Másnap délelőtt azzal ébresztesz, hogy utána jártál az Emlékvárosban megszervezett eseménysorozatnak, és szereztél jegyet a karácsonyi vásárra, sőt még a sötétedés utáni fényjátékra is. Be kell vallanom, hogy ez lenyűgözött. Az igazság az, hogy az elmúlt életeim után folyó kutatásaim meggátoltak abban, hogy részletesebben utánamenjek a programoknak. Csak vágyakoztam a régi karácsonyok élménye után, de egészen tegnap délutánig meg sem fogalmazódott bennem, hogy akár el is mehetnénk, hogy új közös élményeket alkossunk. 

Miután összeszedtük magunkat, elvittél ebédelni a kedvenc éttermedbe, ami a legmodernebbek közé tartozott. Szeretted a kontrasztokat, éppen ezért nem lepett meg, hogy erre esett a választásod. Persze az ebédünket úgy költöttük el, hogy majd a karácsonyi vásárban férjen belénk a régi korok válogatott hagyományos ételkülönlegességeiből is.

Az én fantáziámat a lángos izgatta igazán, bár te erre azt mondtad, hogy a maga korában téged nem nyűgözött le, de az én kedvemért majd teszel még egy próbát. Te személy szerint a fagyival töltött kürtőskalácsot ajánlottad, bár engem némiképp elrettentett tőle az, hogy mennyire hideg volt az utóbbi bár napban. Amióta sikerült megoldani a világ hőmérséklet-szabályozását, azóta a teleket mindig az égövnek megfelelő, kifejezetten fagyos hőmérsékletek uralták.

Miután az étteremben végeztünk, visszavettük magunkra a kifejezetten erre a délutánra és estére válogatott meleg ruháinkat, majd kilépve az utcára fogtunk egy köztaxit, ami majd elvisz minket Emlékvárosba. Ahogy a kisebb-nagyobb utcák, parkok, lakótelepek elmaradtak mögöttünk, én ismét néma csodálattal figyeltem a ragyogó ünnepi kivilágítást, a színes fényeket, amikben a város úszott, és a különleges dekorációkat, amiket a hétköznapi épületek magukra öltöttek az óév elbúcsúztatására és az újév fogadására.

Ahogy róttuk az utakat, egyre jobban lehetett tudni, hogy közeledünk Emlékvároshoz. Hagyományos, régi huszadik századi farmerekbe, tollal töltött kabátokba öltözött emberek mellett suhant el a köztaxink. Ahogy őket figyeltem, egy pillanatig sajnálkoztam azon, hogy nem jutott eszembe, hogy mi is béreljünk ilyen hagyományos viseletet, pedig ott volt erre az egész délelőtt. Tíz percet áldozhattam volna erre. Ez a sajnálkozás persze csak egyetlen tört minutumig tartott, hiszen a bőröm még mindig bizsergett az összes korábbi érintésedtől, és már ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy ne bánjak semmit.

Miközben az önvezető kocsiban utazunk, és én a forgatagot figyelem, a szemem sarkából látom, hogy a karácsonyi események prospektusát lapozgatod, amit a hátsó ülésen találtunk beszálláskor. Egy-két alkalommal odasandítok, kíváncsi vagyok, milyen illusztrációkat helyeztek el benne. Nem csalódom, ahogy megakad a pillantásom különböző régi fényképeken: karácsonyi vásárokban tolongó embereket, díszes, tömött standokat, forgalmas utcákat, járókelőket, akik a közelgő ünnepekre készültek, karácsonyi díszbe öltöztetett épületeket ábrázoló fotókat látok. Minden boldogság sugárzik róluk, amit csak magunknak kívánhattam.

– Ezek mind ilyen tárlatok ott? – emeled rám csodálkozó tekinteted.

– Szerintem igen – bólintok bizonytalanul. Többet én sem tudok, annyira nem követtem nyomon a szervezést. Szégyellem is magam, hogy ennyire lefoglaltak a saját bajaim, zaklató emlékeim. Azért igyekszem valamennyire épkézláb válasszal is szolgálni. – Legalábbis Emlékvárosban mindig úgy szervezik az ilyen eseményeket, hogy minél több aspektusát be tudják mutatni a kiválasztott kornak.

–  Értem – lapozgatsz tovább elmerengve. – És van bármi ezek között, amit kifejezetten szeretnél megnézni?

– Az az igazság, hogy nekem is meglepetés lesz, mit sikerült megvalósítaniuk  a kollégáknak – mosolygok rád. – Úgyhogy ha van bármi, ami megragadta a te figyelmed, kezdjünk azzal, aztán majd hagyjuk, hogy a tömeg vigyen minket.

Ez az ötlet neked is tetszik, úgyhogy ebben maradunk. Közelebb hajolsz hozzám, hogy megcsókolhass, az igyekezetedben kissé meg is gyűröd a prospektust, de ez egyikünket sem zavarja, ahogy ajkaink összeforrnak egy heves, vágyakozó érintésben.

– Azok ragadták meg a figyelmemet igazán, amik a régi városokat idézik – súgod ajkamra, miután elengedtük egymást. – Prága, Bécs, London, Budapest, Párizs. Nem tudom, mennyire emlékszel, de a korábbi életeinkben többször megfordultunk ezeken a helyeken. Voltak ott saját karácsonyaink is. Kíváncsi vagyok, mit sikerült rekonstruálniuk belőlük.

