Üdvözöllek újra, gyere velem, tarts utamra!
Megint itt állunk, a Kétely és a Költő kalandba kezd.
Induljunk is végre Minden Álmom Birodalmába.

Beszállva izgulok, behunyom szememet,
Bár tudom, hogy lesz kimenet.

Meg is érkeztünk, jártunk már erre fele.
A vasút kocsi továbbra is végzi munkáját,
Továbbra is szállítja gazdáját
A menekvésbe.

Elmesélem megint:
Jobbra minden tehetségem,
Balra minden irigységem.

Múltkor itt volt egy keresztút, mely egy irányba mutatott,
Ám most kiküszöbölöm a gondot.
A váltó a sínen nehezen mozdul, nehezen enged be minket.

De a távolból, messzi vidékekről,
Talán a mattra festett szigetről
Jön a bagoly, tudásom hordozója,
Mely mire szükség van, mindig átadja.

E tudással átváltottuk a hangulatot,
Mely olyan régen beragadott.
Száll el a huhogó madárka,
Száll a fénylő napsugárba.

Na most már indulhatunk tova, messzi van még a célunk,
Oly messzi, hogy talán még oda érni sem tudunk.

Itt már kopottak a sínek, néhol rozsda is leledzik.

Valaha itt munkások jártak, javítani mi elromlik,
De lassan elmúlt, elhalt ez itt.

Zörögve kocsink tova libben a távban,
Mikor végre meglátni valamit a távolságban.

Köd van itt is, ám zongorás nem játszik,
Csak egy gitározó fiatal gyermek sziluettje sejlik.

Hamiskásan pengetve a húrokat, ám látszik jól érzi magát...
Ez a gyermeki képzeleti világ.

Elhagyjuk őt, ám dallama tovább kísér minket,
Előre robogva fedezzük fel e Birodalomban a földeket.

Útközben látni sok mindent:
Egy gyermeket, ki a csillagos ég alatt nagyokat álmodik,
S a Kozmoszt nézve mindene elcsodálkozik.
Mert álmodni,
Mert élni...

Van itt feltétlen bizalom, mely mindenkire kihatott,
Mert e gyermekből a jókedv, kíváncsiság sugárzott.

Van itt szeretet, melyet szerettei iránt érzett,
S e szeretet csak megnőtt, miután már nem léteztek.

Bolondság is van, viccelődés, rengeteg viccelődés,
Egyszerű világnézet, nem túlkomplikált semmit tevés.

Van itt egy szív, mi teljes még akkor.
Akkor, mikor két féllel nem dacol.

Te, te ártatlan, igazmondó gyermek, hát hol bújdosol?
Itt vagy, látlak téged, de átérezni nem tudlak.
Segíts hát nékem, hogy elűzzem a gondokat,
S az életben új vágányra kerüljek, akár egy vonat.

Keresem folyómat, s ha egyszer megtalálom
Teljes szívemből majd néked ajánlom.

Néked, te gondtalan gyermek, ki az álmoknak éltél,
Nem elvárásokkal hadakova küzdöttél.

Mert most ez van, ezért van velem mindig a Kétely,
Ő visszahúz, soha nem enged el.
S bármennyire is csábító az ő jelleme,
Te, te gyermek, szállj vissza, légy énvelem...

Elhagyva e szakaszát tehetségimnek,
Minden ami múlt, elmúlt, kitörölni nem lehet.
S a jövő, mely még alakításban van,
Befolyásol, fullaszt, szétzúz magamban.

Egy gondolatom azért most akadt:
Felmerülhet a kérdés, miért sajnáltatod magadat.

Válaszom bot egyszerű: Mert megtehetem.
Megtehetem, mert ezzel halhatatlanság adatott én
nékem.

Ezt én fel is használom, terápia ez,
Vagy neked.
Hátha felismered te is benne magadat.
S eltiporhatod, mi téged nyomhat.

Ha leírhatom fájdalmam, leírhatom örömöm,
Élhetek én mostanság, élhetek én örökkön.

De visszatérve, megyünk lassan a végállomásra,
Egyenesen a szívem kamrájába,
Hol a lélek lakozik egymagába,
Várja az kirepülését a nagyvilágba.

Zörögve vagonunk megáll az állomáson,
A Kétely is kiszáll, várják őt máshol.

Emlékezz, ha egy fekete holló száll feléd térj ki előle,
Ne rántsa lelkedet le a sötétbe.
S ha egy fehér múzsa, száll közeledbe,
Azonnal engedd be!
Mert a világot három dolog hajtja:
Szeretet, költészet és annak olvasója.