egész felvetés. - Én veled akarok lenni.
- De ez... Nem helyes, én... - Sóhajtottam lassan, elgondolkozva. Ami azt illeti, rögtön az első kontrája a dolognak az, hogy három évvel idősebb vagyok. Tudom, borzalmasan hangzik már így is, főleg hogy tényleg ez az első értelmes indok, ami eszembe jutott. És minél tovább magyarázom, annál gázabb lesz. De mielőtt még azt hinnétek, hogy ez az egyetlen ok amiért próbáltam lepasszolni, szeretném tisztázni hogy tényleg nem éreztem iránta semmit. Ő volt a legjobb barátom, és végtelenül örültem, hogy különlegesnek tart, de nem gondoltam volna, hogy ez idáig fajulhat.
...Te JÓ ÉG, hogy kerültem ide?...
- Miért nem? - Faggatózott tovább Galaxine. Hihetetlenül türelmes, és ezért hálás vagyok. De épp ekkora baj az is, hogy mellé ilyen kitartó. - Te vagy az első kandúr aki ilyen kedves volt velem.
- Figyelj... - Folytattam, kétségbeesetten próbálkozva, hogy higgadt maradjak. - Biztos vagyok benne, hogy vannak más macskák is valahol, akik épp ennyire kedvelik majd a társaságodat. Egy szép napon biztosan találni fogsz valakit, aki szívből szeret, és akit te is épp ugyanúgy szeretsz. Majd egyszer, amikor már kicsit nagyobb leszel. De... Ehhez egyelőre még fiatal vagy. Neked egyszerűen csak élvezned kéne az életed, és... Nem kell még szerelmi ügyekkel foglalkoznod. Különösen azért, mert... Mert mi teljesen más világba tartozunk, érted? Nagyon szeretnék a barátod lenni, de... Az érzéseidet jobb, ha elfelejted. A saját érdekedben, tényleg, mert én egyáltalán nem így vagyok vele.
- ...Rendben. - Hajtotta le a fejét a nőstény. Hála Nekorának, hogy ilyen könnyen megérti. Pláne ahhoz képest, hogy milyen szánalmasan magyarázok. Áldott legyen szegény lány türelme. De... Már megint csak a bűntudat hasított belém, ahogy megláttam a barátom elsötétült arcát. Megbántottam? Magamat ismerve, biztos vagyok benne. Elvégre, mindent elrontok, a puszta minimum hogy ezt is akaratomon kívül teszem tönkre.
- Galaxine... - Szólaltam fel halkan. - Mondd... Az apád tud róla, hogy itt vagy?
- Miért kérdezed ezt? - Vágott vissza rögtön. Ez egy egyértelmű nem.
- Haza kellene menned... - Ismertem be kellemetlenül. Nem akarok buli romboló lenni, de azt sem, hogy miattam kerüljön bajba.
- Miért akarsz elküldeni? - Erősködött a nőstény. Először azt hittem, hogy dühös rám... De nem. Sokkal inkább rémült volt. Mintha tényleg csak nálam érezné biztonságban magát... Ez olyan furcsa volt. Mitől fél ennyire?
- A suliban így is-úgy is találkozunk, de az apád engedélye nélkül nem szabadna eljárkálnod. Ezt te is tudod, nem?
- Apa szerint már nem vagyok kislány. - Jelentette ki a galaxis elem dacosan. Ez a mondat valahogy sokkal rosszabbul hangzott, mint kellene.
- Akkor is... - Tiltakoztam volna tovább. Már tényleg kezdtem úgy látszani, mint a rosszfiú, de... De nem akartam. Én tényleg nem. Nem akartam bántani, de meg akartam védeni. Hogy mitől... Az már más kérdés.
Bármitől.
Attól, hogy mekkora egy csődtömeg vagyok.
Hogy az apja mit szólna ahhoz, hogy az ő tökéletes lánya egy senkivel barátkozik.
És hogy a tudta nélkül járja a várost, csak azért hogy ezzel a senkivel találkozzon.

Szinte a szívem állt meg, amikor meghallottam a csengő hangját.
Nem.
Nem, nem nem nem!
Máris megérkezett volna? De mégis kicsoda? Anyukám vagy Blaze? Melyikből jövök ki rosszabbul? Melyiket van esélyem egy kínos magyarázkodással megúszni? Miért is gondolkozom el ezen a fájdalmasan egyértelmű kérdésen?
Ekkor már késő volt. Pánikolva pattantam fel az ágyról, az ajtónál még körbeforogva.
- Te maradj itt. - Utasítottam Galaxinet. Utasítani... Nem, ez nem a jó szó. Inkább csak kedvesen kérni, és némán könyörögni hogy hallgasson rám. - Megoldom, csak... Csak előbb kitalálok valamit.
A nőstény csak bólintott, a lábait maga alá húzva. Az ajtót becsuktam, és a bejárat felé kezdtem száguldani fénysebességgel.
Habár nem jutottam sokra. Amint meghallottam ki is van itt, rögtön az egyik fal mellé húzódtam, reménykedve, hogy mégsem vesz észre.
- ...Ez a Bonfire is mekkora egy pancser! - Hangzott fel Vitani rosszindulatú, hiénaszerű nevetése.
- De még mekkora! - Vihogott Blaze vele szinkronban. - Anyuci csinálta a tortát! Milyen gáz dolog már ez?
- Milyen gáz! Mégis mit gondolt? - A hangok könyörtelenül közeledtek felém. Így inkább én léptem előbb.
- ...Sziiiasztok! - Jelentem meg elöttük egy kínos, erőltetett vigyorral a képemen. - Hamar végeztetek.
- Még szép! - Forgatta a szemeit Blaze. - Az a hacacáré egyszerűen szánalmas volt, hála Nekorának hogy nem kellett az egészet végigülnöm!
- Na igen. Az egész olyan gyerekes volt, hogy az már tényleg fáj! - Egészítette ki Vitani. Szegény Bonfire... Elvégre ő csak a barátaival akarta tölteni a szülinapját. De valljuk be, nem tartozott a jó döntései közé épp ezekkel barátkozni... De mégis miért sajnálom őt, ha egyszer épp ugyanilyen arrogáns volt ő is?
- Hát persze... - Sóhajtottam. A két macska már el is indult a bátyám szobája felé; A probléma csak az, hogy közvetlen az enyém mellett van. Futottam volna utánuk, de valaki megelőzött; Galaxine.
Francba.
...Viselkedj természetesen...
- Te vagy... Szikra testvére? - Pislogott Blaze felé nagy, ártatlan szemekkel a nőstény.
- Nocsak, nocsak! - Fordult felém a hím egy hatalmas, habár nyilvánvalóan gúnyos vigyorral. - Öcskös, még be se mutattad nekem ezt a kis cukorfalatot!
- Hogy hívnak, aranyom? - Szólalt fel Vitani is, mielőtt bármit is mondhattam volna. A két kamasz úgy tornyosult szegény tizenkét éves lány felé, mintha valami aranyhörcsög lenne. Az a baj, hogy épp erre számítottam Blazet illetően.
- A nevem Galaxine. - Nyújtotta a mancsát, bájosan mosolyogva. Nem tűnik fel neki, hogy milyen problémás társaságba keveredett? És ezt is csak nekem köszönheti...
- Szia, az enyém Blaze! - Viszonozta a gesztust a kandúr. - Csak nem a tesóm barátnője vagy?
- NEM, ez egyáltalán nem... - Vágtam közbe tiltakozva, de Vitani nem hagyta folytatni.
- Még szép hogy az! - Dorombolta a nőstény tűz elem, baljós módon méregetve Galaxinet.
Én pedig elnémultam.
Tovább kellett volna tiltakoznom, tisztázni a helyzetet vagy hasonló, de... Nem voltam rá képes.
Feladtam, mert meg voltam róla győződve, hogy úgyse hallana senki. Miért magyarázzam, ha nem értik meg? És valószínűleg épp ez volt a legnagyobb hibám.
Talán ha ténylegesen megpróbáltam volna eltűntetni a félreértést, minden máshogy lett volna. De ehhez már késő volt.
Csak némán néztem ahogy a két macska lelkesen beszélget a fiatal galaxis elemmel, a bátyám szobájába zárkózva. Mindeközben valami keserű érzés lett úrrá rajtam. Hiszen tudtam, hogy Blaze és Vitani... Nem a legmegbízhatóbb macskák, akiket ismerek.

Galaxine ugyanúgy lelkesen élvezte a társaságomat ezután is.
Szinte semmi sem változott, ami azért megnyugtatott. Egy ideig rettegtem, hogy esetleg máshogy nézne rám, de ez nem így volt. A barátságunk szerencsére változatlan maradt... Legalább is egy darabig.

