Minden reggel ugyanúgy kezdődik.


7.55-kor lágy dallamok jelzik, hogy ideje elhagynom a mély alvás kényelmét, és fel kell kelnem. Az ébresztő hangjára a fehér perzsa macskám; Mercutio is felkel. Leugrik az ágyról, nyújtózkodik a földön, aztán visszaugrik, csak a fejemhez. Dörgölőzik egy sort, aztán; mivel látja, hogy nincs haszna, keményebb üzemmódba kapcsol: ráül az arcomra. Egy perzsa macskának nagyon sok szőre van, Mercutio ehhez hozzácsapja a kicsinek nem nevezhető termetét, amivel elzárja a levegő minden útját, így; ha nem akarok szörnyű kínok között, szőrben halni, kénytelen vagyok felkelni. A második ébresztő 8.00-kor szólal meg. Eddigre már ülök az ágyban, ölemben a macskával, és gyűjtöm az erőt; hogy elhagyjam az ágyam. Felkelek, beágyazok, és indulhat a reggeli tötyörgés. Az ajtóban várakozó macska kirombol a nappaliba. Én először lefőzöm a kapszulás ristrettóm, aztán a fürdőbe vonulok. Tusolok, fogat mosok, végül amíg az arcom kenegetem mindenféle természetes anyagokból készült kencével, felkészítem magam egy újabb eseménytelen napra. Felöltözöm, elrendezem a macskát, aztán lebattyogok a buszmegállóba.

Tulajdonképpen gyalogolhatnék is, de a megálló éppen a ház bejárata előtt van, így lustaságból elmegyek vele a két megállóval arrébb terpeszkedő munkahelyemre, ami szintén az ottani buszmegálló seggében van.

Útközben éppen annyi időm van, hogy elolvassak két kis részletet az Út és Erény könyvéből. A későbbiekben egész nap azon a pár soron agyalok. Számtalanszor a végére értem már a könyvnek, holott alig egy hónapja buzultam csak bele. A családom mondhatni ateista, de evangelista gimibe járattak, ahol legalább a hit fogalma rám ragadt. Ezen akkoriban sokat gondolkodtam. Vagy talán a túl sok Odaát az oka. De az tényleg gyökeret vert bennem, hogy kell lennie egy hatalmasabb erőnek, aki a kezében tartja a dolgokat. Hiszen az élet így működik, nem igaz? Van egy okosabb, egy szebb, aki megmondja a tutit. Ez a nagyobb hatalom is biztosan szebb és jobb, mint mi; halandó emberek. Végül belépett az életembe a tao, és mindenki bekaphatja. Ha már nincs pasim meg gyerekem, legalább hitem legyen, nem igaz?

Ez olyan, mint az ufo kérdés. Legyen. Tételezzük fel, hogy ebben a kis galaxisban nincs más rajtunk kívül. De legyünk már szőrszálhasogatóak: ez egy kis szaros galaxis a többi között az univerzumban, ami a tudomány jelenlegi állása szerint végtelen. Kis szaros emberek; mint mi, egyetlenek lennénk egy ésszel fel nem fogható nagy egészben? Ugyan már. Utálom E.T.-t, de tuti létezik. Vagy legalább a klingonok. Vagy a Doktor. Legalább a Doktor... Neki léteznie kell. Legalább neki.


*


- Helló, szaros! - minden reggel így indul a Rózsa Bisztróban. A megszólítás Bálintot; a bisztró egyetlen szakácsát, és egyben az egyetlen állandó munkatársamat illeti.

- Szia tubi! Mizu? - int egy paradicsomkarikával, de mindketten tudjuk, hogy választ nem vár. Ennek megfelelően a parányi öltöző felé veszem az irányt, amiben jó ideje már csak két szekrény van; Bálinté és az enyém. Gyorsan átvedlek a csibe sárga pólóba, amire a bisztró lógóját hímezték, és egy kényelmes, sötét farmerbe. Elméletileg fekete alsó kellene, de a kutya sem jár ide, pont jó lesz az elnyűtt nadrágom is, ami éppen megérett a kidobásra, de jóformán már csak ez jön rám, meg amúgy is kényelmes.

- Milyen volt a tegnap estéd? - immár teljes harci díszben vágtázom a pult mögé, és kezdek kipakolni. Bálint kikönyököl a kis ablakon, ahonnan kiadogatja az ételeket, és lustán követ a szemével míg én elpepecselek a poháralátétekkel.

- Unalmas. Nem ő az igazi...

- Az utóbbi ötre is ezt mondtad - megrögzött Casanova.

- Nem az én stílusom... - ez a közös szófordulatunk. Már nem is emlékszem, ki vette át kitől.

- Hogy érted? Nem 90-60-90? Mondjuk te sem vagy egy Alain Delon.

