❝ Minden csak akarat kérdése ❞

- - -

PARK CHANYEOL

A napok repültek. Gyorsabban, mint azt gondoltam. Azt hinné az ember, egy hét nagy idő, de az idő múlása valahogy elenyész a benne történt dolgok mellett.

Egy év is képes egyetlen szempillantás alatt eltelni. Mit is csinálsz egy évben?
Megünnepled a névnapod, a születésnapod, van húsvét, karácsony, szilveszter, újév, és igazából itt vége is szakad. Persze, ott vannak azok a dolgok is, amelyek személyesen a tieid, legyen az pozitív, vagy negatív. De még akkor sem lehet utolérni az időt. Akárhogy takarózol, valamid úgyis kilóg alóla. Tök mindegy, mennyire szervezett az életed.

Nos, az enyém mondható inkább szervezetlennek, talán ezért is telt el olyan hamar ez az egy hét, vagy ki tudja. A lényeg, hogy holnap reggel már a műtőasztalon leszek. Nem igazán volt még műtétem, azt hiszem, hat éves lehettem, amikor kivették az orrmandulámat, mert már úgy horkoltam, mint egy kisebb fajta grizzly medve, de semmi sem maradt meg az emlékből, maximum csak az, hogy kihánytam a vért, amit lenyeltem közben. Ebből is látszik, hogy nem lehetek vámpír, bármennyire is szeretnék.

A folyosón végiggurulva tűnődtem az élet ehhez hasonló nagy kérdésein. Már egészen beletanultam a tolószékkel való közlekedésbe, szóval már ez sem okozott problémát, ahogy az étkezés sem. Baekhyun elárulta, hogy a folyosó legvégén van egy kajaautomata, amiben van minden szép és jó. És tényleg! Reggeli helyett csokit ettem. Ebéd helyett is. És, hogy vacsora helyett mit? Csokit! Anya azóta kétszer lepett meg bennünket egy kis házikoszttal, de mèg így is fogytam körülbelül 3-4 kilót, az izmaim pedig teljesen összeestek a mozgáshiánytól, és a szegényes táplálkozástól. El is könyveltem magamban, hogy, amint újra edzeni kezdhetek, pár hónapig a kondiban fogok vezekelni.

Annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem, de elütöttem valakit.

- Úristen, bocsánat! - néztem fel a velem körülbelül egykorú srácra.

Fekete haja elegánsan hátra volt fésülve, bőrkabátot viselt, fehér inggel és fekete nadrággal. Mintha, valami modell lett volna. Néhány másodpercig gyanúsan méregettük egymást, a csendet végül ő törte meg.

- Tolhatlak egy kicsit? - pislogott rám, mire belém szorult a levegő. Azt sem tudom, ki ez.

- Miért? - kérdeztem lassan, miközben tekintetemet gyanakodva vezettem végig rajta. Sokadjára sem tűnt kétes alaknak, vagy valami ahhoz hasonlónak, de a kérdése kifejezetten meglepett.

- Bocsi, ha hirtelen ért, csak mindig is ki akartam próbálni - kapott tarkójához zavarában, bennem pedig kezdett körvonalazódni a szökési tervem.

- Hát... én úgyis a kórtermembe igyekszem, az meg nincs olyan messze, de, ha esetleg nagyobb útra indulok, mindenképp értesítelek - forgattam meg szemeimet, majd elkezdtem megfordulni, mire a srác mellém lépett.

- Hanyas kórteremben vagy?

- Miért érdekel?

- Hát... csak úgy. Én is erre jövök.

- Négyszázhatvanegy - sóhajtottam lemondóan. Most akkor nem fog békén hagyni?

- Akkor te vagy Chanyeol? - kapta rám tekintetét, mire én is leálltam a kerekek hajtásával. Azonnal összeállt a kép. Minden bizonnyal...

- Te pedig Sehun?

- Ja - bólintott.

Baekhyun barátja, akiről már annyit hallottam. Valahogy nem így képzeltem el őt. Azt hittem, Baekhyunhoz hasonló; szerény, csendes, visszafogott. Erre mit kapok? Egy két lábon járó divatlapot, akinek a kisugárzásában mégis van valami furcsa és érthetetlen.