Majd egy nap, már nem jött iskolába.
Eddig valahogy mindig tudtunk időt szakítani rá, hogy az óráink között találkozzunk, de ma nem volt sehol. És ez aggasztott, nem is kicsit.
Talán megkereshetném az osztálytársait, vagy bárkit, akinek bármiféle ötlete lehet hogy mi van vele, de... Természetesen ehhez is gyáva voltam. A gondolat hogy csak úgy leszólítsak bárkit is... Ettől teljesen kirázott a hideg.
Így persze, mit volt mit tenni, tovább vártam rá. De nem jött.
- Mit csinálsz itt? - Jelent meg mellettem Bonfire. Már nem barátkozott a bátyám bandájával, és ez a külsején is meglátszott; A szőre kócosabb az átlagosnál, és a naponta szerzett karcolásait és horzsolásait ténylegesen le is ragasztotta. És biztos hogy tagadja, de most már épp ugyanabba a körbe tartozott, mint én; A palimadarak közé.
Most hogy így belegondolok, nem lettem volna a helyében. Blaze és Vitani már-már ötödik óta a barátai voltak, most meg csak félredobják, mint egy kiégett lámpát. És mindezt miért? Mert már nem tartják méltónak a társaságukra. Gondoltam rá, hogy kedvesebb lehetnék vele, de... Megérné az nekem? Elvégre, nemrégiben ő is ott röhögött és gúnyolódott nem csak rajtam, de konkrétan bárkin aki az én kategóriámba tartozik. És igen, van rá esély hogy még megváltozik, de nem bízom benne.
- Hahó, itt vagy még? - Lengette meg a mancsát az arcom előtt, hogy visszarángasson a valóságba.
- Egy... Egy barátomra várok. - Makogtam halkan, szinte rá se nézve.
- A barátnődre?
- Ő nem a barátnőm. - Javítottam ki, mire Bonfire elég meglepettnek tűnt.
- Tényleg? Pedig Blaze és Vitani ezt híresztelik. - Vonta meg a vállát a tűz elem. Ekkor állt össze a kép.
Jaj, ne...
- Mit... Mondtak még rólam? - Kérdeztem meg, enyhén rettegve.
- Lássuk csak... Igazából csak ennyit. Meg persze hogy mit csináltatok két hete.
- Mit?
- Hát... Tudod. Amit a srácok meg a lányok szoktak. Ugyan már, nem vagy gyerek.
- És ezt ki tudja még?
- Hmm... Úgy az egész gimnázium? És a felső tagozat jelentős része. - Forgatta a szemeit a kandúr.
A francba.
És így tudtam meg, hogy a bátyám hazugságokat terjeszt rólam. És az a baj, hogy nem én vagyok az áldozat. Ha ez csak rólam szólna, túlélném. Hozzá vagyok szokva. De... Ebbe Galaxinet is belerángatták, ami már az én felelőségem. Szegény lány megbízott bennem, csak azért hogy aztán csúnya pletykák középpontjában legyen. Miattam.

Este ismét útnak indultam.
Legalább is csak bolyongtam a kíetlen városban, ismét átgondolva életem döntéseit, már ameddig a memóriám terjedt.
Ezek az esti séták szinte a napi rutinommá váltak, még akkor is, ha az őszi éjjelek egyre hűvösebbek lettek.
Ekkor láttam meg az egyik villanypózna mellett a lilás szőrű nőstényt. A szőre a feje két oldalán szépen rendezett copfba volt fogva, és egy vékony, világos színű sálat viselt. Csak ott állt a lámpa fényében, egyes egyedül.
- Galaxine?... - Szólítottam meg bizonytalanul. - Ma nem láttalak a suliban. Történt valami?
- Szia, Szikra. - Mosolygott rám halványan. - Hiányoztam?
- Igen... - Sóhajtottam. Valahogy éreztem, mire céloz a kérdés, de lehetőség szerint hárítottam. - Ez természetes. Te vagy a legjobb barátom... Apád-
- Tud róla, hogy itt vagyok. Még megengedte, hogy... Utoljára lássalak.
- Utoljára? - Léptem közelebb félénken. Megijesztett, amit mondott, de már kezdtem kapizsgálni, hogy mi történik. - Miért mondod ezt?
- Azt akarja, hogy magántanuló legyek.
- De miért?
- Nem tudom... Ő mindig olyan kiszámíthatatlan. Azt mondta... Azt mondta, az iskola rombolja a "hírnevünket"... Bármit is jelentsen ez. - Vonta meg a vállát tanácstalanul. A bűntudat megint csak hatalmas karmokkal mart belém; Én vagyok az oka ennek az egésznek.
Biztosan visszajutottak az apjához a bátyám pletykái. És most ő is azt hiszi, hogy... Hogy méltatlan dolgokat műveltem szegény lánnyal. De ez nem igaz. Egyáltalán nem! Csak egy újabb ostoba hazugság, amivel Blaze fel akart vágni. Az én magánéletembe ásta bele magát, és a hátam mögött saját kedvére torzította... És mindez egy ártatlan macskán csapódik le, akinek a legkevesebb köze volt az egészhez.
A következő pillanatban már éreztem, ahogy forró könnyek peregnek le az arcomon.
- Sajnálom... - Suttogtam remegő hangon, szorosan átölelve Galaxinet. - Minden az én hibám.
- Miért lenne az? - Pislogott értetlenül, mancsait ügyetlen módon körém helyezve.
- Jobban kellett volna vigyáznom rád... A testvérem mindenféle baromságot kitalált, és... És tennem kellett volna valamit. Ha jobb barát lettem volna, nem néztem volna tétlenül! Én... Én nem akartam, hogy ez legyen a vége. Kérlek, bocsáss me-
- Nincs miért megbocsátani, Szikra. - Mosolygott a galaxis elem, mintha engem kellene megnyugtatni. Pedig... Látható, hogy nem a saját életemet rontom el e pillanatban. - Fogalmam sincs, miről beszélsz, de biztos vagyok benne, hogy nem a te hibád.
- De-
- Nincs itt semmi de. - Bújt hozzám közelebb, fejét a vállamra hajtva. - Az apám hibája. Nem a tiéd. És... Nem tehetünk róla, hogy a sorsunk így alakult. Ezért én csak örülök, hogy megismerhettelek.
- Találkozunk még... Valaha?... - Suttogtam, hátra csapott fülekkel. Így visszagondolva, ez egy borzalmasan hülye kérdés volt. Elvégre, ez egy kisváros, itt szinte elkerülhetetlen, hogy minél több macskával találkozz. Mégis... Galaxine épp az a macska, akinél sosem tudhatod.
- Fogalmam sincs. - Ismerte be egy mély sóhaj kíséretében. Szegény lány... Nem is tudja, mit beszélnek a háta mögött. Hogy miért kell elválnia az... Az egyetlen barátjától. És mindezt miattam, csakis miattam.
- Nos... - Szipogtam halkan. Még próbáltam komolynak tűnni, valakinek aki nincs a szánalmas zokogás szélén. Hogy lehet, hogy ez a tizenkét éves lány is valahogy sokkal érettebb nálam lelkileg? - Köszönöm, hogy a barátom voltál, Galaxine... Sosem felejtelek el.
- Én sem téged, Szikra. - Mosolygott lágyan, de látszott rajta, hogy csak kényszerből. Nem akarja, hogy magamat hibáztassam. Még akkor is, ha én nem figyeltem eléggé.
Én hagytam hogy a bátyám elindítsa ezt a lavinát.
Én rontottam el mindent.
Ahogy az ölelés véget ért, Galaxine haza indult. Csendben figyeltem, ahogy eltűnik az éj sötétjében. Mindörökké.
Azzal vígasztaltam magam, hogy talán egyszer még találkozunk...
...Egy másik életben.

•●☆●•

A későbbiekben, Galaxine egykori tanácsára, grafikusnak mentem.
Ami még mindig csak annyi, hogy firkálok, de már digitálisan. Rendes munkát találni... Na, az már más kérdés. De persze ez nem is az én történetem lenne, ha nem Blaze lenne a nap hőse.

A bátyámnak már egy jó pár éve stabil munkahelye volt; Egy klub, a Mini FirePlace. A helyet persze itt is leginkább tűz elemek futtatják, mint ahogy a neve is sugallja. Ez leginkább egy kisebb szórakozóhely, stand-up előadásokkal fűszerezve. Nos, Blaze is egy ilyen előadó, és nem is akármilyen. Ahhoz képest, hogy Kodai milyen kis, jelentéktelen város, a bátyámnak egészen nagy sikere van itt. Így megpróbált engem is beszervezni.
Amikor Blaze berángatott abba a lepukkant, semmitmondó épületbe, nem nagyon tudtam, mire számítsak.
A helyiségbe lépve viszont kellemes melegség fogadott, legalább is fizikailag. Belülről nem is volt olyan rossz, sőt, egészen otthonosnak tűnt. Habár fogalmam sincs, milyen lehet a valódi FirePlace, mert sosem voltam ott... Ennek a helynek valahogy megvolt az a varázsa, amit egy ilyen régiónak képzelnél; Vöröses színek, és az ott őshonos örökláng fából készült kellékek.
A bejárat egyből az előadó terembe vezetett. Egy a kelleténél nagyobb színpad, tűzpiros függönyök, és egy jó néhány ülőhely, ami valahogy mégsem tűnt zsúfoltnak. A színpad közepén már várt ránk egy macska... Ő bizony Blaze főnöke. És ha minden jól megy, az enyém is.

Cinders, ugyanis ez a neve, egy magas, fekete szőrű macska. Lila sálat és ékszereket hord, a szemei pedig rubin színben pompáztak. Ránézésre nem is tudnád, hogy hím-e vagy nőstény, de Blaze elmondása szerint nem is szereti a címkézgetést. Ami azt illeti, ő valójában egy sötétség elem, és DarkLand területéről származik. Viszont azt vallja, hogy a felmenői között jócskán akadnak tűz elemek. Egy jó tíz-tizenöt évvel ezelőtt költözött ide, a Common Régióba, amikor egy DarkLand és FirePlace közti konfliktus igencsak penge élen táncolt. Azóta is itt maradt, Mini FirePlace tulajdonosaként.
- Hát ő lenne az? - Kérdezte felém nézve, felvont szemöldökkel. A tekintetének megvan az a fáradt, életunt beütése, egy cseppnyi tekintéllyel vegyítve.
- Bizony! - Veregette meg a vállam Blaze, egy kicsit erősebben a kelleténél. - Szikra készen áll rá, hogy bevegyük a csapatba!
- Aha... - Gondolkozott el Cinders. - És mondd csak, kölyök, miért is kellene felvennem téged?
- Nos... Ami azt illeti... - Sütöttem le a fejem kínosan. Egyáltalán nem számítottam erre a kérdésre, és nem tett jót az eleve maximumon pörgő szorongásomnak.
- Csak ugratlak, nyugodj meg! - Legyintett a sötétség elem egy perccel később. - Blaze már mesélt rólad. Lehet, hogy többet is a kelleténél... De ne strapáld magad, ha akarnám sem tehetném meg, hogy visszautasítalak. Grafikusokból elég szűkösen vagyunk mióta a legutóbbi, nos... Meghalt.
- Oh... - Csaptam hátra a füleim, a kéretlen infó hallatán. Egy halott fazon helyébe kellene lépnem? Bíztató. De a pénzre szükségem van, így már nem szállhatok ki.
- Hagyjuk is. A papírmunka még hátra van, de vedd úgy, hogy fel vagy véve. Ma épp nincsenek előadások, addig Blaze körbe tud vezetni. - Folytatta Cinders épp azon az unott, monoton hangon, és a színpadról lesétálva eltűnt a nézőtéren.

