Esőcseppek kopogtak a panelház ablakán. A dátum április 1. Apám tán azt hihette, ez valami keserű tréfa, de nem. A helyzet minden apró részlete komoly volt. Halálosan komoly. Vérszag lengte körbe a szobát. A padlón, pokrócok közt feküdt egy sötétzöld szőrű nőstény. A hasa még duzzadt, alatta vörös tócsa. Sötétbarna szemei üresen meredtek a mennyezetre. Minden olyan gyorsan történt... Elméletileg még legalább két hete lett volna. De gyakorlatilag? Itt feküdt, ahogy az elgyengült végtagjaiban szerteágazó fájdalom már halványulni látszott.
Épp úgy, ahogy kedvese arca is előtte. A segítségnek már rég meg kellett volna érkeznie. Legalább is a barna hím ezt gondolta. A valóságban viszont még legalább tíz perc kellett volna míg ideérnek. Későn hívott segítséget. Pániktól vezérelve, azt hitte egyedül is meg tudja oldani a helyzetet. Itt az ára. A nőstény légzése megállt. Mancsai hűlni kezdtek.
- Leaf! Kedvesem, kérlek, maradj ébren! Kérlek... Nem hagyhatsz itt... - Könyörgött megtörve Autumn. Mancsát gyengéden párja arcához helyezte. Máris hideg, mint a jég. Mogyoróbarna szemeiből könnyek törtek elő, s folytak le sötét karikáin. A nőstény mellett, a pokrócok hadában feküdt még két apró csomag. Arcuk szinte ugyanolyan. Az idősebb szőre volt csak egy árnyalattal sötétebb. Idősebb? Nevetséges, elvégre ikrekről beszélünk. Mégis, ő volt az aki pár perccel előbb került ebbe a rideg világba. És itt jön a titok; Ez a cica voltam én.
Nem sokat foghattam fel, így, életem első perceiben. Ilyenkorról senkinek sincsenek emlékei. Nekem valahogy mégis megragadt valami. Egy halvány foszlány. Anyám? Tőle nem maradt semmi, semmi a zöld leveleken kívül. Egy pillanatra se láthattam az arcát, egyedül a képeken. Mintha nem is létezett volna, csak a vérét adta. Ellentétben apámmal... Az első hang ami megcsapta a füleimet, az az ő keserves könyörgése volt. Azt hitte, párja majd szánalomból visszatér hozzá. Milyen ostobaság... Ám de ne tévesszen meg a látszat. Ez volt az első, és egyben utolsó alkalom hogy apám érzelmes oldalát láttam. De erről majd később.
És ott mellettem... Apró különbségeket figyelmen kívül hagyva akár a hasonmásom is lehetett volna. Apró, és gyenge. Pont mint én. Sokáig csak ő volt az egyetlen társaságom. Valaki, kinek közelségét már létezésem első percétől érezhettem. Ő volt a testvérem.
Nevünk még nem volt. Hiszen ebben a keserves káoszban mikor is akadt volna rá idő? Apámat ezt láthatólag nem igen érdekelte. Könnyei sírásba torkolltak, ahogy továbbra is szólongatni próbálta párját. Leaf annyira várta hogy kölykei lehessenek. És mily szerencsétlenség, hogy épp ez okozta a végzetét. Na de Autumn? Ő igazából sosem rajongott az ötletért. Elvégre gonosztevők voltak, és egy kölyök nem csinált volna mást, mint borzalmasan megnehezíteni az életüket. Hát még kettő! De így? Egyes egyedül, szeretett felesége nélkül? Milyen élet lenne ez? A mellettem fekvő cica ismét felsírt. Nem volt neki elég az előző alkalom, akart még a figyelemből. Autumn felénk nézett. Mogyoróbarna szemei tágra nyitva. Mintha azt kérdezné, "ezek miért működnek így?". A síró kandúr helyett viszont rám nézett először. Emlékezett rá, hogy én vagyok az idősebb. Az első. Morbid felfogásában pedig, aki elkezdte ezt az egészet. Miért, szerinte talán én voltam már türelmetlen ahhoz a két héthez? Fogalmam sincs, de az egyértelműnek látszott, hogy egy sebzett hím első dolga nem más, mint bűnbakot keresni. Ki tudja, talán a saját, torz moralitásom is innen eredhet. Szemeiben egyszerre villant fel gyűlölet és melegség. Mintha azon csatárkoznának, melyikből kapjak többet. Elgondolkozott. Mintha már eleve utasítást kapott volna valamire. Párja felé nézett. Igen. A nevek már megvoltak. Ezek voltak az utolsó szavai.