- Remélem is. Az a faszi öregebb, mint a sütőnk! Viccet félretéve. A csajnak elálló fülei voltak, és folyton a macskájáról beszélt. Azt hittem, soha nem hozzák ki a számlát - olyan arcot vágott, mikor ránéztem, mintha azt várná, hogy megdicsérem, hogy végigülte a randiját. A héten a harmadikat.

- Én leszarnám, ha a randipartneremnek elálló fülei lennének. Őszintén? Ez a legkevesebb. Yoda? Teszek rá... Már attól belezúgnék, ha elhívna valahova. Amúgy meg, én is folyton a macskámról beszélek, mégsem vágsz ki a teraszra.

- Az más. Mercutio jó fej.

- De macska - akadékoskodtam tovább, miközben kivételesen friss pogácsákat pakoltam a vitrinbe.

- Ne forgasd ki a szavaimat...

- De azért megdöntötted? - csak mellékesen kérdeztem. Bálint legtöbb randevúja így végződik. A felénél eldönti, hogy egy vagy másfél hétig szédíti-e a csajt, vagy azonnal ágyba viszi. Eleinte sajnáltam a lányokat, akiket becserkészik. Aztán rájöttem, hogy Bálint csinálja jól. Mármint, éli az életét. Én csak várom, hogy belépjen az igazi. Ő tesz is érte, hogy megtalálja, igaz, leszarja, hogy az igazi-e. Csak jól érzi magát. Hogy mit csinálok közben én? Elolvadok az aktuális koreai sorozatom szerelmespárján, és arra gondolok, hogy ennek a párnak az egyik fele én is lehetnék. Persze csak akkor, ha koreai lennék, és legalább 30 kilóval könnyebb. Egyik sem könnyen kivitelezhető.

- Persze - horkantott fel szakács barátom, kiszakítva a gondolatmenetemből. - azt mondtam neki, hogy kedvelem. Több se kellett, huss! Eltűnt az a feszes kék ruha, amiben érkezett.

- Állat... - megforgattam a szemeimet, és a kasszához vonultam. Eljött a napi nyitás ideje.

- Neked is jót tenne!

- Ha megdugnál? - elfordultam a kasszától, és ránéztem, mire elnevette magát.

- Hülye! Számtalanszor elmondtam, hogy csodálatosan gyönyörű vagy, de egyben a barátom is. Arra gondolok, hogy valaki másnak kellene ágyba vinnie téged. Tudod... Kipókhálózni -óvatosan ejtette ki a szavakat. Én csak borzasztóan csúnyán néztem rá, mire újra mosolyra görbült a szája, aztán a konyhába vonult. Újra minden figyelmem a kasszának szenteltem.

- Barom... Még hogy kipókhálózni! Mi vagyok én? Egy lepukkadt kastély bálterme? - halkan puffogtam magamban, hogy meg ne hallja. Bálint mindig is egy nemlétező testvér szerepét töltötte be az életemben, mióta csak először beléptem a bisztró ajtaján. Folyton szívatjuk egymást, de azért szeretjük a másikat. Nem is vettem volna magamra a megjegyzését, ha nem lenne igaza. Gergő óta nem volt senkim. Ennek lassan fél éve. Tulajdonképpen nem is a testiség hiányzik sokkal inkább, hogy valaki megerősítsem abban, hogy jó nő vagyok, még akkor is, ha én nem látom.

- Apropó! Te nem is mesélted, mi volt Gergővel! - reméltem, hogy nem kerül szóba. Az említett egyén a legutóbbi vereségem az igaz szerelemmel vívott harcban. Gergő nem értett meg. Nem tudta elfogadni, hogy sokkal konzervatívabb eszméket vallok, mint ahogy az kívülről látszik, így le kellett építenem. A saját pályáján támadtam; színészkedtem. Utólag belegondolva, talán kicsit elvetettem a sulykot, mikor taknyom-nyálam egybenyelve üvöltöttem a bérház folyosóján, hogy nem ért meg, és olyan, mint a többiek. Az eredeti tervben csak az szerepelt, hogy kicsit becsiccsentve elmondom neki, hogy az a búcsúestém, mert egy baromarc, és nincs szükségem rá. Ezzel csak az volt a baj, hogy sokat ittunk, és elragadott a hév. Azt hittem, soha többet nem keres. Ennek ellenére egy hónapig erőltette, hogy maradjunk barátok, majd mikor látta, hogy nem nyert hangszórót, mégis eltűnt. Egészen múlt hét vasárnapig, amikor szokás szerint senki nem volt az üzletben, min meg Bálinttal, hogy szórakoztassuk egymást, a csúfos szerelmi életünket elemeztük, amikor is SMS-t kaptam Gergőtől. Mintha csak megérezte volna, hogy a nagy vízfeje van terítéken. Addig cseszegetett, míg végül beadtam a derekam, hogy találkozzunk. Az egyességünk szerint hozzá mentem meló után, és megnéztük a Nagy Fal-at, ami idén eddig a kedvenc filmem.

