Apámmal érdekes a kapcsolatom, mindig is az volt. Mondjuk ki; nem jövünk ki jól. Ebben nincs semmi meglepő, nem ismerjük egymást, és egyikünk sem siet, hogy ezen változtasson.

Legtöbbször csak veszekszünk azon, hogy ez miért alakult így, de tettlegességig nem megyünk, hogy változzon a helyzet.
Kicsi voltam, mikor a szüleim elváltak. Azóta apám négy feleséget fogyasztott, anyám meg folyamatosan az igazit kereste, hogy megmagyarázza a válását azzal, hogy nyilván nem élete szerelmével kötötte össze az életét. Én meg ott ültem két szék között a földön, és vártam, hogy valamelyiküknek én legyek az első. Lázadoztam. Sosem volt annyira drasztikus, de érzékelhető. Ímmel-ámmal tanultam, hanyagoltam az edzéseimet, pedig szépreményű tornász voltam, és minden erőmmel azon voltam, hogy minden fuvolaórával többet felejtsek, mint amennyit tanulok. Még lógtam is. Persze, szigorúan csak érettségi tantárgyakról, hogy még véletlenül se vegyenek fel főiskolára.
Minderre persze csak későn jöttem rá. Akkoriban annyira szerencsésnek tartottam magam, mert sosem buktam le semmi miatt, mert az iskola igazgató a nagybátyám volt, ezért sosem róttak fel nekem semmit, hogy elfelejtettem, hogy gyerek vagyok. Elfelejtettem, hogy nem az lenne a feladatom, hogy a saját káromra vétózzam meg a jövőm, hogy a szüleim észrevegyenek. Mert ez történt. Hat évesen, a válás előtt apám elvitt az első torna edzésemre. Ő megyei bajnok volt annak idején, és szerette volna, ha átadhatja ezt nekem. Másodikban anyám beíratott zeneiskolába, mondván; hogy otthon unatkozom, mert mindent megtanulok órán, a napköziben meg simán megírom minden házi feladatom. Középiskolában különórákra járattak, hogy minél jobb egyetemre kerüljek be. Ekkor emeltem fel a hangom először. Eszem ágában sem volt heti plusz három fizikaórához, így kijelentettem, hogy nyelvész akarok lenni, méghozzá a kínait választom. Így lett heti négy kínai órám. Ez sem érdekelt kimondottan, hiszen nem magam miatt akartam, csak azért, hogy nekem legyen igazam. Az évek fénysebességgel peregtek, én meg ott találtam magam a jelentkezési lapok felett. Aztán az érettségin, a ballagáson, és egy forró nyári estén a gyerekkori legjobb barátom; Ákos hintaágyában az udvarukon, kezemben a telefonommal, aminek a kijelzőjén egyetlen egy mondat tönkretette az életem: Tájékoztatjuk, hogy nem nyert felvételt. Pedig addigra elhittem, hogy akarom csinálni. Hogy nem csak azért rajzolgatom a hülye jeleket, hogy elolvassam a müzlis dobozok hátulját. Ezek után hallgattam először a szüleimre: Menj turizmusra, mint Ákos. Ketten lesztek, és biztosan találsz majd munkát. Igazából sem engem, sem anyáékat nem tette boldoggá a kar, és Ákos is csak azért erőltette otthon, mert mindenáron azt akarták a szülei, hogy egy napon ő is gyógyszerész legyen, ahogy mindenki náluk a családban.
Az életem tehát elcseszett volt. Rendesen az egyetemet sem fejeztem be. Ákos és én félúton rájöttünk, hogy csak azért csinálni valamit, mert a szüleink az ellentétét erőszakolnák ránk, még nem tesz boldoggá, ahogy az sem, hogy legyen egy olyan diplománk, amit a hátunk közepére sem kívánunk. Mégis, rosszul éreztem magam, mikor otthagytuk az iskolát. Idegen volt az érzés, hogy most tényleg a való világban vagyunk. Nem értünk semmihez, és fogalmunk sincs, hogy mit akarunk csinálni.
Amikor farkasszemet néztem ezzel a négy emberrel, egy hosszú pillanatig egy párhuzamos jelen képe villant át az agyamon. Ugyanúgy találkozom ezzel a négy sráccal, csak éppen Shanghaiban vagyunk egy zsúfolt étteremben, ahol véletlenül összekeverték az asztalfoglalásunk, így kénytelenek vagyunk együtt elkölteni egy kínosan kezdődő, de kellemesen végződő estebédet. Én a testvéregyetemen vagyok hallgató, mellettem a pimaszul szexi koreai cserediák, aki eleinte csak tanított, hogy a koreai tudásom is szintre hozzam, aztán egymásba szerettünk, és most a 100 napos fordulónkat ünnepeljük. Nekik előző nap koncertjük volt, most pedig szeretnének pihenni, és egy kicsit elveszni a tömegben, így egy hangulatos éttermet választottak.Mellettem Bálint megköszörülte a torkát, visszarántva a mocskos valóságba. A színtelen bisztróba, ahova ez a négy ember nyilvánvalóan azért keveredett csak be, mert eltévedtek, és útbaigazításért jöttek. Keserűen sóhajtottam, és újra megkérdeztem; mit kérnek, csak ezúttal angolul.