- Fűmancs. - Suttogta rideg hangon Autumn. Ez tartozott hozzám. Mostantól ez volt a nevem. Két ujjával gyengéden az arcomhoz ért. Karmai éppen csak vissza voltak húzva. Az érintése valahogy sokkal másabb volt, mint kellene. Vajon egy édesanya érintése is ilyen hűvös, kemény lenne? Ezután fordult a testvéremhez. Vele valahogy más volt... Mint a fiatalabb, ártatlan kölyök. Ki hinné, hogy néhány perc ilyen szakadékot nyithat közöttünk. Apánk vele sokkal szeretetteljesebb volt. Csak tudnám miért... A kiscica elhallgatott. Az ezutáni hangjaiból ítélve boldog lehetett. Autumn még mindig nem tűnt elégedettnek. De nem volt ugyanolyan mint velem. Őt is megsimogatta. A kicsi kandúr piciny mancsaival apja felé nyúlt. Ő már az első pillanattól kezdve vakon bízott benne. Ekkor még én is reménykedtem. Majd hamarosan őt is névvel ruházták fel.
- Grass. - Susogta apánk. Ennek valahogy nem volt olyan a csengése, mint az enyémnek. Autumn mégis teljesen máshogy ejtette ki. Sokkal melegebb. Sokkal gyengédebb. Sokkal másabb... De miért?

A korai éveink kicsit másabbak voltak, mint a többi macskának. Ez a hamar kirajzolódott ellentét köztem és Grass között csak tovább szélesedett. Ő; Vidám, fényes szőrű. Levelek zöldek, külső egészséges. Mellkasán a szőr zöldbe fut át. A szemei épp mint apánknak. Erre én? Láthatóan vékonyabb, sötétebb szőrű. A leveleim által végzett fotoszintézis valamivel gyengébb az átlagosnál. Génhiba.
Valószínű apám oldaláról, ugyanis amióta csak az eszemet tudom, az ő levelei barnák. Mintha folyamatosan rothadnának. Innen eredhet az inszomniám is. Hiszen apámnak is sötét karikák húzódnak a szemei alatt, erre nekem is. A szemeim nekem is mogyoróbarnák. Épp mint az övé, mondják oly sokan. Micsoda átok! A szemeimen és a génhibámon kívül egyetlen dolgot örököltem még tőle; Az elememet.
Ugyanis én is, és Grass is, föld elemek vagyunk. Talán ez az egyetlen dolog amiért még hálás is lehetek apámnak. A képességem a föld, magyarán formálni tudom, s földrengést előidézni. Nem egyszer gondolkoztam el, hogy egyetlen rossz mozdulat, egyetlen rengés egy óvatlan pillanatban, és az egész város romba dőlhet... Ilyenkor jövök rá, hogy be vagyok csavarodva. Csak egy gyogyós gondol ilyenekre... Ezek mellé kaptam egy keveset anyám növényi képességeiből.
Nem vagyok hibrid, mert akkor a két képesség fele-fele arányban lenne meg. Nálam a növényi képességek csak úgy... 10%-át teszik ki az erőmnek. Ez annyiból áll csak, hogy indákat, és ironikus módon fűszálakat tudok előidézni.
