Elegem van már mindenből, mely a lelkemet érinti,
Unom a folytonosan ismétlődő rosszallást idebent,
Az álarcokat embereken, s ezeket szívem nem érzékeli,
Mindent, mi bánt, vagy haraggal tölt el engem.

Nincs értelme, feladom, e küzdelemben elbuktam,
Csak a Kétely egyetlen társam hosszú utamon.
Emberekre ne is számítsak már, hiszen elbuktam,
A Zene, és csak is a Zene segít át a túlcsordult haragon.

S ha elmúlni nem is, maradni szeretnék a pillanatban,
Mikor minden tökéletes, időtlen a végtelen térben.
Ez az állapot lenne nékem teljesen hibátlan,
S nem törném, őrölném lelkemet csendben.

S ti, ti árulói feltétlen szeretetemnek,
Mivel érdemeltem ezt ki? Mivel ártottam nektek?
Mondjátok szemembe a meg nem érdemelt átkokat,
S akkor búskomor elfogadással terítném fátylamat.

Ti, kik mindig jobbnak valljátok magatokat,
Most itt tömörültök, vitatva, hogy semmi sem jó.
S ha valaki esetleg megemlíti apróbb hibáitokat,
Azonnal sértődés, visszavágás, mert nektek semmi sem jó.

Mindegy az néktek, válaszinkat hogy kapjátok,
Mondhatom én érvekkel, nyugodtan, civilizáltan,
Vagy az anyátokat is szidhatnám mérgem viharában,
Nektek mindegy, mert azt vélitek, legjobbak vagytok e világban.

S ha már itt tartok, hogy ítélkezek, bár nem tehetném,
Mert mint minden ember, én sem vagyok hibátlan,
Azért az emberiességet futólag megemlíteném,
S nem csapatban törnétek reám egy rohadt vitában.

Ezt mind leróhatom, mert nem tartják nagyra a költészetet,
Hozzájuk eljuthat majdan eme Költő felháborodása,
De akkor sem fogják többre tartani, mint más embereket,
Kiket csapatban, vagy egyesével kergetnek a magányosságba.