– Még mindig hajlamos vagyok elfelejteni, hogy te emlékszel a korábbi életeinkre, amíg én csak sötétben tapogatózom ezekkel kapcsolatban – sóhajtok egy hatalmasat. 

– Válassz akkor ezek közül egyet, hátha lesz ott valami, ami visszahoz pár emléket számodra is – nyomod akkor a kezembe a prospektust.
Most én kezdem lapozgatni. Bár pár fotó ismerősnek tűnik, mintha láttam volna már ezeket valahol, de nem tudnám megmondani, hogy ebben az életemben botlottam beléjük a kutatásaim közben, vagy valami korábbi, homályosabb emléket rejtenek. Vetek egy-egy pillantást a híres, régi európai fővárosok dekorációira. Nem tudok dönteni.

– Igazából mindegy is, hogy mit nézünk meg, csak essen a hó – csukom be mosolyogva a füzetkét.

– Biztos havazik majd – jelented ki úgy, mintha arról feledkeztem volna meg, milyen korban élünk, vagyis arról, hogy a mi generációnk végre élvezi azt, hogy a megelőző jópár helyrehozta az emberiség által okozott környezetpusztítást. – Évszületés környékére mindig úgy igazítják az égöv klímáját, hogy legyen hó.

Felnevetek ezen. Ez valóban így van. Ezzel pedig módunk nyílt minden évben újra és újra megélni a havas téli csodát. Annak ellenére is szeretem ezt a jeges fehérséget, hogy mennyire hideg, és természetesen fázni mindennél jobban utálok.

– Akkor mindenképp kell majd fagyöngyöt is keresnünk. Nincs is romantikusabb, mint csókot váltani a hóesésben a fagyöngy koszorú alatt – terül szét vágyakozó mosoly az arcomon.

– Milyen szerencse, hogy az emberiségnek mostanra nem csak a környezetet sikerült helyre hoznia, hanem a régi gyűlöleteket is eltörölték. Most már senki nem fog még csak ferde szemmel sem nézni arra, ha kimutatjuk az érzéseinket.

Ezer félelem járja át erre a kijelentésre a lelkem. Úgy emlékszem ezekre a rettegésekre, hogy valójában semmi sem rémlik ezekből a rég eltűnt dolgokból. Te persze rögtön érted, milyen gondolatok járnak a fejemben, mert bátorítón megszorítod a kezem. Ki sem kell mondanod, enélkül is értem, most végre, ki tudja hány élet után először végre biztonságban vagyunk.

Végül az utasításodat követve a köztaxi a Budapestként megjelölt városrésznél tesz ki minket. Már itt hatalmas tömeg hömpölyög, mi pedig hagyjuk, hogy besodorjon minket a mindenféle színes portékákat árusító bódék közé. A tetőket összekötő égősorokat figyelem, de egyikről sem látok fagyöngyöt alácsüngeni. Megérzem magamon a pillantásodat. Feléd fordulok, és azt látom, hogy a szád majdnem fülig ér a vigyorodtól.

– Annak ellenére, hogy történész és régész professzor vagy, nem ismered eléggé a karácsonyi hagyományokat – nevetsz fel, majd körbemutatsz. – Ez itt a huszadik század végi Budapestet idézi. A fagyöngy alatti csókváltás a korabeli angolszász területeken volt szokás.

Elkerekedik a szemem a csodálkozástól. A magabiztosságod elbizonytalanít. Tényleg rosszul emlékeznék erre? Vagy csak ötven-száz évet tévedtem az időben? Valószínűleg az utóbbi, hiszen a szokások átvétele-átadása a huszonegyedik század második felében gyorsult fel igazán. Nehéz szétválogatni ezeket a különböző hagyományokat úgy, hogy mostanra már teljesen összefonódtak. A legtöbb esetén már azt sem tudni, honnan származik. Szerencsére ma már mindenki megválogathatja magának, hogy melyek mentén szeretné tartani a saját évszületését.
A fagyöngyöket kissé sajnálom, de azt hiszem, enélkül is tökéletes lehet az este. Te is pontosan erre gondolhatsz, mert kézen fogsz, és az egyik ételes bódé felé kezdesz húzni. Közben pedig a tervedet is ismerteted velem:

– Mindenek előtt szerzünk neked lángost, nekem pedig fagyival töltött kürtőskalácsot. Így te sem fagysz meg, és én is nosztalgiázhatok kicsit. Aztán keresünk egy romantikus helyet, ahol végre a hóesésben is megcsókolhatlak.

Nem tiltakozom, csak felnézek a szürke, tömött felhőkkel fedett égre. Abban a pillanatban szállingózni kezd a hó. Először csak apróbb pelyhekben, majd egyre nagyobbakban. Pár pillanat múlva a szél már különleges formákba fújja őket, igazi téli varázslatot teremt. Tisztában vagyok vele, hogy mindez időzített időjárás, de ennél csodálatosabb semmitől sem lehetne. Ebben a pillanatban egyszerre érzem magam egy olyan életben, amit régen éltem, és amiről semmi emlékem sincs, de ott vagyok veled a saját végtelenségünkben, és a mostban, a saját jelenemben is.

Pillanatnyi egyensúly, és én mindennél jobban vágyom visszanyerni azt, ami korábban voltam. Tekintetünk találkozik, ahogy elfordítom szemem az égről. Eddig engem figyeltél, de most pillantásunk egymásba fúródik. Ígéretet látok a tiédben. Tudom, ha rajtad múlik, hamarosan mindent helyre hozunk.