- Akkor kezdjük is! - Vigyorgott Blaze szélesen, majd mindkét mancsomat megragadva a függönyök mögé húzott.
A színfalak mögött sötét volt, a padlón mindenféle kábelek és kellékek, majd a folyosó végén néhány ajtó. Az egyikre a "DESIGN" cetli volt ragasztva, amit a bátyám hezitáció nélkül ki is nyitott.
- HELLOU! - Ugrott az arcomba rögtön egy sötét valaki, én pedig az ijedtségtől kis híján hanyatt estem volna, ha Blaze nem szorítja még mindig a mancsomat.
- Nyughass, nem harap. - Kuncogott a sárgás kandúr, láthatóan jól szórakozott a gyávaságomon.
- Nocsak, hát csak nem az új sráccal van dolgom? - Vigyorgott az előbbi macska. Egy kandúr volt, a szőre fekete, ami a vége felé világoskékbe futott. A fülei viszonylag nagyok, és egyszerűen nem tudtak egyenesen állni a fején. Az arcvonásai valamelyest Cindersre hajaztak. A hím szemei viszont hófehérek voltak, így szinte teljesen úgy tűnt, mintha az apró, sötétkék pupillái egyenest a lelkembe merednének. Vörös cipzáros pulóvert viselt, ami így inkább köpenynek funkcionált.
- I-Igen... Szikra vagyok. - Nyújtottam a mancsomat bizonytalanul, majd Blazere sandítottam. - Nem úgy volt, hogy csak te vagy itt?...
- Ah-ah, itt nem úgy megy az! - Legyintett az idegen macska, majd ő is belement a mancsfogásba. - Taiva. Grafikus. Ha jól hallom, te is az vagy, mi?
- Igen... - Ismételtem magam megint csak. Úgy tűnik, mégsem én vagyok az egyetlen, aminek megvannak a maga pró és kontrái.
- Szuper! Végre lesz kinek pofáznom munka közben! Már kezdett kicsit unalmas lenni így egyedül, főleg hogy az előző pasas, hát... Hagyjuk, egy párszor még biztos fel fogják hozni a dolgot, majd hozzászoksz! - Nevetgélt Taiva, majd minden további nélkül leült az egyik forgószékre, és pörögni kezdett rajta. Ez így érdekes lesz.
- Hallottad, majd hozzászoksz. - Vont vállat Blaze szórakozottan, a mancsát most már a vállamon tartva.
Végre volt időm egy kicsit szétnézni a szobában. A kettő íróasztal szorosan a fal mellé volt tolva, mindkettőn egy monitor, közvetlen alatta billentyűzet. Mellette digitalizáló tablet, és a hozzá járó speciális ceruza. A falakon mindenféle poszterek, némelyik az utóbbi évekből, másoknak a világon semmi köze nem volt a társasághoz.

Egyszer csak egy újabb macska lépett be, a szoba hátsó ajtaján. Egy magas, barackszínű és napsárga kandúr. A szemei ciánkékek voltak, ahogy a mancsai vége is. Taiva ennek is habozás nélkül neki ugrott, csak a hím el is kapta őt. Az orrukat összeérintették, mindketten dorombolva. Blaze mindeközben csak a szemeit forgatta.
- Ehm! - Köhintett irritáltan, mire az újabb idegen felé fordult. - Shock.
- Blaze. - Mordult rá a kandúr. - Csak nem az ötleteidet jöttél megosztani?
- Nem, szerencsére nem szorulok már a pasid képességeire. - Jelentette ki a bátyám arrogáns módon, magához közelebb húzva. - Bemutatom az öcsikémet, és egyben a másik grafikusunkat.
- Csak nem családi bizniszt akartok indítani? - Vágott vissza Shock.
- Legalább én nem egy figyelemhiányos félvér vagyok.
- Hanem egy figyelemhiányos bohóc. - Szólt közbe Taiva is, ismételten a forgószéken pörögve. - Biztos, hogy a kis zöldfülű előtt akartok egymásnak esni? Az első napján? Most komolyan?
- A kis herceg ne beszéljen! - Mordult Blaze rá is.
- Csak félsz, mert a főnid rokona vagyok~
- Biztos vagyok benne, hogy ezt rendesen is meg lehetne beszélni. - Jegyeztem meg halkan, amikor végre jutott nekem egy perc csend.
- A kölyök mond valamit. Nem akarsz jó példát mutatni neki? - Mosolyodott el Shock. Blaze elhallgatott.
- Majd később találkozunk. - Húzta fel az orrát, kisétálva a helyiségből.

- Szóval... Nem kedvelitek egymást, mi? - Szólaltam meg egy kínos mosollyal, a padlót bámulva.
- Az enyhe kifejezés. - Vont vállat Shock.
- Shock és a tesód riválisok. A két legjobb fellépőnk, és nem férnek meg egy tető alatt. - Magyarázta Taiva, a cipzárjával szórakozva.
- Aha... Értem... - Suttogtam halkan, szorongva, Shock felé fordulva. - Nos... A nevem Szikra, tűz elem... Új grafikus.
- Tudom, már hallottam rólad. Blazenek be nem áll a szája. - Dőlt a kandúr a szék háttámlájára, amit Taiva csak egy durcás fújtatással kommentált. - És engem már ismersz. Üdv a csapatban, Szikra. Sok szerencsét ahhoz, hogy elviseld ezt a jómadarat.
- Azért annyira nem vagyok idegesítő! - Tiltakozott a sötét bundás macska.
- Igen, de ő ezt még nem tudja. - Mosolygott szórakozottan Shock, majd folytatta. - Én áram és tűz elem hibrid vagyok. Ő pedig sötétség és levegő.
- És tűz!
- Persze, és tűz... És ha eddig nem találtad volna ki, Cinders unokaöccse.
- És nem vagyok kis herceg. - Szólt közbe Taiva már sokadjára, de a másik kandúrt ez egyáltalán nem zavarta. Ő már megszokta. Előbb-utóbb én is meg fogom.
- Áh... Örülök, hogy találkoztunk. - Jelentettem ki egy kínos mosollyal.
- Én is. - Bólintott Shock.
- És én!! - Szólt a másik hibrid.
- Van még más is, akit ismernem kéne?... - Kérdeztem rá bizonytalanul.
- Név szerint nem igazán. A fellépők közül van még Arson, Cerise és Summer. Aztán vannak a technikusok, közülük inkább csak a Bonfire nevű tagot kell megjegyezni.
- Bonfire? - Ismételtem el, miközben éreztem, hogy feláll a hátamon a szőr.
- Aha. Ő is egy tűz elem, csak egy gyengébb fajta. És ő se kedveli a bátyádat annyira, csak ő ügyesebben titkolja.
- Értem... - Hallgattam el lassan. Bonfire itt van? Már egy jó ideje nem találkoztam vele. Pontosabban, épp azóta amióta Blaze és Vitani kizárták a kis hármasukból. Kíváncsi vagyok, mi lehet most vele...
- És hol a nyaklánc? - Szólt közbe Taiva.
- Tessék? - Eszméltem fel a hirtelen jött gondolatból.
- Blaze valami nyakláncról is beszélt veled kapcsolatban. Tényleg annak a Spark fazonnak a fiai vagytok, vagy csak ő kérkedik vele? - Kíváncsiskodott Shock.
- I-Igen, azok vagyunk... - Húztam félre a nyakamat fedő bandannát, hogy megmutassam apánk nyakláncát. Még mindig takargattam, de számíthattam volna rá, hogy valaki rákérdez. - Mit mondott még Blaze?
- Oh, ha fel akarnánk sorolni, egész nap itt ülnénk! - Nevetett fel a sötét hibrid. - A lényeg az, hogy érezd magad otthon! Már alig vááárom a közös munkát!
- Én is... - Suttogtam halkan, egy halvány mosoly kíséretében. - Én is.

Szóval, így szereztem az első munkámat.
És ami azt illeti, sokkal jobb volt, mint amire eredetileg számítottam volna.
Mint grafikus, a tényleges munkakörömbe csak az tartozik, hogy posztereket és egyéb reklámanyagot tervezzek. Ugyanezt csinálja Taiva is. Tényleg kifizetődő munka; Azt csinálhatom amit szeretek, rejtve minden kíváncsi szemtől, és még csak teljesen egyedül sem vagyok. A fizetés... Na, az már más kérdés. De hé, nézzük a jó oldalát; Arra épp elég, hogy ne haljak éhen, és ez már valami. Emellett még beálltam a technikusok közé is, ami gyakorlatilag csak annyiból áll, hogy a lámpákat és egyebeket szabályozzuk.
A csapatban rengeteg jófej macska akad. És leginkább Taiva és Shock társaságát szoktam keresni, amit Blaze nem igazán szívlel, de ezt még sosem tette szóvá. Emellett Bonfire és a barátaim közé sorolható. Szinte egy teljesen másik macska, mint akit az iskolás éveim alatt ismertem, de jó értelemben.
A mindennapok elég egyhangúak. Elég sok szabadidőm van, de nem igazán szoktam kihasználni. Ezért van, hogy csak a színfalak mögött állok, és hallgatom az előadóinkat. Mindenkinek megvan a sajátos kis stílusa, így Blazenek is.
A bátyám... Az ő műfaját leginkább úgy lehetne leírni, mint a Pletykagép. A történeteit egytől egyig nevekkel meséli el, hacsak nem felejti el őket. Ezeknek is általában én vagyok a főszereplője... Illetve, nem én, hanem Blaze ártatlan, magatehetetlen, és leírhatatlanul önbizalomhiányos kisöccse, akit egészen véletlenül Szikrának hívnak. De ez nem én vagyok. Ez valaki teljesen más, aki Blaze tulajdon fejéből pattant ki, pusztán csak azért, hogy viccesebb legyen. Elvégre, a megfelelő módon bármit el lehet adni. És kit érdekel a valóság, ha az eltorzított verzión sokkal jobban szórakoznak?
Nem... Nem, biztos megint csak én túlzom el. Valahogy mindig megfordul bennem az az érzés, hogy túldramatizálom a dolgot. Elvégre, a testvérek már csak ilyenek, nem? Egy kis gúnyolódás itt, egy pici cinkoskodás ott, mindenki ezt csinálja. Mindenki... Viccesnek találja. De én valahogy nem.