Apropó növények. Nem ennyi volt az összes bajom. Ez inkább külső jellegű, de annál fontosabb. A farkam az átlagosnál erősebb levélből van, épp mint a legtöbb növény elemnek. Nehezen tépődik, de nem lehetetlen. Főleg egy kölyöknek. Nos, történt az a baleset, még valószínű a születésemnél, hogy a levélen keletkezett egy apró szakadás. Talán apám mancsa megcsúszott, vagy már eleve ilyen voltam, de ez igazából senkit sem érdekel. A lényeg az, hogy akárhogy is történt, van egy apró kis szakadás a farkamon. Ez semmi több, csak esztétikai hiba. Mégis, könnyű volt apánknak a döntés, hogy ki húzza a rövidebbet.
Apám gonosztevő volt. Keveset volt otthon, és amikor igen, megesett hogy ezek a fura alakok is jöttek utána. Az egyik vörös volt. Valami vezetőféle. Az alkata mégis kicsi, beteges. Az egyik lába hiányzott, és fával volt helyettesítve. Szemei feketék, mint valami mély, feneketlen gödör. A farka egy skorpióra hajazott. Mindig valami édes, bódító szag lengte körbe. Ő volt Scorpion. Mint később megtudtam, beteges módon hitt a rossz ómenekben. Ironikus elképzelni, hogy legtöbbször mégis egy fekete macskával keresztezte útja. Valószínű ő ültette a bogarat apám fülébe velem kapcsolatban is. Hogy rossz ómen vagyok én is. Persze ki az, aki egy ilyen badarságot elhinne a saját fiáról? Pontosan. Az én egyetlen, ostoba apám.
Persze a fura macskák között akadt több is. Egy szürke, pettyes, vörösre festett hajú hím. Egy narancssárga, fehér és fekete színekben játszó, mégis, teknőctarkának nem mondható, zafírkék szemű hím. És egy ultramarinkék, citromsárga, és nyomokban rózsaszínű kandúr, néhol villámmintákkal. Mint ahogy hallottam, Ash, Kanashi és Rai. Ennek a szektának még két tagja volt, a szüleim. Pontosabban, már csak apám. Egy bizonyos pont után viszont mind eltűntek. Később értesültem róla, hogy ez azért volt, mert a vezetőjük meghalt. Ám furcsa módon nem a csatatéren. Macskamenta túladagolás. Aki nem tudná, a macskamenta egy elterjedt kábítószer. Enyhe hatása van, így valószínű nem véletlen ütötte magát ki vele. A magányos évekből egy új korszak nyílt. Ami bizony egy magam fajta "rossz ómennek" elég baljós hír.

Ilyenkor már hat, lassan hét évesek lehettünk Grass-el. Elég idősek, hogy legalább egy halvány fogalmunk legyen erről a világról. Innen kezdődtek a bajok. Apánknak munkát kellett keresnie, ami az ő múltjával jogosan nehéz. A mindennapok fáradalmain nekünk, kölyköknek nem állt módunkban túllendíteni. Épp ahogy azt megjósolta, megnehezítettük minden lépését. Én valahogy mégis segíteni akartam. És milyen ostoba dolog is volt ez tőlem.
A konyhába lépve elhatároztam valamit. Apám szeretett kávézni. Szinte ezzel tartotta magát életben. Így elhatároztam, hogyha talán most én viszek neki egy bögrével, azzal feldobhatnám a napját. A konyhapult magas volt. Jól ki volt tervelve, csak felnőtt macskák érhették el. Én viszont cselesebbnek tartottam magam. Egy jól irányzott ugrással, karmaimmal rásegítve sikerült feljutnom az asztalra. Pontosan előttem, megláttam apám szokásos kávézós bögréjét. Tudtam mit kell tennem, hiszen oly sokszor figyeltem már meg távolról. A kávéfőzőgép elvégezte a dolgát. Teljesen egyedül megoldottam!
Mancsaimba vettem a forró bögrét, tűrve a fájdalmat. De ekkor megfordultam, elindultam, majd elfelejtve hogy egy asztalon állok, lezuhantam. Nem eshetett komoly bajom. Maximum megütöttem magam pár helyen. Ezt viszont a bögréről már nem lehetett elmondani. Ripityára törve feküdt előttem, a padló alatta tiszta kávéfoltos. És íme, ezt is sikerült elrontanom. Csalódottan felnéztem, mire hirtelen megremegtem. Előttem állt apám, szinte rögtön a becsapódás után. Mogyoróbarna szemeivel valószínű helyben megfojtott volna.
