Emlékszem az időre, mikor csak egy billentyűs voltál.
Akkoriban olyan sokat nekem nem számítottál.
S míly üres volt a lélek, míly ötlettelen volt az,
Nem tudtam, hogy szükségem van valakire,
S lám, hát Te, Maestro, te lettél az.

Minden művedet átélem, mindenből tanulok,
Mely dolgokat költészetemben hasznosítok.
A dal szeretetét adtad vissza nekem akkor,
S egy ihlettelen embert tettél produktívvá,
Aki most hallgatja zenéidet éjfélkor.

Nem is tudom mi lenne velem munkásságod nélkül.
Lehet metált sem hallgattam volna, nem költenék végül.
Mert nagyrészben Te járultál hozzá ehhez,
Hogy érzéseimet én leírjam itt rímekben.
Nem fogható semmi ez érzéshez.

Elvittél engem helyekre, melyeket sosem láttam.
Helyekre, a szívedbe, hol úgy érzem már jártam.
Minden örömöd, kudarcod, csalódásod átérzem,
Mint egy édesanya haldokló fia szenvedését,
Átérzem, s költészetembe helyezem.

Életemet munkáid nélkül nem merem elképzelni.
Milyen lenne nekem a Nightwish nélkül élni...
De itt vagy, továbbra is Te tartod a lelket bennem,
Te Óceán lélek, egy Költő rímek nélkül.
Címzettem: Tuomas Holopainen.