Ez is csak egy normális nap volt. Már lassan három éve vagyok itt, így már hozzá vagyok szokva az itteni kerékvágáshoz.
Megint elaludtam. Ezen a héten elég sok munkám volt, ugyanis a munkatársam, Taiva sikeresen eltörte a csuklóját. Ebből kifolyólag hasznavehetetlen, így az ő munkája is rám maradt. És itt jön képbe az, hogy mennyire kellemetlen szituáció is tud kialakulni abból, hogy össz-vissz két grafikus van az egész társulatban.
Amikor az órára néztem, félálomban láttam, hogy már hajnali egy van. Nem szokatlan dolog, hogy munka közben alszom el, pláne most, hogy Taiva kiesik.
A szemeimet dörzsölgetve álltam fel, bambán haza indulva. A színpadra kiérve tűnt fel az a furcsa fény ami most égett. Felpillantottam, és láttam, ahogy Shock babrál valamit a lámpáknál. Amint észrevett, majd' lezuhant onnan.
- Szikra? Te hogy kerülsz ide? - Kiabált le odafentről.
- El vagyok maradva az új poszterekkel. - Válaszoltam. - Mit csinálsz ott?
- Én?... Nos... - Gondolkozott el. Már itt fel kellett volna tűnnie, hogy valami sántít, de mint mindig, alig voltam magamnál. - Az egyik lámpa kiégett. Gondoltam, megszerelem gyorsban a holnapi show előtt.
- Azt nem Bonfirenek kéne? - Pislogtam értetlenül.
- Ő már hazament, és reggel mindenkinek sok lesz a melója. - Felelte a hibrid, majd lassan elkezdett lemászni.
- Áh... Ez rendes tőled. - Doromboltam halkan, amikor már szemtől-szembe álltunk.
- Ez csak természetes. - Mosolygott a kandúr. - És, Blaze mit gondol a holnapi napról?
- A szokásos; Túlcsorduló önbizalom. - Vontam meg a vállam közömbösen. - Ma elvileg a barátnőjével mentek... Szórakozni. Vagy valami hasonló. Elvégre ismered, minek is próbálni?
- A barátnője... Igen. Még mindig az a hárpia? Vagy a másik?
- Vitani. Bár bevallom, elég nehéz számon tartani, ha egyszer valakinek három nője van párhuzamosan. - Forgattam a szemeim. Blaze mindig és népszerű volt a lányok körében, Vitani pedig valahogy sose kopott le róla. Ehhez gyűjtött még kettőt, és a legszebb az, hogy valószínűleg nem is tudnak egymásról.
- Igen... - Ráncolta az orrát Shock. Ő se nagyon értette a bátyám nőügyeit, pláne hogy őt sosem érdekelték az ilyenek igazán.
- És te hogy vagy a holnappal kapcsolatban?
- Hogy is lennék? Valakivel ellentétben én ténylegesen készülök rá. - Jegyezte meg durván.
- Igen... Igen, tudom. - Bámultam a padlót kellemetlenül. Blaze és Shock még mindig gyűlölik egymást. Mit ne mondjak? A féltékenység lassan Blaze védjegyévé válik. Shock pedig... Elég nehezen felejt.

- És... Taiva hogy van? - Próbálkoztam elvinni ezt a beszélgetést valami értelmes irányba. Ő az egyetlen macska akivel rendesen tudok beszélni, de persze erre sem vagyok képes.
- Hiperaktív, mint mindig. Ma is egész nap hívogatott, hiába mondtam neki, hogy maradjon nyugton. - Mosolyodott el Shock halványan. A Taivával való kapcsolata az egyetlen beszédtéma, amivel garantáltan nem lehet mellé lőni.
- Ő már csak ilyen. - Doromboltam szórakozottan. - Mondd meg neki, hogy már várom vissza. Egyedül elég lassan haladok.
- Átadom. - Felelte a hím, majd elindult a kijárat felé. - Akkor holnap találkozunk.
- Igen... Holnap. - Visszhangoztam, majd összeszedtem a cuccaimat, és utánamentem.

A következő nap estéje épp olyan volt, mint amit vártam; Nyüzsgő káosz, ahol azt se tudod, hol áll a fejed. A hónap záróestje, a legtöbb fellépővel, és szokatlanul nagy közönséggel. Ez Mini FirePlace egyik legfontosabb napja, a sok közül.
A bátyám volt az utolsó fellépő. Én a színpad széléről néztem, a függöny mögül. Mint mindig.
A tekintetem ismét a lámpákra vándorolt... Valami fura érzésem volt velük kapcsolatban, egész nap. Nem tudom, hogy csak képzelődöm-e, de... Egyik pillanatban mintha szikrák repkedtek volna körülötte, a másikban szokatlan szögben állt... Nem tudom. Lehet, hogy csak a szorongásom akar ismét bezavarni.
Minden a legnagyobb rendben.
Semmi baj... Semmi szokatlan.
Megint próbáltam némán nyugtatni magam. Ez mindig beválik, ha túlságosan aggódni kezdek. Kivéve most...
És végül csak az nyitotta fel a szemem, amikor Bonfire mellettem termett.
- Az a lámpa... - Gondolkozott hangosan. Ő a főtechnikusunk, ezért érti a dolgát. Ha ő talál valami problémát... Akkor mégsem velem van a baj, igaz?... - Nem tűnik valami stabilnak. Ellenőrizte ezt valaki egyáltalán?
- Shock nézte meg tegnap. A próbák után kiégett, ezért gyorsban megjavította. - Feleltem halkan.
- Kiégett? Nem, nem nem, az lehetetlen. Épp ő kérdezett meg, hogy minden rendben van-e vele, és én biztosítottam róla, hogy a lámpa vadonatúj! Ehhez képest...
- ...Billeg. Nincs rendesen rögzítve... - Fejeztem be helyette, amikor végre összeállt a kép.
- Ez így nem biztonságos. Már reggel óta mondom Cindersnek, de egésznap az unokaöccsével videóhívásozik! El tudod ezt képzelni? - Puffogott tovább a vörös bundás hím, de én már rég nem figyeltem rá. A szemeim egy helyen voltak; A lámpán. Csak Nekora tudja, hogy meddig bírja még, és mikor szakad le. Akár egyetlen kapcsolás is elég lehet... És Blaze épp alatta állt.
- Húzd el a függönyt.

Mikor láttam, hogy az utolsó fémrúd is a törés szélén áll, nem gondolkodtam. A mancsaim maguktól mozdultak, és valahogy már rég nem voltam magamnál. Az agyam csak egyetlen dolgot ismételgetett;
Nem hagyhatom.
A következő pillanatban már a földön feküdtem. A mancsaim remegtek, és levegőért kapkodtam.
Előttem Blaze feküdt. Sértetlenül, de rémülten. A szemei most is vörös lángokban égtek.
Magam mögé néztem... A fapadló be volt szakadva, és épp ahogy sejtettem, a lámpa lezuhant.
Én pedig... Megmentettem őt?
- Neked teljesen elment az eszed?! - Mordult fel a tűz elem. Az arca még mindig valahol a rémült és a hitetlen között volt.
- Blaze! - Kiáltottam fel, könnyes szemekkel. Végre magamhoz térve szorosan átöleltem a kandúrt. Már... Azt hittem, hogy elveszítem. Minden olyan gyorsan történt... De egy dolog biztos; Rettegtem.
- Mit művelsz?! Eressz el! - Hámozta le magáról a mancsaimat. - Mindent elrontottál!
- Én... Én csak... - Csaptam hátra a füleim szótlanul. Mit csináltam rosszul?... Én... Csak meg akartam védeni. - Meghalhattál volna, Blaze!
- Van fogalmad róla, mit műveltél?! - Kiabált hangosabban a kandúr, mintha nem is hallotta volna, mit mondtam az előbb. - Sikerült teljesen tönkrevágnod a műsort, te mihaszna balfék! Egyetlen dolgot sem tudsz jól csinálni?
- Nem hallassz?! Valaki meg akart ölni! Én... Én nem hagyhattam, hogy—
- Bárcsak sikerült volna! Muszáj mindig beletúrnod az én ügyeimbe?! Elegem van belőled, a francba is! Rohadtul nem vagy különleges! - Hörögte a tűz elem, de én nem rá figyeltem... Hanem Shockra. A színpad túloldalán állt, egyenesen a szemembe nézve. Végre összeállt a kép, az utolsó darabig. És akármennyire fájt az igazság, nem hagyhattam, hogy ezt megússza.
- Hé, még nem végeztünk! - Köpte utánam a bátyám, miután elszáguldottam mellette. - Kirúgatlak, te gyáva szőrpamacs!
A hibrid is futásnak eredt, ezért üldözőbe kellett, hogy vegyem.