- Kaphatnánk egy étlapot? - kérdezte erős akcentussal a kis csoport legmagasabb tagja. Pontosan ugyanolyan érdes hangja volt a valóságban is, mint a százhúszmillió videóban, ahol eddig láttam.
- Foglaljatok helyet, máris viszem - újra mosolyt erőltettem az arcomra, és az asztalok felé intettem. Enyhén meghajoltak, és az ablak melletti asztalhoz vonultak. Jó választás, talán még az van a legjobb állapotban. A székeken még csillan itt-ott némi fényezés. Felkaptam a pultról négy lapot, és egyesével mindnek a kezébe nyomtam egyet-egyet. Megköszönték, én meg lányos zavaromban olyan mélyen meghajoltam, hogy majdnem lefejeltem a hozzám legközelebb ülő vállát. Szabályosan szaladtam a konyhára, a lengőajtó majdnem kifordult a helyéről.
- Mi van? - kérdezte Bálint. Idegesen egyik lábamról a másikra ugráltam, a kezeimet a szám előtt tartottam, hátha ez majd visszafogja a kitörni készülő sikolyaimat. Teli szájjal vigyorogtam, Bálint felém fordult és úgy nézett rám, mintha a következő pillanatban a telefonjáért nyúl, és a mentőket hívja. - Kik ezek?
- Hogy kik ezek? Ezek? - akaratlanul is suttogtam, megtoldva kis nyüszítésekkel. Olyan hangokat adtam ki, mint egy döglött, partra vetődött bálna, akiből éppen távoznak a gázok. Talán még hasonlítottam is rá. A fejem valószínűleg kékül a levegőhiány miatt.
- Vegyél levegőt is, aztán beszélj - az egyik műanyag deszkával kezdett el legyezni. A térdeimre támaszkodtam, amitől mindkét tenyerembe belenyílalt a fájdalom. Ez a fizikai hatás nyugtatott le annyira, hogy úgy éreztem, többre vagyok képes, mint Bálint ismételgetése és egyszavas mondatok.
- Emlékszel a videóra, a farkasosra? - nemrég próbáltam Bálintot is a kpop világába vezetni. Még én is újnak számítok, és csak azokat a bandákat ismerem felszínesen, akiknek tetszik a zenéje. Az egyik ilyen banda az EXO. Minden Kai-al kezdődött.Muszáj volt látnom a Seven First Kisses című kis webdrámát, hiszen egy sorozat felölelte minden koreai kedvencem. Ott találkoztam először az akkor éppen szürke hajú Jonginnal. Nem ismertem, de a kis epizód nagyon tetszett, a pimasz mosolya meg arra késztetett, hogy rákeressek, ki ez a srác. Ezután megnéztem az EXO Next Door-t, amiben új kedvencet avattam, Sehun-t. Ha ő nem tarol, sosem foglalkozom az EXO-val. Minek is tettem volna? Szerettem két dalukat, mert feldobta az iTunes listám, de ebben ki is merült a rajongásom. Sehunnal viszont elindult a lavina. Megnéztem a dokumentum filmjeiket, az összes videót, és serényen igyekeztem ráerőltetni a környezetemre is a zenéjüket. Itt meg is állhattam volna a rajongással, ám ekkor jött a film. A nagybetűs film, amit idén a legjobban szeretek; A nagy fal. A film életem leghihetetlenebb élménye volt. A legjobb barátnőmmel azon agyaltunk egy este, hogy valami mást kellene csinálnunk azon túl, hogy berúgunk, és kdrámákon sírunk. Ezúttal moziba mentünk, és A nagy falra esett a választás. Matt Damon oké, 3D, és végre kipróbáljuk, milyen a moziban alkoholizálni. Persze, utóbbi az én ötletem volt. Egy üveg pezsgő a film előtt, vodka a kólában a film alatt. Hanna, a barátnőm jó előre közölte, hogy istenesen össze fogja fosni magát a szörnyektől, én a tudtára adtam, hogy készüljön fel, mert szinte biztos, hogy kiválasztom a legédesebb kínai srácot kedvencemnek, aki mindenhol ott lesz, a végén pedig az utolsó pillanatban szörnyű halált hal. Így is lett. Rátaláltam Han-ra. A film feléig Hanna teljesen biztos volt benne, hogy Han-t valóban Hannak hívják. Csak rögtönöztem... Minden kínai Han vagy Wang. Az volt a terv, hogy megvárjuk a stáblistát; ahol a skiccelt képe mellé a kicsi aranyos srácnak a Lu Han nevet nyomták oda. Orákulumnak gondoltam magam, kitaláltam a nevét. Azonnal rágugliztunk, és kiderült, hogy Lu Han Luhan, az EXO egyik kivált tagja. Attól a pillanattól tudom; hogy nem lehet véletlen, hogy éppen értük veszek meg.