- Mit műveltél? - Kérdezte fagyosan.
- Én... Én csak... - Rebegtem riadtan.
- Teljesen elment az eszed?! - Szakított félbe morogva, a szilánkokat felém söpörve. Az apró szilánkok apró vágásokat ejtettek rajtam, erős kávészagot magával hozva.
- Takarítsd fel. - Vicsorgott rám.
- M-Mi?...
- Hallottad. Takarítsd fel. - Ismételte meg, karmaival felém suhintva. Vörös karmolást hagyott az arcomon, majd elment. Ezelőtt is kaptam kisebb karcolásokat tőle, de ez más volt. Ez sokkal jobban fájt.
Később kaptam többet is. Tele voltam karmolásokkal. Az orromban ragadt a vér szaga. Olyan szédítő... Ekkor tanultam meg; Nem érdemes apám kedvére járni. Nem érdemli meg. Nem is értek hozzá.

A balesetekből rendszer lett. Ahogy a büntetésből is. Itt tűnt fel igazán, hogy mekkora ellentét is fekszik köztem és Grass között. Ő volt a tökéletes kiscica. Aki mindent jól csinált... Annyira irritáló volt. De történtek változások is bőven. Apám talált magának valakit. Egy nőstény, Belle. A szőre pasztell rózsaszín, kisugárzása mint valami utcaszéli szajhának. Szeretet elem volt, méghozzá a romantikus fajta. Nem is csoda, hogy meg voltam győződve, hogy apám csak a képessége hatása alatt van. De nem tudtam tenni semmit. Autumn elvette Belle-t, és alig pár hónappal később meg is érkezett a féltestvérünk. Felix. Ő is kandúr volt, csak egy 7-8 évvel fiatalabb. Föld elem. A szőre vörösesbarna, sötétebb, görbe csíkokkal. Az ő levelei kékek, mancsai rózsaszínbe futnak. De persze mint a család "rossz ómenje", Belle egy jó ideig nem engedte hogy a közelébe menjek. Felix volt ezután a kis kedvenc. Grass második a sorban. Na de én? Én voltam a hivatalos boxzsák. Valaki, aki mindig a közelben van, ha apánknak elege lenne az életből, és friss vért kívánna. Az újabb napokkal csak újabb sebek nyíltak meg. De hát nézzük a jó oldalát, ennek hála kiválóan megtanultam hazudni. Leestem egy fáról. Eltörtem néhány poharat. Ilyen, és még vagy száz hasonló kifogással mentegettem magam, akárhányszor kérdezte valaki. Ezt már megszoktam. Minden nap ugyanolyan. Egyetlen esélyem lett volna megmenekülni. Egyetlen, és azt is elszúrtam.

Egyetlen dolog volt, amiben a testvéreimmel kétségen kívül megegyeztünk. Színészet. Pontosan, mindhármunk legnagyobb álma az volt, hogy hülye musicalekben játsszunk és a színpadon szaladgáljunk. Grass és én ugyanoda jelentkeztünk, ugyanabba a dráma iskolába. De tudjátok hogy megy ez. A felvételi kemény és szigorú. A túljelentkezés jelentős. Grass-t felvették. Engem nem. Rá fényes jövő várt. Rám nem. Szánalmas kiscica módjára, teljesen pánikba estem. Itt hullana darabokra az életem? Dehogy. Eddig is romokban állt. Elvégre, csak életem nagy lehetőségét vesztettem el. Csak a fene se tudja meddig maradok még ebben a földi pokolban, minden egyes értelemben attól a szeméttől függve, akinek sosem számítottam többet mint egy apró szépséghiba, ja meg persze az alig öt perccel idősebb kölyök, akinek nyilván csak a saját hibája lehet az anyja halála. Valószínűleg itt pattanhatott el a húr. Talán innentől kezdtem el többet gondolni magamra, mint másokra. De ugyan, mégis mi mást tehetnék? Itt ébredt fel a túlélő ösztönöm.