Amikor Shock zsákutcába ért, felém fordult.
A szemei már nem voltak olyan lazák és barátságosak, mint mindig... Most csak a színtiszta gyűlölet sugárzott belőlük.
- Te voltál az! - Jelentettem ki remegő hangon. - Te... Te babráltad meg a lámpát, igaz?!
- Na és akkor? Elrontottál mindent! - Vicsorgott vissza rám. Szinte nem is ismertem rá arra a macskára, akivel én korábban együtt nevettem, együtt beszéltem, együtt szórakoztam... A testvérem helyett. A riválisát választottam helyette... És itt az ára.
- Elment az eszed?! Megölhetted volna!
- Épp ez volt a cél!
- ...Mi?... - Halkultam el. Egy világ tört össze bennem. Elvégre... Shock a barátom volt. Évekig. Ennyire félreismertem volna? Vagy csak túl ostoba voltam ahhoz, hogy a felszín alá lássak? - ...Miért?
- Az nem tartozik rád, kölyök. Eddig valahogy kiválóan sikerült játszanod az idiótát!
- Mégis miért akartad megölni a testvéremet?! - Léptem közelebb, tövig borzolt bundával. Eddig nem igazán szerettem emelgetni a hangomat, de... Most valahogy átjárt egy idegen erő. Éreztem, hogy ezt nem nézhetem tétlenül. Nem hagyhatom hogy ezt a merényletet csak úgy, fű alatt megússza. - Mi volt az indok? Hírnév? Pénz? Mi érné meg annyira, hogy elvedd egy másik macska életét?!
- Ez itt sokkal többről szól! Nem veszed észre, hogy bánik veled?! Az az öntelt, arrogáns mocsok úgy rángat téged, mint valami bábjátékot! Nincs eleged belőle?! - Fújtatott Shock dühösen. Rá se lehetett ismerni... Borzalmasan félreismertem. - Az a szemétláda akit te a bátyádnak nevezel, egy senki. Mindenkinek jobb lenne, ha végre kikerülne a képből!
- Ez nem igaz! - Tiltakoztam vadul. Még ha nem is kedveltem Blazet különösebben... Még ha kicsinek és szánalmasnak is éreztem magam néha mellette, nekem még soha, soha nem jutott eszembe semmi ilyesmi... Én nem akarom, hogy baja essen. - Én... Nem... Nem igaz.
- Dehogynem. Ezt te is tudod pontosan! És ha nem avatkozol közbe, már rég nem a mi problémánk lenne!
- Hallod te magadat egyáltalán?! - Mordultam fel ismét, a telefonomat sunnyogva kihalászva a zsebemből. - Te hősnek képzeled magad... Igaz? Azt hiszed, hogy amit csinálsz az igazságos?! Shock, te meg akartad ölni! Csak úgy kioltani az életét, mint... Mint... Mégis hogy képzelted ezt?!
- Milyen nagy lett a szád hirtelen... Mert te már csak tudod, milyen egy hős, nem? - Lépett közelebb fenyegetően a hibrid. Már rég nem tudtam, mi folyik itt. El akartam rohanni, és elfelejteni az egészet, de valami nem hagyta. A tekintetemet Shock ragyogó kék szemeire emeltem... Teljesen más volt, mint azelőtt. - Hiszen, akárhogy nézzük, végsősoron te is csak Spark pici fiacskája vagy. Gondolhattam volna.
- Ne gyere közelebb! - Ugrottam hátra rémülten. Féltem tőle. Főleg miután megtudtam, hogy mire képes.
- Tedd le a telefont! - Suhintott felém a karmaival, de én még időben kitértem előle. - Ha fel mersz hívni bárkit is, én esküszöm, hogy...

- Csak lassan a testtel. - Lépett elő hirtelen Bonfire, a saját telefonjával a mancsában. - Gyilkossági kísérlet, ha jól sejtem?
- Bon. Ne csináld. Te is tudod, hogy... - Próbálta menteni magát Shock. Megint úgy viselkedett, mint azelőtt... Mindez csak színjáték lett volna? Ilyen könnyen átvert?
- Mit is? Tudtommal a te rögeszméd volt, hogy Blazet eltedd láb alól. Nem hittem volna, hogy így érted, de... Tudod mit? Inkább ne szólj már semmit, elegem lett belőled mára. - Morogta a vöröses hím. A hibrid kedvetlenül felemelte a mancsait, és vállalta a következményeket.

A következő napokat leginkább egy szóval lehetne jellemezni; Káosz.
Shockot a gyilkossági kísérlete után lecsukták. Taiva pedig természetesen engem okol érte. Háromból kettő barátot már most elvesztettem.
Blazenek a továbbiakban sem volt semmi baja, leszámítva persze a sértett büszkeségét. Volt, aki azt mondta, hogy amit tettem az hőshöz méltó volt.
De szerintem nem.
És valahogy sosem éreztem magam annak. Sem most, sem pedig később.
Elvégre, bárki megtehette volna... Bárki, aki észreveszi, hol a hiba. Biztos vagyok benne, hogyha én nem, akkor Bonfire megteszi. Vagy valaki más. Valaki... Az már más kérdés, hogy én nem vártam annyit, hogy ez kiderüljön.
Az utóbbi időben sokat gondolkoztam rajta, mi lett volna, ha nem ugrok közbe. Talán nem is lett volna akkora baj, amire számítottam. Talán Blaze magától is észrevette volna, ha van elég esze. Vagy talán nem is igazán fenyegette a lámpa, lehet hogy épp mögötte ért volna földet. De már minek töröm ezen a fejem? Az egésznek vége, és kész.
Nem vagyok hős. És nem is leszek. Csak egy gyáva, rémült kölyök.
Tehát Mini FirePlacenek egy új korszak kezdődött.
Ahogy nekem is; Ugyanis kirugtak.
Amikor Blaze megfenyegetett ezzel, nem vettem komolyan. Leginkább azért, mert nem is figyeltem rá. Meg ő nem tenne ilyet, főleg nem velem, igaz?... Egyébként meg, miért tette volna? Ennyire dühös lenne, hogy "elrontottam" az ő drága műsorát? Ő valahogy semmit nem képes komolyan venni. De most tényleg, melyik ér többet? Hogy sikere legyen, vagy hogy életben maradjon? Ez tiszta ostobaság. Viszont annyi biztos, hogy már késő rágódni rajta.

Tehát az életemben egy újabb fejezet zárult le, a magához illő szánalmas módon.
A következő munkahelyem egy gyorsétterem volt. Semmi különleges, és még csak a teljesen felesleges szakmám se kellett hozzá. Nem a legfényesebb hely, és nem is a legforgalmasabb, de legalább ingyen kaját kapok, és ennyi azért megéri.
Nem könnyű egyedül fenntartani egy albérletet, ám eddig valahogy sikerült.
Egyes egyedül... Csak én és a gondolataim. Ez egy jó dolog, nem? Már mióta nem kell a nyavalyás bátyámmal egy fedél alatt élnem... Megfeledkezni róla viszont közel nem ilyen egyszerű.
Velem van a probléma?
Hülye kérdés, ez egyértelmű; Igen.
Talán ha nem nyavalyognék ennyit... Nem kellene folyton megsértődnöm. De... Néha egyszerűen csak bánt, ahogy viselkedik. Hogy soha nem veszi figyelembe, hogy én mit akarok. Hogy valahogy mindig... Én vagyok a legviccesebb. De én nem tudok nevetni rajta.
Most tényleg, mindent neki köszönhetek... Pozitív és negatív értelemben is. Galaxinet is miatta veszítettem el. A munkámat is. Ééés nagy eséllyel az önbecsülésemet is. Ilyenkor mit gondoljak?

Valószínűleg semmit.
Már megint túlgondolom az egészet. Már nem lakunk, és még csak nem is dolgozunk ugyanott. Nem kellene rajta idegeskednem.
És már megint eljött az este. A napjaim szinte ugyanolyanok, de ez nem baj. Legalább tudom, mire számíthatok. Kicsit unalmas, de kiszámítható. Fogalmam sincs hova akarok eljutni az életben, pedig már huszonnégy éves vagyok. Huszonnégy éves, egyedülálló, teljesen átlagos macska.
Legalább is eddig.
Ugyanis ekkor viszont valami szokatlan történt.
Szokatlan? Kit akarok átverni? A nyakláncom szó szerint világítani kezdett, és mintha hangokat is hallottam volna.
- Szikra... Szikra...
- Igen? - Nyöszörögtem félálomban, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Egy ideje már megszoktam, hogy random macskák akarnak az arcomba tolakodni, így nem is esett le, hogy egyébként egyes egyedül vagyok itthon.
- Az Elemek... Egyesítsd az Elem Csapatot! Az Elemeknek... Egyesülnie kell! - Folytatódott a különös hang, amikor végre leesett, hogy a nyaklánc adja ki. A hang valamelyest egyébként ismerős volt, de már rég nem ismertem fel, honnan. Elemek? Elem Csapat? Ez valami vicc? Biztos, hogy csak álmodom. Az Elem Csapat az még apámnak az ősrégi csapata volt. De miután mind tudjuk, ők hogyan végezték, nem sok kedvem volt történelmet ismételni.
- Segíts... Segíts neki! - Folytatta a különös ékszer az értelmetlen kántálást. Segítsek? Mégis kicsodának?! Mert az egyetlen macska akit ismerek, és segítségre szorul, az minden valószínűséggel én vagyok.
- Miben segíthetek? - Kérdeztem vissza a jól beivódott, sablonos gyorskajás-csávó szövegemmel.
Miután semmi válasz nem érkezett, a nyaklánc csak továbbra is világított.
Lassan mérlegelni kezdtem magamban a dolgokat.
Először is, minek mennék oda? Melyik józan eszű macska tartaná jó ötletnek, hogy egyesítsen egy olyan csapatot, ami húsz évvel ezelőtt is holtan végezte?
Kettes szám; Mióta vagyok én józan eszű macska? Bevallom, azért valamelyest érdekelt a dolog. Elvégre, a jelenlegi életem alsóhangon is egy hatalmas nulla.
Három; Én leszek ott egyedül? Ugyan már, egy francot leszel egyedül! Hiszen Apa barátainak is vannak kölykei, legalább is én ezt hallottam. És az most mellékes, hogy a büdös életben nem találkoztam velük, és a nevüket még hallásból sem tudom.
A negyedik gondolatvonalam pedig az volt, hogy talán itt egy új kezdet reménye. Hiszen, ezek a macskák nem ismernek engem. És cseppet sem érdekli őket, hogy eddig hányszor estem pofára. Akár fel is állíthatnám nekik egy teljesen úgy én képét, és közel nem tudnának róla, mekkora lúzer voltam azelőtt.
Igen! Itt az én nagy lehetőségem! Végre lehetnek barátaim... Végre lehetek valaki.
- Szóval? - Szólalt fel a nyaklánc hangja, mintha a gondolataimat olvasná.
- Megyek. Csak... - Sóhajtottam lassan. - Adj még egy kis időt.
- Nagyon helyes. - Felelte a különös ékszer, a fénye pedig kialudt. Te jó ég, mi ütött már megint belém?