- Emlékszem a farkasos videóra... - Bálint a szemeit forgatta, és a már-már ikonikussá vált mozdulatot imitálta. Kezeit a fejéhez emelte, akárcsak a fiúk a klipben; farkasfüleket mutatott. - Áúúúúú! Miért? Mi van a farkasos videóval?

- Ez a négy srác onnan jött - kimutattam a kis ablakon. Mellém hajolt, és együtt néztük a négy félistent, akik a borfoltos étlapjainkat forgatták olyan elmélyülten, mintha a lehetséges következő koreai elnökök programjai lennének rajta.

- Lószart... - barátom a remegő kezemre csapott, és visszatért a hagyma szeleteléséhez, amiben az imént megzavartam.

- Bálint! Ez a négy srác tuti, hogy tagja az EXO-nak! Hát minden nap legalább ötmillió képet látok róluk! Már az is csoda, hogy téged felismerlek velük szemben!
- Tubi... Te hülye vagy.
- Ne tubizz itt nekem, mikor négy ultraszexi srác ül a négyes asztalnál, akik tagjai a második kedvenc koreai fiúbandámnak! - még mindig kifelé mutattam az ablakon. A kezem annyira remegett, hogy tojásfehérjét lehetett volna verni vele.

- Inkább menj, és vedd fel a rendelésüket, neked integetnek - Bálint mosolyogva intett vissza. Pislogtam kettőt, és leeresztettem a kezem. Fogtam egy pincértömböt a pult széléről, és kisiettem az üzletbe. Hogy kellene viselkednem? Áruljam el magam, hátha dedikálják a szalvétájukat nekem evés után? Vagy legyek természetes, és hagyjam, hogy anélkül a tudat nélkül sétáljanak ki, hogy tudnák, ebben a kis országban is rengetegen szeretik őket?

Lesimítottam a nemlétező ráncokat a pólómon, és rájuk mosolyogtam: Sikerült választani? - talán akkor volt utoljára ennyire őszinte a mosolyom, mikor a macskámat kaptam apámtól. Semennyire. Kutyát akartam; egy vizslát.
- Hamburgert szeretnénk, hármat, kettőt marha hússal, egyet csirkével, és egy hot dogot, pirított hagymával - újra a négyes legmagasabbika szólalt meg. Ő tud a legjobban angolul? Ezt még sehol nem olvastam.

- Inni hozhatok valamit? - bekapcsolt a felszolgáló énem. A kis fehér papírra firkantottam a rendelésüket, és várakozás teljesen néztem rájuk.

- Kettő mentes víz, egy kóla, és egy Fanta narancs.

- Máris hozom - a vendéglátós mosolyom villantottam feléjük, és visszamenekültem a pultba. Bálintnak a kis ablakon dobtam be a rendelést, aztán a hűtő felé fordultam, hogy legalább a rendelés elvegye az izgalmam. Ákos, néha bejár. Az ő zenéjét az anyatejjel szívtam magamba. A szüleim szó szerint oda vannak érte. Egészen konkrétan az első koncert élményem egy Bonanza Banzai koncert. 1993, Szekszárd. Még meg sem születtem, de már ott csápoltam anyám méhében a világ legjobb dalaira. Érdekes, hogy bármekkora ikon; vele úgy beszélgetek, mint bárki mással. Ez biztosan azért van, mert gyerekkorom óta mást sem hallgatok, csak az ő dalait. Vele természetesen viselkedem, pedig kicsi országunkban hírességnek számít. Akkor mégis hogyan viszonyuljak négy; számomra igen fontos fiúhoz, akik nyilvánvalóan azért választottak egy semmilyen országot, hogy egy kicsit elbújjanak. Köszönöm Istenem, hogy nem valamelyik szomszédot szemelték ki a kelet-európai tömbből. - Két víz, egy kóla, és egy narancsos Fanta - immár előttük parádéztam négy pohárral, és az ital rendeléseikkel. Úgy döntöttem, mindenkinek jobb, ha nem támadom le őket. Szeretek diszkrét lenni. Majd otthon kitombolom magam anyámnak a telefonban.