- Akkor gyere, menjünk! Még aludt, amikor kijöttem - céloztam ezzel Baekhyunra. Sehun erre mögém lépett, és tolni kezdett maga előtt. Nem egészen így értettem, hogy menjünk, de legalább kielégítettem vágyait, és a ķezeimet is tudtam pihentetni néhány percig.

Baekhyun már ébren volt. Kicsit sápadtan, és kócosan, de ébren volt. Aranyosan festett.

- Hoztam valakit - vigyorodtam el.

- Én hoztalak téged - nevetett Sehun. Végtére is, igaza volt.

Baekhyun láthatóan összezavarodott, kapkodta a tekintetét közöttünk, amit nem tudtam nem megmosolyogni.

- Ti ismeritek egymást? - kérdezte hunyorogva.

- Hogyne. Egész pontosan 3 perce - helyeselt Sehun, mire én is bólintottam.

Baekhyun csak durcásan megforgatta szemeit, amin mi jót derültünk. Ezután az ágyam felé gurultam volna, de Sehun a székbe akasztotta a lábát.

- Maradj itt! Beszélgetünk - húzta ajkait egy széles mosolyra, én pedig kicsit késleltetve, de tettem, amit kért.

A szívem egy kicsit hevesebben vert a szokottnál. Igaz, sok barátom van, de mióta bent vagyok, egyikükkel sem találkoztam, és most jött ez az idegen srác, aki eredetileg nem is hozzám jött, és engem is be akar vonni a beszélgetésbe.

Talán ez esett ennyire jól, nem tudom. De az biztos, hogy a melegség szétáradt a mellkasomban, és nem is szűnt meg egy ideig.

Még arról is elfelejtkeztem, mennyire tartottam a holnaptól.

Meg arról, hogy tulajdonképpen sosem voltak barátaim.

BYUN BAEKHYUN

Először kicsit kínos volt a szituáció, de Sehun hozta a formáját, és az ökörségeivel hamar feloldotta a hangulatot. Chanyeol boldognak tűnt, én pedig, amikor nevettünk egy-egy poénon, valamiért szinte azonnal Őt kezdtem el figyelni. Olyan szépen, csilingelően nevetett, hogy a mellkasomban szétáradt tőle egy ismeretlen érzés.

- Baek, emlékszel, amikor tetszett neked az a srác, és róla beszéltünk, amikor... - kezdett bele nagy lendülettel Sehun, mire úgy térden rúgtam, hogy csak na. - Aucs, most miért bántasz?

Ijedten kaptam a tekintetem Chanyeolra, aki csak érdeklődve vizslatott engem, mire az arcom szinte azonnal vöröses árnyalatot vett fel, így inkább lehajtottam a fejem.

Nem akartam, hogy megtudja, meleg vagyok, hiszen attól tartottam, távolságtartóvá válik emiatt. Nem akartam elveszíteni, hiszen egy jó barátság alakult ki közöttünk a napok folyamán.

- Ó, ne haragudj - esett le legjobb barátomnak is a helyzet, mire csak ajakrágcsálva megráztam a fejem. Eszem ágában sem volt haragudni, hiszen nem tudhatta, hogy nem mondtam még el neki.

Kínos csend telepedett ránk, én pedig már éppen ki akartam menekülni a mosdóba, amikor Chanyeol megszólalt:

- Azt hiszem, hogy elsős voltam a gimiben, amikor egy lánnyal összejöttem. Aranyos volt, kedves és állandóan kis szerelmes levelekkel bombázott, szóval gondoltam, miért ne - mesélés közben elgondolkozva nézett felfelé, aztán hirtelen ismét rám tekintett, ezért gyorsan Sehun felé fordítottam a fejem. - Viszont abba nem gondoltam bele, hogy a bátyja jobban megfog majd - itt felsóhajtott, én pedig meglepettségemben ismételten ránéztem. - Hát igen, utána szakítottam a lánnyal, mert nem tudtam beleszeretni, a srácot azóta sem láttam, de...