- Semmi. Az ég egy adta világon semmi! - hirtelen magasra szökött a vérnyomásom, ahogy arra az estére gondoltam. - Tudod, miért szenvedtem legalább negyven percet a fürdőben azzal, hogy minden testrészem szőrtelenítsem? A nagy büdös semmiért! Pedig lássuk be, ez ekkora méreteknél nagy kihívás - színpadiasan mutattam végig magamon, Bálint erre csak a szemét forgatta. - Pedig mindent elterveztem. A koncepció a "Dagadt, de szexi" volt. Tökéletesen hoztam. Mégsem harapott rá. Egyszerűen együtt aludtunk.

- Mi? Egy ágyban aludtatok, és rád sem nyomult? Homokos?

- Musical színész... Nem tudom biztosan.
Ezzel a mondattal lezártam a témát. Nem volt kedvem belegondolni a lehetséges opciókba, amik közül még mindig a legjobb az lett volna, ha valóban homokos. Ez legyen az egyetlen magyarázata annak, hogy a test, amit fél éve három hónapon keresztül; szinte 0-24-ben birtokolni akart, egyszerűen hidegen hagyja. Ennyit híztam volna? Rendben, nem figyeltem az alakomra az utóbbi időben, de mentségemre szóljon, hogy lelkiismeretesen tekerek a biciklin minden este, míg meg nem nézem az aktuális sorozatom egy epizódját. Ez egy óra legalább, hiszen koreai sorozatról beszélünk. Persze ettől függetlenül még ott vannak a bebaszcsizós keddek, meg a mirelit pizza, meg a többi főtt kaja. Egy időben nagyon unatkoztam... Hát megtanultam főzni. Ezt most a modellalkatom bánja. Meg apáé. Meg a macskáé. De hogy ennyire szörnyű lenne a helyzet? Olyasvalakinek sem kellek már, aki nem is olyan régen már attól is beindult, ha frottír köntösben parádéztam előtte?

Ma valahogy a szokásosnál is paprikásabb hangulatom volt. Eleinte arra gondoltam, hogy ez a bisztró hibája. Hogy végre valahára bosszant a semmittevés és a begyöpösödés kovalens kötéssel született utálatos egyvelege, és elkezdtem utálni az életem. Hogy erről megbizonyosodjak; végignéztem az üzleten. Semmi. Leszarom. Szó szerint nem érdekel, mi a helyzet. Szóval ez még a régi. Második lehetséges indoknak felvetettem; hogy Gergő bosszant. Ez már csak azért is lett volna borzasztó, mert akkor kénytelen lettem volna bevallani, hogy annyira mégsem teszek becses személyére. Arra, hogy ezt kiderítsem, felidéztem az arcát. Arányos, de semmitmondó. Szoborszerű vonások, karakteres megjelenés, de tulajdonképpen ez sem izgat annyira. Egy srác a sok közül, akik az utcákat szelik; de kevés azok közül az emberek közül, akik valamilyen ismeretlen oknál fogva szimpatizálnak velem.
Szóval nem volt éppen rózsás kedvem, amikor két csatak részeg közmunkás ismeretlen oknál fogva kivágta a bisztró ajtaját, és egyenesen a pult elé vágták magukat a bárszékre. Bálint éppen cigiszüneten volt, nekem kellett megoldanom a helyzetet. Egyébként sem hágott a tetőfokára a kedvem, de hogy két naplopó megzavarjon a Zabolátlan szerető nézése közben, az több a soknál, de tényleg.

- Uraim! Lehet kifáradni - kezemmel a bejárat felé legyeztem, mire csak lustán rám emelték a tekintetüket. Hát, egyik sem volt éppen tiszta.

- Rendelnénk, anyukám! - kiáltott rám a szakállas, akinek az arcszőrzetében kenyérdarabok voltak. Csodásan festett.

- Anyukád a seggem, te szarházi! - kezdtem elveszíteni a türelmem, bár még messze voltam az ordítozástól.

- Kérem a panaszkönyvet! Vagy adj egy pofa sört! - a szakállas ismét felemelte a hangját, és a pultra csapott.

- Hogyne! Egy tál mogyorót nem parancsolnak az urak? - csöpögős szarkazmussal nyomtam meg az utolsó szót, csakhogy ilyen részeg IQ fighterek is értsék, mint ők, hogy a lehető legmesszebb vannak attól, hogy kiérdemeljék a megszólítást. - Addig szedném a lábam a helyetekben, míg szépen mondom. Bűzlötök az alkoholtól, szóval ha Isten kéri sem adok nektek semmit! Na, gyerünk, futólépés!