- Anyu... - Szóltam bele a telefonba kezdésként. Gondoltam, az lenne a korrekt, ha szólnék neki róla, bármilyen baromságot is csinálok.
- Mi az, kicsim? Valami baj történt? - Kérdezte aggódva a vonal másik végén.
- Nem... Nem egészen. Csak... Csak el akartam mondani, hogy egy ideig távol leszek. Nem tudom meddig, de...
- Szikra? Mégis hova? Mi történt? Beszélj már végre! - Erősködött anyám a másik oldalon. Megvan a maga stílusa, még akkor is, ha felém ez olykor egy kicsit durvább a kelleténél.
- ...Az Elem Csapat tagja akarok lenni. - Közöltem egy nehéz sóhaj után. Miután semmi választ nem kaptam, gyenge hangon folytattam. - Én... Tudom, hogy veszélyes, és biztos, hogy most le akarsz beszélni róla, de... Nekem szükségem van erre. Csak ezt akartam elmondani, és... Ne aggódj miattam. Kérlek.
Még mindig semmi válasz. Aggódnom kellene? Nem... Nem, ő aggódik. Nem is csodálom, miért. Nekem is elállna a szavam a helyében. De... Valahogy így is rosszul esett.
- ...Anyu? - Ismételtem magam félénken. - Figyelj, én—
- Semmi baj. - Szólalt meg végre a telefonban. - De... Biztos vagy te ebben?
- Igen... Legalább is... Azt hiszem, igen. Csak... - Folytattam már-már akadozva. - Valami újra van szükségem. Megérted, ugye?
- Persze... Természetesen. Csak annyit kérek, vigyázz magadra! És minden hétvégén felhívsz, érthető?
- Igen, Anyu. Köszönöm... - Mosolyodtam el halványan, még akkor is, ha nem álltam vele szemtől szemben. Ekkor jutott eszembe még valami... - És... Ha Blaze valami csoda folytán kérdezné, mi van velem... Nyugodtan elmondhatod neki. De... Egy ideig még nem akarom látni személyesen.
- Rendben. - Felelte a nőstény a vonal túloldalán. - Remélem tudod, mit csinálsz. Szia, drágám!
- Igen... Szia. - Tettem le a telefont. Ez... Sokkal simábban ment, mint számítottam rá. És ez jó dolog. Így már csak egy fontosabb dolog volt hátra az indulás előtt; Összekapni magamat, kívül-belül.

A tükör előtt állva próbáltam valami értelmes külsőt összehozni.
Először a kendőt vettem le, ami szokásosan a nyakláncomat takarta. Valószínűleg jobb lesz, ha nem rejtegetem többet. A hajam, mint mindig, most is össze volt fogva a fejem tetején.
- Nem... Nem, így nevetségesen nézel ki. - Motyogtam magamnak. Amikor kivettem a hajgumit, szinte a fél szemem el lett takarva. - Nem, ez így még rosszabb.
Egy hosszú sóhaj mellett elgondolkoztam. Minek adok ennyit a külsőmre, ha eddig soha nem érdekelt? Ezeket az idegeneket pont nem az fogja érdekelni, hogy nézek ki!
Talán le kellene vágnom a hajamat?... Nem, az nem tetszene. Ha meg túl rövidre vágom, még a végén úgy néznék ki, mint a bátyám. Ekkor oldalra néztem... Pontosabban, az egyik falra tűzött fényképre, amin apám volt. Így belegondolva, sosem ismertem igazán... Inkább csak a mások által felállított emlékéhez ragaszkodom. De most, hogy én is belevágok ebbe az őrült küldetésbe... Furcsa módon, de valahogy talán mégis közelebb kerülhetek hozzá.
Igazából nem sokban hasonlítunk. Neki sötétvörös szőre volt, amíg én úgy nézek ki, mint egy két lábon járó narancs. Ám egyvalami talán mégis közös bennünk; Anyám szerint ő is hasonlóan hordta a haját, mint én. Kandúrnak kicsit hosszú, féloldalt hanyagul lelógó frizura. Csak ő általában meggyújtotta; Ugyanis nekünk, tűz elemeknek képességeink között áll az is, hogy a szőrünket lángokba borítsuk. Általában csak a hajukat és a farkukat szokták. Blaze és a barátai már-már folyton így járnak. És ekkor... Támadt egy ötletem.

Lassan behunytam a szemeim. Majd mint valami kapcsolót, felgyújtottam a lángjaimat, és reménykedtem, hogy jól csinálom. Majd amikor újra magamra néztem... Egy teljesen másik macska fogadott, jó értelemben! Valahogy már nem úgy néztem ki, mint egy szorongó, mindenről engedelmesen hallgató lúzer. Sokkal inkább úgy, mint egy magabiztos, mindenre kész hős.
Épp az, aki lenni akarok.
Így már csak egyetlen dolog volt hátra; Összeszedni a lelki erőt, hogy azzá is váljak.
Ő az igazi Szikra.

Másnap reggelre sikerült elintéznem a további unalmas, de fontos dolgokat. Például felmondani az akkori munkahelyemen, meg ilyesmi. Hogy hogy fogok megélni, arról fogalmam sincs... De nem tudhatom, ha meg sem próbálom! ...Legalább is ezzel nyugtattam magam...
Majd egy ócska hátizsákba összekaptam a cuccaim, és otthagytam a lakást.
- Mehetünk. - Jelentettem ki egy hosszú sóhaj után, már nem is törődve vele, milyen abszurd dolog is egy nyaklánchoz beszélni. Ennél már csak az lepett meg jobban, amikor az ékszer válaszul világítani kezdett. És mintha valami furcsa hatása lett volna, egyszerűen tudtam, merre kell mennem.

Egy jó hosszú utazás után egy erdőben kötöttem ki.
Nem is akármelyik; A DarkPines erdő... Mintha jártam volna itt valaha is.
Egy fenyő erdő a Common Régió szívében, egészen északon. Épp a főváros, Nekomachi fölött. Ehhez képest határozottan megvan az az elhagyatott hatása, ahova érzed, hogy hiba volt belépned.
És rögtön belém hasított a felismerés; Nem vagyok egyedül... Leginkább azért, mert felhangzott egy másik macska hangja.
- Hé, anyádat hívd idiótának! - Kiabálta egy nőstény. Megremegve, a hang irányába indultam, ekkor jött a válasz.
- Hogy mit mondtál az anyámra?! - Mordult fel egy éles hangú, agresszív kandúr. - Kerülj csak a mancsaim közé, te pikkelyezett csődtömeg!
- Csak azt próbáld meg, Sötétke! - Felelte a nőstény.
Ahogy közelebb lopództam, végre láttam is, hogy kikről van szó. Négy macska volt ott; Szóval ha minden tagnak egy kölyke jött, egy még hiányzik. Bár, lehet hogy Poisonnek soha nem is volt...
Volt egy zöld bundás, díva kisugárzású nőstény, feltehetőleg növény elem.
Egy fehér és kékes lány, rövid, göndör bundával. Ő lesz a levegő elemünk.
És a leggyönyörűbb nő akit valaha láttam; Egy kék bundás, magabiztosnak tűnő víz elem. Valami már most megragadott benne... Habár valószínű, hogy az előbb hallott részletekhez nem kevés köze volt.
Utoljára pedig egy koromfekete kandúr, szakadt farmerkabátban. Szerintem ő lesz a csapat sötétség eleme. Mind a négyen nagyon feszültnek tűntek... Ekkor határoztam el, hogy ideje, hogy megismerjenek.
- Hohó, csak nem egy bunyó készülődik? - Szökdeltem be a társaság közepébe, immáron az új Szikraként.
- Mindjárt veled lesz itt a bunyó! - Fújtatott rám maximum hangerőn a sötét kandúr, a karmait lóbálva. Új Szikrának épp eddig tartott a sikere.
- Na, hátrább az agarakkal! Nem balhézni jöttem! - Nevettem fel kínosan, egy pár lépést hátrább téve. Maradj laza.
A kandúr valamelyest megnyugodott, és gyanakvó arccal mért végig, tetőtől talpig.
- A nyaklánc... - Szűkültek össze az egyébként is keskeny, sötétkék szemei. - Spark fia vagy, ugye?
- Pontosan! Szikra vagyok, tűz elem! - Nyújtottam oda neki a mancsomat barátságosan. Ő nem csinált semmit, csak fenyegetően bámult rám. Oké... Akkor ezt nem. Gyorsan visszahúztam a mancsot, és igyekeztem témát váltani. Az utolsó otthon töltött perceimben még sietve végigtúrtam az internetet, hogy nagyjából tudjam, mire számítsak. Semmire sem mentem vele, de egy-két név azért megragadt. - Te pedig... Öhhh... Sssss... Shadow! Shadow fia, ugye? Asszem' a neved is tudom, valami... Öh... Nooo... Nooghty?...
- ...Nighty... - Javított ki kedvetlenül. A nap első égése megvan. Első benyomás lerombolva... Ez rohadt kínos, de valahogy csak túlélem.
- Tudtam! Eheh... - Vágtam rá magabiztosságot színlelve. Majd a többi macska felé fordultam, abban reménykedve, hogy velük egyszerűbb lesz. - Oh, lányok! Üdvözlet, Szikra vagyok!
- Kagyló vagyok, víz elem! Örülök, hogy megismerhetlek! - Viszonozta a mancsfogásomat a kék bundás nőstény. Ő már kedvel! Mégsincs minden elveszve!
- Virág vagyok, növény elem. - Csatlakozott be a zöldes szőrű macska.
- A nevem Szellő... Levegő elem. - Motyogta halkan a hófehér. Elég félénknek tűnt a többihez képest.
- Remek! És... Ha jól értem, akkor csak öten vagyunk, ugye?
- Valószínűleg. - Vont vállat Kagyló. Ezek szerint Poison helyettesítését ne is várjam.
- Akkor viszont mehetünk is a bázisra! - Vette át a vezetést Virág, megindulva mélyen az erdőbe. Bázis?... Ooooh, bázis! Van klubházunk is!
Így mindannyian utána eredtünk.
Habár nem mindenki tűnik feltétlen barátságosnak... Valami megnyugtatott; Nekik halvány lila gőzük sincs, hogy ki voltam, mielőtt idejöttem. Végre tiszta lappal indíthatok, és egy idő után talán majd jól megalapozott indoklással jelenthetem ki, hogy... Ide tartozom.

