Már attól elmegy minden életkedve az embernek, ha csak végignéz az üzleten. Sötét, nincs benne semmi koncepció. Négy ütött-kopott asztal foglal helyet a köpetnyi teremben, repedezett lakkozással, köröttük négy-négy, erős jóindulattal, széknek csúfolt ülőalkalmatosság. Minden bútor más színű, vagyis más színű volt egykor, mikor még nem pattogott le szinte minden festék róluk. A bejárat felett ódivatú csengő, a boldog békeidőkből, amikor még az emberek idegeire mehetett az ajtónyitódásokkor a csilingelésével. Ma inkább csak porfogó, hiszen vendég alig van. A belépő vendég első nekifutásra a pulttal találja szembe magát, ahol kap egy kifakult, laminált lapot, amit étlapnak csúfolnak. Hogy a pult se szúrjon szemet, a biztonság kedvéért elhanyagolták a karbantartását, a fenyő borítás lassan inkább ébenfára hajaz.

Szinte mindig ugyanazokat az arcokat látni, amitől újfent nem nyeri el a bisztró a top 5 munkahely dobogós helyét. . A sarokban a szerencsétlen; harmincas pasi, aki minden nap órákig püföli a laptopját, mert azt hiszi, éppen a bestsellerét írja. Egész nap egyetlen presszó árválkodik mellette, meg egy félig megrágott pogácsa, amit egyébként nem is itt, hanem a sarki pékségben vett. Nem hibáztatom érte, én nem is szívesen nyúlok hozzá a pogácsákhoz, amiket a pici üveges vitrinben tartunk. Az önjelölt Dino Buzzatitól két asztalnyira, majdnem az ajtóban ott van a susogós bácsi. Róla nem olvad le nyáron sem a susi melegítő, és folyton az unokái iskolai versenyeivel dicsekszik. Legalább egy tucat van neki, mégis; ő is a nap nagy részét itt tölti, ahelyett; hogy a gyerekekkel foglalkozna. Listánk dobogós helyén a harmadik pedig Gábor; a hippi félisten, akiért nagyjából azóta csorgatom a nyálam, mióta először megláttam.Ez a második munkanapomon történt, amikor már sejtettem, hogyha nem tépem le tőből a sörcsapolót; akár mehetek innen is nyugdíjba. Akkor még tetszett az ötlet. A bisztró közel van a lakásunkhoz; ahhoz képest, ahogy kinéz, meglepően jól fizet; és egész nap nincs más dolgom, mint halálra unni magam azzal a 10 emberrel, aki betéved az ajtón. Szóval Gábor jött, látott, és győzött. Talán ő az egyik oka, hogy itt ragadtam. Valahogy, két év alatt elkopott a vágy, hogy befejezzem az egyetemet, helyette csak belefásultam egy életformába, ami bár közel sem elégít ki, de ennyi idő alatt elhitettem magammal, hogy ennyi jutott, a jobb élet pedig csak álom marad.

Pedig régen nagy terveim voltak. Világot akartam látni, saját; egyedi tervezésű cupcakekből akartam karriert építeni, de csak annyi valósult meg, hogy kidolgoztam a recepteket, amik most a szekrényem tetején, betűrendben, belaminálva porosodnak. Nem beszélve a pluszkilókról, amik a sütés közben másztak a hasamra, és a seggemre.

Szóval nem éppen az álmaimat élem. Nem vagyok egy féléves tisztulási kiránduláson sem Indiában. Nincs tele otthon a lakás innen-onnan összeszedett relikviákkal. Csak a macskám, meg én vagyunk a világ ellen, és várjuk, hogy valaki jöjjön, és kiszakítson ebből a szarból.Gyakran gondolkodom rajta, hogyan is jutottunk idáig. Mármint nem a macska, mert szinte biztos, hogy ő az egyik legjobban tartott házi szörny a planétán, sokkal inkább a saját sorsom alakulása feszélyez. 23 éves vagyok, szinte mindenhez túl öreg. Már hülyének néznek, ha mesét nézek a moziban, vagy ha A kis hableány zenéjét dúdolom a melóban. A banyatankos némberek nem értik, miért nincs komoly kapcsolatom, meg legalább másfél gyerekem. A gyerekkérdés a legegyszerűbb. Én nem kedvelem őket. Ők igen, ami számomra érthetetlen, de ettől függetlenül még nem vagyok odáig, ha látok egyet a babakocsiban, vagy csúszdázni a játszótéren, ennek ellenére sírva röhögök, ha eltaknyolnak, vagy kiesik a gombóc fagyi a tölcsérükből. Nem nekem való a gyerek, lássuk be. Nem véletlenül van egy öntelt, seggfej macskám. Ez az én stílusom.