- Te kis taknyos! - a szakállas bácsi meg akart ütni. Azért nem sikerült neki, mert ugyan elrúgta magát a széktől, de sajnos nem volt elég józan esze a gravitációhoz, így egy halk puffanással a földre esett. Most a barátján volt a sor, hogy nekem essen. Ő eddig csendben volt, amire én azt hittem, hogy azért van, mert a hányingerrel, és a bolyongó mozgással küzd, amit bemutatott, de tévedtem. Nyilván az erejét gyűjtötte, hogy megüssön engem.
Fel voltam készülve erre az esetre is. Elvégre egy rossz környék kellős közepén dolgozom egy lecsúszott bisztróban, ahol szinte naponta előfordulnak hasonló esetek. Azzal a különbséggel, hogy most nincs itt Bálint. Legtöbbször egyszerűen csak fogja, és kihajítja az ilyen alakokat. Nem igazán értem, mi tart neki ennyi ideig, de úgy tűnik most nekem kell megoldanom a dolgot. A részeg csapat még álló tagja felém lendült a pulton keresztül, amit még egy hátradőléssel simán kivédtem. Gyorsan az ablakhoz léptem, és felkaptam az első dolgot, ami a kezem ügyébe akadt. Egy sodrófa. Megteszi. Kivágódtam a pultból, és lendítettem a fegyverem, pontosan a még álló részeg disznó felé. Persze elvétettem a távolságot, és gyakorlatilag körbe fordultam, mint a kungfu panda. Igyekeztem hamar visszanyerni az egyensúlyom, miközben arra is figyeltem, nehogy a földön csücsülő barátja kigáncsoljon.

-Azt mondtam, tűnés! - újra lendítettem a sodrófával, ezúttal sikerült a vállára vágnom támadómnak. Ekkor csilingelt az ajtó felett a csengő. Mindhárman az ajtó felé kaptuk a fejünket, amin éppen négy huszas srác lépett be. Én azt hittem, Bálint, aki meghallotta a dulakodást, és végre a segítségemre siet, a két borgőzős szemétláda meg valószínűleg csak a hangra kapta fel a fejét. A földön ülő fickó kihasználta pillanatnyi figyelmetlenségemet, és elgáncsolt. A földre estem. A kezeimmel próbáltam hárítani a becsapódást, szinte hallottam, ahogy felszakad a bőr mindkét tenyeremen. A sodrófa hangos csattanással ért földet. Feltornáztam magam a térdemre, hogy újra támadásba lendüljek, ezúttal puszta kézzel. - Hát nem értetek a szép szóból? Elgáncsolsz egy nőt, te paraszt! - úgy üvöltöttem, mintha az életem múlna rajta. A négy új vendég azonnal mellém sietett, és ketten engem igyekeztek lefogni, míg a másik kettő kiszaladt, gondolom segítséget kérni. A másodperc tört része alatt Bálint rontott be az üzletbe, mögötte a két másik idegen. Fél szemmel láttam, ahogy fogja a két embert, és kihajítja az utcára őket, míg én folyamatosan rúgkapáltam a két lefogóm karjaiban. Az adrenalin úgy száguldott az ereimben, mintha most csapolnám a sörcsapból.

- Tekla! Tekla! Állj le! Elmentek! - Bálint állt előttem. Homályosan láttam csak a körvonalait, az idegtől azt sem tudtam biztosan, hogy még mindig lefognak-e. A négy kéz óvatosan engedett, már csak a vállaimon éreztem szorítást, ez a szakács volt, aki próbált lenyugtatni. - Tubi, hé! Lélegezz! Vendégeink vannak!
Úgy fújtattam, mint egy bika. Egyrészt még mindig borzasztóan ideges voltam, másrészt, mert elfáradtam. Nem vagyok éppen a legjobb kondiban, de erre rögtön rájön az ember, ahogy meglátja, hogyan redőzik a narancsbőröm a farmeren. Igyekeztem gyorsan lenyugodni. Leráztam Bálint kezeit, és visszaballagtam a pultba. Egy utolsót sóhajtottam, amolyan levezetésképpen, aztán a négy srác felé fordultam:

- Sziasztok! Mit adhatunk? - szinte azonnal az arcomra fagyott a gépies mosoly. Szeretném a horzsolásokra fogni, amik mindkét kézfejemen ott díszelegtek; de valójában az előttem álló négy embernek szólt a döbbenet. Sosem hittem volna, hogy éppen itt látom őket, bár azt sem hittem volna, hogy valaha találkozom velük...