- Szóvaaal... Nooghty. - Szólítottam meg bizonytalanul a sötétség elemet út közben.
- ...Nighty... A nevem Nighty. - Javított ki megint. Francba!
- Sötéthold! - Vágtam rá idétlenül, hátha így elneveti magát.
- Te most ugye csak szórakozol velem?... - Mordult fel egy éles tekintet kíséretében. Ennek a macskának kötélből vannak az idegei...
- Jólvan, bocsi, a névmemóriám nem a legjobb, de idővel majd belejövök! - Mosolyodtam el kínosan. Nighty erre csak egy újabb morcos nézéssel válaszolt, és felgyorsított, hogy lerázzon engem.
Valamit rejteget... Nem az, akinek mutatja magát. De nem reménytelen eset. Valami megragadott benne. Nem tudom, hogy mi, de a barátja akartam lenni.
Azt akartam, hogy Nighty egyszer mosolyogjon. Hogy miattam mosolyogjon...
...Ő lenne az, akinek segítenem kell?

•●☆●•

Megint olyan... Hideg volt. Nem szeretem a hideget.
Nem tudtam, mit gondoljak. Még mindig félálomban voltam, meggyőződve, hogy ez csak valami fura hallucináció. Kinyújtottam a mancsaim, takarót keresve, de nem találtam. Így mit volt mit tenni, kinyitottam a szemeim.
És megláttam őt.

A macska aki velem szemben állt, egyébként nem tűnt valódinak. Volt valami furcsa aurája. Mintha csak a saját képzeletem játszott volna velem... De végsősoron, mégiscsak ott volt. Egy magas kandúr, rövid, sötétvörös bundával. A mancsain narancssárga tűzminta futott fel, a szemei pedig ugyanilyen színnel lángoltak. Ami végleg megerősített abban, hogy kit látok, az a nyaklánca volt.
Ez bizony édesapám lesz.

- Teee?... - Makogtam, nem teljesen tudatában, hogy mit beszélek. Kezdek megőrülni? Vagy ez valami ízléstelen tréfa?
- Örülök, hogy újra látlak, Szikra. - Suttogta mély, megnyugtató hangon, és egy halvány mosollyal. - Én vagyok az. Emlékszel még valamire?
Én csak bambán bámultam magam elé, és próbáltam értelmezni, mi történik. Tényleg ő lenne az? De hogy lehetséges ez? Mondjuk mióta azzal a Sorrow fazonnal találkoztunk, én bármit elhiszek...
- ...Halott vagyok? - Susogtam zavarodottan. Már nem is tudom, miért lehetett épp ez az első gondolatom, de akkor és ott valahogy nem állt össze a kép. Ami már megint csak szokatlan, mert általában épp én vagyok az, aki legelőször talpon van.
- Nem, nem, erről szó sincsen! - Nevette el magát a vöröses tűz elem. - Minden a legnagyobb rendben... Mondd, hiszel a szellemekben?
- Oh, én mindenben is hiszek. - Kuncogtam idétlenül. De lassan kezdett beszivárogni, hogy ez tényleg nem egy vicc. - Várj... Te... Tényleg?...
Erre már nem kaptam választ. Csak azt éreztem, amikor a kandúr szorosan átölelt, és érezhettem az ő szőrének melegét. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy végre teljesen magamhoz tértem. Ez valódi. Tényleg ő az.
- Ho...Hogy lehet ez? - Szipogtam halkan, a hím bundájába kapaszkodva. - Miért?...
- Az most nem számít. - Susogta, miközben elhátrált, hogy a szemembe nézzen. - A lényeg az, hogy... Végre a saját szememmel láthatlak. A sors túl hamar elszakított tőlem.
- Az nem a sors volt, hanem Poison. - Szaladt ki belőlem akaratlanul is. Eddig mindig csak hessegettem a gondolatot, de a tényeket nem lehet kikerülni. Sosem voltam egy gyűlölködő típus, de valahogy már nem tudtam elfojtani ezt a dühöt. Hiszen épp ő vette el tőlem Apát. Miatta nem ismerhettem meg igazán soha. És ezt a felismerést már nem tudtam magamban tartani. - Miatta vagyunk itt, vagy nem? Ő tett tönkre mindent!
- ...Ezzel nem fogok vitatkozni. - Sóhajtott a szellem elkomolyodva. - De éppen ezért kell megbecsülnöd azt, aki még veled van.
- Hogy érted ezt? - Törölgettem a könnyeim, amik álomhoz képest aggasztóan valódinak tűntek.
- Mikor beszéltél a bátyáddal utoljára? - Döntötte oldalra a fejét kérdően. Már ő is ezt kérdezi?
- ...Nem akarok vele beszélni. - Fordultam el keserűen, miközben próbáltam rejtegetni, hogy mennyire szíven ütött ez az egyetlen kérdés. Tudhattam volna, hogy nem is én vagyok itt a lényeg. Ezért van itt? Hogy róla kérdezzen? Mint mindenki?
- Hát örökké haragudni akarsz rá? Nem lenne egyszerűbb megegyezni?
- Mégis miben?! Blaze sosem vett engem komolyan, és soha nem is fog! Semmi értelme! - Fújtattam felborzolt szőrrel, mire a tűz elem hátrébb lépett.

Én... Nem akartam így kiborulni. Sosem voltam az, aki az érzéseit másokon vetíti ki. Eljátszani hogy minden a toppon van, az megy nekem. De most valahogy mégis sikerült ennek a szöges ellentéte. Így, hogy az utóbbi hónapokban távol voltam Blaze folyamatos önfényezésétől egyszerűen csak tovább fokozta az érzéseimet.
Amióta az Elem Csapat tagja vagyok... Már nem félek attól, hogy mikor égetem le magam teljesen.
Már nem fetrengek éjjel éberen, az életem hibáin rágódva.
Már nem rettegek tőle hogy egyetlen félreértés romba dönthet mindent... De amikor Blaze megjelent a Sorrow-project önkénteseként, minden visszatért. Minden emlék, a régi, jól ismert szorongás foszlányai.
Egész nap én kísérgettem, nehogy lejárasson azok előtt, akik valójában sosem ismertek igazán. Hogy ne történhessen meg, hogy kacagva meséli el életem leggázabb dolgait, amik nem csak kínosak, de számomra szörnyen fájdalmasak is.
De végül pont ez történt. És nekem semmi erőm nem volt kiállni magamért... Csak elrohantam, mint egy sértődött kiscica. A múltam utolért, és nem bírtam könnyek nélkül.

- ...Miért nem ő kapta a nyakláncot? - Kérdeztem remegve, miután átgondoltam a dolgot. - Miért én vagyok itt?...
- ...Szikra. Nyugodj meg. - Bújt hozzám közelebb újfent, mancsával végigsimítva az arcomon. Minden olyan furcsa volt, olyan nehezen hihető... De végül sikerült lehiggadnom, és a narancssárga szemeibe néznem. - Csak lassan... Mesélj el mindent, mit szeretnél tudni?
- Nos... Egyszer volt, hogy egy doboz termett az ajtónk előtt. Benne volt a nyakláncod... Az én nevemmel. És egy másik, egy "vígaszdíj" Blaze számára... Te küldted oda?...
- Nem. - Felelte egyszerűen. És ez valahogy borzalmasan esett.
- Nem?... - Néztem rá üveges tekintettel. - Akkor... Ez az egész csak egy tévedés volt? Egy tréfa?
- Nem, egyáltalán nem! - Folytatta a kandúr. - Nem én küldtem oda, de... Ennek így kellett lennie.
- Miért? Miért nem Blaze lett kiválasztva? - Faggatóztam tovább. Tudnom kellett a választ...
- Tudod... - Sóhajtott Apa mélyen, és rám mosolygott. - Ez hosszú történet. Amikor még én és a többiek egy csapat voltunk, mindenféle kérdést megkaptunk. Többek között azt is, hogy majd mi lesz velünk, ha egyszer... "Kiöregedünk" a hősködésből. Először Spike hozakodott elő vele, hogy majd a saját kölykeink vehetnék át ezt az egészet. Mint valami... Családi bizniszt. Ezt persze Shadow nem igazán támogatta, és a többiek sem voltak kifejezetten elragadtatva, így sosem született tényleges kiegyezés. Mégis, ezután a felvetés után már azt a kérdést is megkaptuk, hogy a kölykeink közül melyik lenne az, akire rá akarnánk ezt bízni. Shadownak Nighty volt az egyetlen lehetősége, habár pontosan tudta, hogy ehhez az anyjának is lenne egy-két szava. Wave ilyenkor mindig Kagylót mondta. Habár egy kiscicát elég nehéz kiismerni, ő mindig határozottan állította hogy a kis Kagyló valahogy sokkal nyugodtabb, becsületesebb a testvérénél. Spikenak Virágra esett a választása; Ő már a kezdetektől fogva önálló és vakmerő volt. Windernek ilyenkor még nem volt meg Szellő, és Poison valamiért sosem vállalt gyereket. Én pedig téged választottalak.