- Hű - reagáltam le ennyivel. Tudtam, hogy így már nem kell kellemetlenül éreznem magam. Chanyeollal egymás szemeibe meredtünk.

- Én is elmesélném, hogyan jöttem rá, hogy nem a lányok érdekelnek, de az a helyzet, hogy van egy gyönyörű barátnőm... - törte meg a pillanatot Sehun, szokásosan valami hülyeséggel.

Nevetve néztem rá egy fejrázással megspékelve. Eszembe jutott, milyen volt, amikor elmondtam neki. Attól féltem, nem lesz a legjobb barátom többé, de szerencsére tévedtem. Ő úgy fogja fel, hogy hetero vagyok, a magam módján. Ezért nagyon hálás vagyok neki.

- Nekem mennem kellene - sóhajtott fel fél óra további beszélgetés után a legjobb barátom.

- Köszönöm, hogy bejöttél - mosolyodtam el, mire ő csak összeborzolta a hajam. Ezek után Chanyeolhoz lépett, elköszönésül pasisan kezet fogtak, és már ott sem volt.

Kettesben maradtunk, emiatt hallgatagság telepedett ránk. Nem bántam, könnyebb volt némának lenni, mint bármit is mondani. Megnyugtatott, hogy Chanyeol nem ítélt el amiatt, amilyen vagyok, de az, hogy talán ő is hasonló hozzám, idegessé tett. Micsoda hihetetlen paradoxon...

- Park Chanyeol - jött be pár nővér, két orvos társaságában. Tudtam, hogy a műtétről akarnak vele beszélni, ezért mielőtt elvonultam volna fürdeni, bátorítóan rá mosolyogtam. Látszott rajta a félelem.

Jó érzés volt beállni a meleg víz alá. Bár jobban szerettem kádban áztatni magam mindig is, már teljesen hozzászoktam a kórházi körülményekhez. Mást nem tudtam tenni. Kicsit tovább áztattam magam a szokásosnál, hogy még véletlenül se zavarjam meg a megbeszélést odakint. Sok dolog eszembe jutott, de mindig Chanyeolon lyukadtak ki gondolataim. Biztos voltam benne, hogy retteg a műtéttől, ezért elhatároztam, hogy az este további részében vele leszek, és igyekszem majd megnyugtatni, felvidítani őt.

- Azt hittem, hogy már sosem végzel - sóhajtott fel szobatársam, amikor immáron frissen és üdén kiléptem a fürdőszobából, és már ment is, hogy ő is meg tudjon mosakodni.

Sehunon járt az agyam, amíg egyedül voltam. Hihetetlen, mennyire nyitott tud lenni, ha akar. Chanyeolt is sikerült felvidítania, amiért hálás voltam neki. Már reggel láttam a fiún, hogy kicsit ideges a holnapi műtét miatt, de nem mertem szóvá tenni. Most meg már még úgyse merem.
Amióta legjobb barátom véletlenül elszólta magát, Chanyeol furcsán viselkedik velem, pedig azt hittem, hogy ez nem fog semmin változtatni, főleg azért, amit utána elmondott. Lehet, hogy ennyire eluralkodott rajta a műtét miatti félelem? Muszáj leszek megkérdezi, különben megbolondulok...

- Baekhyun, hé - zökkentett ki gondolataimból egy mély hang. Fogadni mernék, hogy már régóta szólogat.

- Igen? - ocsúdtam fel, és az ágya felé kaptam a tekintetem. Hm, nagyon elgondolkoztam, észre sem vettem, hogy végzett.

- Csak azt mondtam, hogy Sehun nagyon jófej srác - kuncogott zavarodottságomon, ami miatt kissé elvörösödtem. Átok, hogy ilyen könnyen zavarba tudok jönni...

- Ó, hogy... igen, Sehun jó arc, nem véletlenül a legjobb barátom - terült el az arcomon egy vigyor. Chanyeol nevetett, én pedig nevettem vele.