Hogy miért nem vagyok legalább eljegyezve? Ennek szintén nagyon egyszerű okai vannak. Mondhat akárki akármit, a buzi szépségideál igenis kihat a mai férfiak párválasztására. Én barom meg akármennyit tekerek a szobabiciklin, és éhezem addig, míg ki nem esik a szemem - amikor ide jutok, már a saját kocsonyás gömbjeimet is meg tudnám enni -, egyszerűen nem leszek olyan, mint Jennifer Lawrence. De még egy gyenge Scarlett Johansson sem. Maximum egy olcsó, kínai Alexa Chung, de ő is a kövérebb fajtából, aki csak az öltözködését majmolja. Visszasírom a gyerekkorom, amikor semmi bajom sem volt a külsőmmel. Ma már csak a nagy számmal operálok, ami sajnos nem éppen pasimágnes. A legtöbbje nem igazán értékeli, ha az igazat vágod a szemébe, és nem azt, amit hallani akar. Ott van például a legutóbbi sikertelen próbálkozásom. Gergő azt hitte, bálványozni fogom, mert kezdő színész a Madáchban. Szerintem meg tegyen le valami maradandót az asztalra, aztán visszatérhetünk a témára. Nem vagyok túl jó abban, hogy ferdítsek másoknak. Ákos, a legjobb barátom szerint nem is igazán azzal van a gond; hogy dagadt vagyok, hanem azzal, hogy túl nagyok az elvárásaim. Ennek okán írtam egy listát; mit várok el az igaz szerelmemtől, akiről az első pillantástól kezdve tudni fogom, hogy együtt éljük le az életünket. (Mert persze ebben az ócska tévhitben minden bizalmam benne van.)

Tekla igaz szerelme:
1. Botrányosan szexi. Az a típus, aki miatt minden második nő gyilkos pillantásokkal illet, mert enyém, vagyis a Willendorfi Vénusz másáé. - persze ez relatív. Nálam a szexi Lee Jong Suk, Ákosnál Johnny Depp.
2. Okos. Minimum mérnök, vagy orvos, de legalább történész.
3. Vicces. Mert az fontos, hogy értse az én szarkasztikus, az angol sorozatokból, és vidéki bölcsességekből felszedett baromságaimat.
4. Önzetlen. Legyen kész feláldozni a vanília fagylaltját, ha én mondjuk szarvasgombás dinnyét választok, de rájövök, hogy egy rakat patkány fekália az összeállítás.
5. Szeresse a macskám. A legfontosabb pont.
6. Sokoldalú. Amellett, hogy álmában a logaritmusok végeláthatatlan erdejében barangol, nem bánnám, ha ébren mondjuk szonetteket küldözgetne SMS-ben, vagy gitározna esténként, esetleg énekelne is hozzá. Üsse kavics, ha dobol, azt is értékelem. (De a triangulum felejtős.)
Íme hat pont, ami miatt nyilvánvaló, hogy örökre egyedül maradok, és egy leszek a banyatankos csotrogányok közül, akik naphosszat keseregnek a nyomorúságos életükről a piacon. Persze pont a húspult előtt, ahova én is odajutnék, de sosem fogok. Fontos, hogy az ember két, csodálatosan szép hátszín felett beszélje meg, hogy az unokája egy segg, mert nem közgázra ment, helyette inkább külföldön melózik, vagy hogy a közkórházak mennyire nem beteg centrikusak, mert nem fogadják el a reumatológián a Kiskegyedből kivágott kuponokat. Ami egyébként szemvizsgálatra jogosít.
Ilyen, és ehhez hasonló gondokkal kell küzdenem nap mint nap, a kővé vált pogácsától kezdve az említésre sem méltó szerelmi életemen át egészen a zsírpárnákig, amiket a testem szinte minden pontján büszkén viselek, és minden egyes nap farmerbe szuszakolok. Várom a csodát, és a sült galambot, hogy kéz a kézben bevágtázzanak, kérjenek egy hamburgert sörrel, és jól megváltoztassák az életem, de minimum tíz kilót tüntessenek el rólam varázsütésre.