Persze mint egy általánost végzett, szakma nélküli macskát, nem igazán várt rám aranyélet. Mire is számítottam? Ezen a ponton már valahogy nem is tudott érdekelni. Ebből kifolyólag viszont az következett, hogy szinte mindent elvállaltam függetlenségért cserébe. És hogy a minden alatt mit értek, azt már a fantáziátokra bízom.

Egy ponton viszont mindenkinek betelik az a bizonyos pohár. Ez velem sem volt másképp. Ekkor lehettem úgy a húszas éveim elején. Még nem nőtt be a fejem lágya. A karmaim viszont kellően élesek voltak. A féltékenység mindig is hatalmas problémám volt. Sosem értettem, hogy én vajon mennyivel vagyok kevesebb náluk. Még mindig egy fedél alatt éltünk. A testvéreimnek nem volt kedvük menni, nekem nem volt hova. Elegem lett.
Grass izgatottan viharzott be a közös szobánkba. Én már rég ott voltam. Rögtön felém lépett.
- Fifi! - Kezdett bele a hím. Valahogy sosem bírtam ezt a becenevet. Fogalmam sincs honnan jött, de borzasztóan megalázó. - Nem fogod el hinni mi történt!
- Hm? - Reagáltam kedvetlenül. Ha érdekel, ha nem, akkor is elmondja. És persze ettől sem menekülök meg. Csak az az ostoba vigyora ne lenne. Bárcsak valahogy letörölhetném a képéről... Ekkor fogant meg az a katasztrofális ötletem.
- Állást ajánlottak! Méghozzá Nekomachiban! A főváros, fifi! - Kezdett áradozni, és közben észre sem vette ahogy lassan helyet cseréltem vele.
- Tényleg? - Kérdeztem érdeklődést színlelve. Az ajtót lassan magunkra zártam. Mosolyogni kezdtem. Tőle tanultam. Egy tipikus színészi mosoly, amit bármikor a képükre erőltethetnek.
- Igen! Képzeld kikkel dolgozhatnék ott! A nagybetűs sztárok, mint Hollyhock, és mint... - Elakadt a szava, ahogy elapadt a fény. - Fifi... Valami baj van?
Láttam magam tükröződni nagy, mogyoróbarna szemeiben. Őrültnek tűnhettem kívülről. Vajon milyen távol állt a valóságtól?
- Érdekes. - Jegyeztem meg elgondolkodva. - Megmenekülhetnél.
- Megmenekülni? - Kérdezett vissza meglepődve. - Mégis miért akarnék menekülni?
- Ne játsszd az ártatlant. Te is látod mit művelnek velem. Ha végig simítanád a szőröm, nem találnál olyan helyet, ahol nem érintettek a véres karmai. Pontosan tudod, miket vállaltam el azért, hogy legalább egyetlen éjszakát ne kelljen ebben a pöcegödörben töltenem! És mindezek után még van képed megkérdezni, hogy miért akarnál menekülni?! De persze neked nincs miért aggódnod. Mint a tökéletes kölyöknek!
Fenyegetően közelebb léptem, furcsa késztetést érezve. Bűnhődnie kell. Minden könnycseppért, minden egyes karcolásért. Mindenért.
- Fűmancs... tudom mit akarsz mondani. De egyszer minden jobb lesz. - Felelte Grass. Színészek. Furcsa teremtések. Sosem tudod, mit gondolnak. Szimpátia, szánalom, vagy a színtiszta gúny? Mi rejlik amögött az irritáló vigyor mögött? - Neked is megvan a helyed. Biztos vagyok benne, hogy-
A kifeszített, sötétzöld karmaim maguktól húztak felé. Ha valamit megtanultam az évek alatt, az az, hogyan szenvedjen az ellenfelem. Kigáncsoltam, ezzel a földre terítve. Gyűlöltem alul lenni. Most pedig, valami beteges módon felszabadító volt a domináns félként harcolni. Az erősebb. A veszélyesebb.