Váltottunk még pár szót, majd mindketten álomra hajtottuk a fejünket, de tudtam, hogy ő sem tud elaludni. Én a cikázó gondolataim miatt szenvedtem, ő pedig valószínűleg aggodalmaskodott a beavatkozás miatt.

Nem tudom, mennyi ideje feküdtünk csendben. A colos valószínűleg azt gondolta, már alszom, de az igazság az volt, hogy nem aludtam. Hallottam halk szipogását, heves levegővételeit. Sírt.

Nem igazán tudtam, mit tehetnék, egészen tanácstalanná váltam, de végül a szívem döntött helyettem: feltápászkodtam az ágyról, és halkan a másik ágyhoz lépdeltem. Chanyeol a hátát a támlának támasztva ült ott, és a párnáját ölelgette.

- N-ne haragudj, azt hittem, hogy... - kezdett volna magyarázkodni, de közbeszóltam.

- Húzódj arrébb! - utasítottam lágyan, ő pedig tette, amit kértem tőle. Befeküdtem takarója alá, majd kitártam a karom. - Gyere ide!

A fiú először meglepetten pislogott rám, majd egy sóhajt követően éreztem, amint lassan elhelyezkedik karjaimban. Tekintve, hogy sokkal magasabb volt nálam, fel kellett húznia a térdeit, és sehogy sem akart összejönni a pozíció.

- Baek, ez így nem jó - suttogta, és érezhető volt, hogy mosolyog, ettől pedig nekem is felfelé görbültek az ajkaim.

Lágyan combjához nyúltam, és átvetettem lábát a derekamon, hogy közelebb tudjon húzódni. Mikor kényelmessé vált a dolog, nem vettem el a mancsom, térdét kezdtem el simogatni. Tudtam, hogy lehetetlen, mégis reménykedtem benne, hogy ettől majd meggyógyul.

- Félek - szólalt meg halkan, pár perc némaság után. Kissé elfordítottam a fejem, így orromba kúszott hajának édes illata.

- Ne félj, minden rendben lesz. Ez egy kisebb műtétnek számít, és remek orvost kaptál, nem történhet baj - suttogtam, mintha simogatni akarnám szavaimmal. Talán így volt, hiszen meg szerettem volna nyugtatni őt.

Nem szólt semmit, csak mégjobban a nyakhajlatomba fúrta arcát, majd egy kicsivel később megéreztem meleg könnyeit. Gondolkodás nélkül kezdtem simogatni haját, majd hátát, miközben az oldalamra fordultam, hogy a másik karommal is át tudjam ölelni.

- Na, hékás - suttogtam, próbálva álla alá nyúlni. Felemeltem a fejét. - Ne sírj, kérlek, mert akkor csak még idegesebb leszek - sóhajtottam halkan. Pár centi választott el minket, és az arcát hihetetlenül gyönyörűnek találtam.

- Miért? - kérdezte halkan, mégis kiválóan hallottam minden egyes hangot.

- Hogyan ne lennék ideges, ha tudom, hogy kétségek közt tolnak majd be oda? Minden akarat kérdése, Chan - egy halovány mosoly kúszott az ajkaimra, és folytattam. - Szóval magabiztosnak kell lenned, hinni abban, hogy jó kezekben vagy, és nem utolsó sorban hinni önmagadban. Ne vonzd be a bajt!

- És mi van, ha nem hiszek magamban? - kérdezte, hangja kissé elcsuklott.

- Az nagy hiba - simítottam végig lágyan az arcán. A bőre selymes volt, meleg. - Akkor majd hiszek benned helyetted is - mosolyogtam rá lágyan.

Szorosan átölelt, én pedig viszonoztam a gesztust. Hagytam, hogy kisírja magát a karjaimban, és igyekeztem közben nyugtatóan cirógatni hol a hátát, hol puha tincseit. Nem sokkal később már egyenletesen szuszogott, de nem eresztett el.

- Nincs mitől félned, itt fogok várni rád, ígérem - suttogtam halkan mielőtt engem is magába szívott volna az álomvilág.