*

Államat a tenyeremben pihentettem, úgy bámultam feléjük, természetesen csak az oszlop takarásából. Ha igazán szentimentális akarok lenni; egész életemben erre vártam. Arra; hogy jöjjön álmaim hercege, és elvigyen ebből a pusztulatból, amit az életemnek nevezek. Meg sem érdemli, hogy máshogy nevezzem. A főiskolát nem fejeztem b
e, mert nem érdekelt. Dacból tanultam nyelveket, és egy szaros bisztró ragacsos pultját támasztom két éve. Szépnek erős jóindulattal sem nevezhet az ember. Legalább húsz kiló felesleg van rajtam, amit mi sem bizonyít jobban, mint a napról napra feljebb kúszó striáim, ezen kívül látens alkoholista vagyok, aki minden héten otthon; méla magányában issza le magát, hogy a szaros fanfictionjeit írja félhomályban. Egyetlen értékelhető gondolat magamon a hajam, amit viszont szinte minden hónapban más színűre festek, szóval az sem biztos, hogy sokáig bírja.

Ahogy néztem négyüket, eszembe jutott az is; hogy lehetek én az a szerencsés, hogy éppen nálunk esznek. Bunkó vagyok. Nem kicsit. Annak ellenére, hogy nekem is több hiányosságom van, mint erényem; előszeretettel terrorizáltam másokat. Például a gimiben. Amikor fiatal voltam és szép. De ma is. Ha úgy ítélem meg, hogy valaki nálam kevesebb, könyörtelenül beszólok neki. Lusta vagyok. Már régen ledolgozhattam volna a hájam, hiszen itt a Margit sziget a seggemben, én helyette mégis a mekiben zabálok, vagy tészta levest szürcsölök. Nincs kitartásom, és a nyomorult életem másokon verem le. Most mégis itt van négy tünemény, akik számomra a lottó ötös. Még ebben is béna vagyok, a nevüket sem tudom megjegyezni, mindenkit kötnöm kell valahova...A magas, a rekedtes hangjával. Mint egy film amarózója.A srác, aki érdekes módon szőkén jobban tetszik, és minden fellépésen kacsint, amitől zavarba jövök. Már emlékszem! Ő Kai! Hát persze, vele indult a közös történetünk.Mellette a kis aranyos fiú, aki akkor tetszik legjobban, ha borzasztóan csúnyán néz.Zárul a sor. Az egyetlen névvel, akit akkor is tudok, ha rám rontanak. Ha éjjel rossz álomból ébredek. Ha csak szeretném az univerzumba kiabálni; hogy kit várok, hogy megmentsen. A névhez a világ legcsodálatosabban búgó mély baritonja tartozik. Csibészes mosolyra húzódik az ajka, akármiről beszélnek. Fülei mozognak, ahogy rág. Azok az elálló fülek, amiken eleinte sírva nevettem, aztán szépen lassan az életem részei lettek. Ennél nagyobb Dumbó szárnyaim csak nekem voltak óvodában. Anyám egyszer poénból tényleg Disney elefántjának öltöztetett, pedig én könyörögtem; hogy Holdtündér lehessek. Végigbőgtem a farsangi felvonulást, pedig megnyertem a legjobb jelmez díját; én mégis úgy éreztem, vége a világnak. Anyámat hibáztattam, és benyomtam négy puncsos mignont annak ellenére; hogy megtiltotta. Az egész éjszakát végig okádtam a vécén. De megérte, én nyertem.Ennyire önző vagyok. Ennyire nem érdemlem meg, hogy ez a négy csoda az én bisztrómban csapja el a hasát az ő gyomruknak feldolgozhatatlan zsíros kajától. Sóhajtva léptem hátra Bálinthoz.

- Látod a vörös nagy fülűt?

- Látom. Éppen a zsánered. Ázsiai, és vörös. Mi van vele?

- Jól nézd meg. Sosem leszek ennél közelebb hozzá. Ahhoz sem érek fel, hogy homlokon csapjon a mustáros szalvétájával... Basszus; Chanyeol! Miért nem tudtad az Eiffel torony seggében tartani magad?