- Ezt már nem tanítják a dráma suliban, mi?! - Morogtam rá. A mancsaim önállóan mozogtak, s szorították a padlóhoz a kandúrt. Sok helyen sikerült sebet ejtenem rajta. A szemén. Mellkasán. Azon az imádott, drágalátos kis arcán. Próbált lelökni, de ő nem volt olyan tapasztalt, mint én. Jobb vagyok. Ebben az egyben tényleg jobb vagyok nála.
- Fűmancs! - Üvöltötte zihálva. Megálltam. Mint a gonosz, ki hagyja a főhősnek, hogy utolsó szavainak jogával éljen. - Mégis mi ütött beléd? Meg akarsz ölni?!
Feldühített. Nem tudom miért, de ezzel az egyszerű kérdéssel végtelenül felhergelt. Mit művelek?

Karmaim a torkára fogtak. Grass rémült szemei a zárt ajtó felé sandítottak. Mintha fény szűrődött volna be. Ijedten próbált lekaparni magáról, mire én aljas módon a levélfarkát ragadtam meg. Neki nem volt rajta szakadás. Mint egy fiatal, nyári levél. Teljesen sértetlen.
A következő pár pillanat már homályos. Erőteljes rengések rázták meg a padlót. Elég erősek ahhoz, hogy engem és Grass-t szétválasszanak. Fülsüketítő üvöltés szakította át a dobhártyáim. Grass előttem volt. Szőre vérben ázva, szemei könnyekkel tele. Felix valahogy rögtön mellette termett. Felém nézve, a tekintete riadt volt. Mintha egy szörnyeteggel állna szemben.
Lenéztem a mancsaimra. Zöld, nyálkás cucc folyt végig a karmaimon. Növényi nedv. A növény elemek farkában, esetenként füleiben épp ilyen nyálka folyik vér helyett. Előttem feküdt egy nagy, szakadt, torz levél. Nem... Ez mégis hogy történhetett?... Mint korábban mondtam, az ilyesfaja leveleket jóval nehezebb eltépni, mint az átlagos fajtákat. De nem lehetetlen... Akármilyen betegen hangzik, ez bizony épp az volt, aminek látszott. Grass levélfarka leszakadt. Miattam.
Hirtelen valami megragadta a karomat. Alig kaptam levegőt. Nem láttam semmit, egyedül a testvérem rémült tekintetét. Miért nem kapok levegőt? Miért érzem úgy, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről? Mit műveltem?
Valaki kirángatott a folyosóra. Mindig ez volt az a hely, ahol eldőlt hogy milyen büntetés jár a tetteimért. Nem... Kérlek, ne...
A falhoz csapódtam. Előttem egy ismerős kép. Sötétbarna szőrébe világosabb csavarok nyúltak, szemei ugyanolyanok, mint az enyémek.
- Mi történt? - Kérdezte nyugalmat színlelve Autumn. Nem hagyott válaszolni, fagyosan folytatta. - Mi ütött beléd?! Halljam, mégis mit képzelsz magadról?!
- Én... Én nem... - Próbáltam magam összekaparni, de nem ment.
- Válaszolj! - Emelte fel a hangját követelően.
- Én... Nem tudom... Én nem akartam! - Mentegetőztem, de már én sem hittem magamnak. Tényleg nem akartam? Nem, nem! Ennek nem kellett volna megtörténnie.
- Hazudsz! - Üvöltötte az idősebb föld elem, karmait végig suhintva az arcomon. Vörös cseppek repültek el a szemem előtt. Ekkor elém hajította a letépett levelet. Szédítő érzés töltött el. Borzalmas.
- ...Elvégre senki sem lehet tökéletes, nem?... - Feleltem, alig hallhatóan. Borzasztóan hangzott ez, így kimondva. Tökéletesen tükrözve, milyen macskává váltam. Autumn türelme végleg elfogyott. Karmai nekem támadtak. Ismét én voltam a gyengébb.