- De miért? - Kérdeztem rá, de most már inkább csak a kíváncsiság vezérelt, pánik helyett. - Hiszen Blaze... Valahogy mindig úgy éreztem, mintha Blaze sokkal jobb lenne nálam.
- Blaze mindig is magabiztosabb volt, ez tény. Sokkal hangosabb, és élénkebb... Te pedig sokkal visszafogottabb, és csendesebb. Elvoltál a saját kis világodban... És épp ezért gondoltam úgy, hogy te a helyembe tudnál állni. Mert épp olyannak tűntél, mint én. - Helyezte a mancsát a vállamra. Egy furcsa melegség töltött el, afféle különös... Boldogság. Annyi ideig nem találtam a helyem, de most... Most végre tudom, hogy nem véletlen vagyok itt. Itt van a sorsom, és sehol máshol. A tűz elem lassan folytatta. - Szóval... Bárki is juttatta el a nyakláncokat nektek, tudta, hogy mit csinál. És ennek örülök.
- Akkor... Tényleg úgy gondolod, hogy olyan vagyok, mint te? - Néztem fel rá ragyogó szemekkel. Ezt kellett hallanom. A válaszokat.
- Igen... Legalább is egyszer olyan voltál. De... Azóta sokkal, sokkal több lettél, mint én valaha is. És ezért nagyon büszke vagyok rád. - Dorombolta, bíztató tekintettel. - Jól jegyezd meg; Nincs olyan, hogy új Szikra, vagy régi Szikra. Egyedül Szikra van; Az én kisfiam. Azt szeretném, ha nem félnél önmagad lenni. Értjük egymást?
- Igen... Igen, értem. - Mosolyogtam rá halványan.
- Rendben. - Susogta a hím, megint csak magához szorítva. - Örülök, hogy láthattalak... De most ideje felébredned.
- Mi? - Remegtem meg a gondolattól, hogy ismét elveszítem... Még ha csak egy pár perc is volt ez az egész beszélgetés, olyan jól esett... Nem lehet még vége. - Ne, ne menj még! Kérlek! Még nem—

Mielőtt észbe kaptam volna, a csillagokkal szórt vörös bunda elfakult. A szellem eltűnt.
- Még... Nem állok készen... - Fejeztem be a mondatot, egyes egyedül.
Az álom töredezni kezdett, míg végül ismét az ágyamban találtam magam.

Kagyló mellettem volt. Már egy ideje együtt vagyunk. Ő a legcsodálatosabb partner akit valaha kívánhatnék... Ki merem jelenteni, hogy most már ő az életem értelme.
Valamit észrevettem; A szemei könnyesek voltak. Mintha... Sírt volna? De mégis miért?
Ekkor láttam, hogy valójában az én párnám is nedvesebb volt a kelleténél. Ezek szerint én is. Lehetséges lenne, hogy?...
A víz elem szemei tágra nyíltak, lélegzete felgyorsult. Remegve nézett fel rám.
- Mi történt? - Szólaltam fel halkan.
- ...Nem tudom. - Sóhajtott a nőstény, tekintetét másfelé fordítva. A mancsomat az övére helyeztem, és rövid gondolkozás után hangot adtam a fejemben motoszkáló kérdésnek.
- Neked is... Volt egy furcsa álmod?...
- Neked is? - Kérdezett vissza zavartan. Ezek szerint igen. - Minden olyan... Valóságosnak tűnt.
- Igen... Tudom. - Susogtam halkan. Majd lassan kinyújtottam a mancsaimat, és felültem. - Én teszek egy gyors sétát. Ki kell ürítenem a fejem...
- Rendben. - Bólintott Kagyló. - Én addig körbekérdezem a többieket, hogy velük is történt-e hasonló.
- Oké... - Egyeztem bele. Majd a telefonomat és egy hajgumit magamhoz véve, elhagytam a bázist.

Kint már teljesen világos volt.
Nem is csodálom, hiszen már itt a nyár, a kedvenc évszakom. A hajam, mint mindig, féloldalasan a szemembe lógott. Én egy egyszerű mozdulattal hanyag copfba kötöttem a fejem tetején, mint ahogy azt régen csináltam. Furcsa érzés volt; Mostanában inkább lángokba borítva szoktam hordani, vagy teljesen kiengedve.
A telefonomban pedig kikerestem egy bizonyos telefonszámot. Már réges-rég le volt blokkolva, mivel teljesen el akartam szigetelni magam tőle. Most viszont... Épp ideje lenne változtatni ezen.
Az erdő közepén álló tó mellett megálltam, és egy hosszú sóhaj mellett tárcsáztam a számot. Meglepően gyorsan felvette, ami kicsit megijesztett. De ha már itt vagyok, nem fogok meghátrálni.
- ...Szia, Blaze. - Kezdtem bele, bizonytalan hangon.
- ...Szia! Bocs a hangzavarért, nem számítottam rá, hogy hívni fogsz. - Szólt bele a bátyám a vonal másik végén. A háttérben a Mini FirePlacere jellemző folytonos zsongás tükröződött, ami valamelyest keserű emlékeket idézett bennem.
- Nem, semmi, baj... Igazából én sem.
- Oh? Oké... És... Rendben vagy? Jól érzed magad, ugye? - Kérdezte a kandúr. Valahogy sokkal... Másabbnak hangzott, mint általában. Körülbelül egy hete, a Sorrowwal való harc közben akadt egy kis malőr, aminek következtében, nos... Majdnem otthagytam a fogam. És habár nekem ez a részlet teljesen kiesett, Nighty szerint Blaze szörnyen aggódott értem.
- Igen, jól vagyok! Most már... Most már minden rendben.
- Remek! És... Örülök, hogy felhívtál. Legutóbb enyhén szólva is seggfej voltam veled, pedig egyáltalán nem érdemelted meg.
- Nem, én... Én reagáltam túl.
- Ez nem igaz. Direkt mondtad, hogy ne hozzalak ilyen helyzetbe, erre én... Áh, hagyjuk! - Folytatta a kandúr a telefon másik végén. - Ha már itt tartunk... Csak el akartam mondani, hogy nem én rúgattalak ki... Azt csak úgy mondtam.
- Oh, tényleg? Akkor ki? - Kérdeztem egy fokkal durvábban a kelleténél. Minek hozza fel ezt épp most?
- ...Vitani.
- ...Vitani?
- Igen, ő. Igazából... Rájött, hogy nem vagyok a legtisztességesebb macska, és ezzel akart bosszút állni... - Ismerte be, és a hangján hallatszott, hogy milyen kínos ez neki. - Ami azt illeti, én megérdemeltem. Csak te nem... Ám ahogy látom, neked ez is csak egy új ajtót nyitott meg. De hé, ki hitte volna? Nem gondoltam, hogy egyszer kijelentem ezt, de a te életed sokkal jobban áll, mint az enyém!
- Igen... Igen, ez igaz. - Nevettem el magam akaratlanul is.
- Az öcsikém felnőtt végre, hm? Ráadásul egészen rendes haverokat szedtél össze! Ez nekem a mai napig nem sikerült!
- Hát... Egyszerűen csak túl jó vagyok. - Mosolyodtam el halványan. Blaze stílusa változatlan, de most valahogy nem zavart. Egyszerűen csak... Megbecsülöm, amim van.

- Talán nem ez a legjobb módja, hogy újraindítsuk a kapcsolatunk, he? Valamikor találkoznunk kellene. - Szólalt fel Blaze újra.
- Igen... Igazad van. És mégis mikor?
- Áh, franc tudja. Mostanában elég elfoglalt vagyok, de biztosan össze tudok hozni valamit.
- Az jó lenne...
- Akkor ezt megbeszéltük. - Felelte a bátyám, és szinte hallani lehetett, ahogy a másik oldalt ő is mosolyog. - ...Oh, és még valami... Emlékszel még arra a napra? Amikor a lámpát megbabrálták?
- ...Igen. Azt se ma volt.
- Tényleg nem. Hát... Sajnálom, nem kellett volna annyi mindent a fejedhez vágnom aznap. Nem gondoltam át, és a kelleténél kicsit túlbecsültem az aznapi műsort. Csak azt akartam, hogy tudd, hogy... Ne vedd magadra.
- Nem, már... Semmi baj. Túlvagyok rajta.
- De én nem! Én... Már megbántam.
- Tényleg, Blaze, minden rendben! Felejtsük el... És indítsuk tiszta lappal.
- Igen... Valószínűleg az lesz a legjobb. - Egyezett bele a kandúr. Egy hosszú szünet következett... És volt időm átgondolni a dolgokat.
A mostani életem olyan simán megy... Van egy csodálatos csapatom, remek barátaim, és egy annál is elképesztőbb barátnőm... Nem is kívánhatnék többet. Már nem csak egy senki vagyok, hanem Szikra, az Elem Csapat tűz eleme. Épp ahogy annak lennie kell.

- Mindjárt kezdődnek a próbák, mennem kéne... Akkor majd valamikor találkozunk. - Hagyta rá Blaze. - Szeretlek, öcskös.
- Én is, Blaze... - Mosolyogtam halványan, és letettem a telefont. - Én is.