Ez az incidens volt az utolsó csepp. Eltartott egy ideig Grass-nek hogy valamelyest felépüljön. A legnagyobb sebet mégis lelkileg ejtettem rajta. Így persze nem is kérdés, hogy alkalmatlanná vált a munkához. Íme, az ő nagy lehetőségét is elszúrtam. Az ő jövőjét is romba döntöm, pont mint a sajátomat. Ezután külön szobákba költöztünk. Nem is volt baj. Amúgy sem bírtam többet ránézni. Teljesen ellöktem magamtól. Az egyetlen macskát, akinek jelentettem még akármit is. Utólag sikerült belátnom, rettenetesen elrontottam. Mindent. De ekkor már teljesen mindegy volt. Mindenkinek az volt a legjobb, ha bezárkóztam az újonnan kapott, magányos szobámba.
De pozitív pont, hogy sikerült találnom magamnak egy vadonatúj szenvedélyt. Kristályok. Megvolt a maguk ára, de a szépségük valahogy teljesen magával ragadott. Azt mondják a megfelelő módszerekkel különleges dolgokra lehet megtanítani őket. Eddig csak azt sikerült elsajátítanom, hogyan oldhatom meg hogy maguktól ragyogjanak. A leginkább egy egészen furcsa kő fogott meg. Malachit. Sötét, szinte smaragdzöld, annál is sötétebb karikákkal. Egyszerűen gyönyörű... Pár napomba, és jónéhány elbaltázott próbálkozásom mentegetése után sikerült két pontosan ugyanolyan darabot faragnom belőle. Ezeket egy mogyoróbarna szalagra erősítve sikerült egy egészen csinos kis nyakláncot készítenem. Egészen hasonlít egy bizonyos másik nyakláncra... A híres-neves Elem Csapat hasonló ékszerekkel szaladgált valaha. Vajon ezt még milyen másik kristályokkal oldhatnám meg...

...Várjunk csak...

Ekkor támadt egy ötletem. Egy furcsa kis ötlet, ami teljesen megváltoztatta az életem. Vajon képes lennék én is hasonlóra?... Egy csapat... Az csak jobb lehet ennél a pokolnál. Mi lenne ha leléphetnék innen... Ha végre, végre megmenekülnék?

Eldöntöttem. De ehhez kellett még egy pár év előkészülés. Meg kellett terveznem. Hogy pontosan mit? Például elkészülni ezekkel a bizonyos nyakláncokkal. Megtervezni hogy merre kéne indulnom. Meg persze kutatni... Ugyanis minek a csapat, ha nincs ellenfél. A régi Elem Csapatról lekéstem. És nem is valószínű hogy az utódok újra egyesülnek, de egy próbát megér. A fontosabb macskákról kigyűjtöttem a fontosabb infókat... Pár évvel később már minden készen állt.

Eljött a nap. Az éj leple alatt lesz a legmegfelelőbb. A nagy kirohanásomhoz egy kék hátizsákot választottam. Hogy mi van benne? Leginkább a nyakláncok. Meg persze ott van még egy jegyzetfüzet, telefon, és az a kevés pénz amiből gazdálkodni tervezek. Hogy miért éjjel kell mindezt? Ilyenkor nem lát senki. Nem tudnak követni, vagy talán megállítani. Mire bárki is felébred, én már távol leszek. Egy sötétkék köpenyt vettem magamra. A csuklyát fejemre húzva már szinte alig látszott az arcom. Halk, óvatos léptekkel közeledtem az ajtó felé. Kívülről zártam be az ajtót. A kulcsomat a lábtörlőre helyeztem. Ha minden jól megy, többet már nem lesz rá szükségem. Maximum sebességgel rohantam le a lépcsőkön. Az utca betonja utoljára kopogott a mancsaim alatt. Innentől már csak a puha erdei talajt fogom érezni. A város szélére kiérve kifújtam magam.
Ez lenne Daitoshi. Elementia egyik legfejlettebb városa. Sokan azt mondanák, hogy egy ilyen hely rengeteg lehetőséggel kínál. De nekem most ez a nagy lehetőségem. Elmenni innen. Nem fog hiányozni a beton és a benzinszag.
A DarkPines erdő már vár rám.