– Mit szeretnél Évszületésre, vagy karácsonyra? Nevezzük annak, aminek te szeretnéd – suttogod a fülembe, miután magunkhoz tértünk a gyönyörök hosszú órákon át elapadhatatlan hullámaiból. – Tudod, hogy bármit megadnék neked, hogy csodálatos legyen ez az ünnep.

– Azt hiszem, ezt már megbeszéltük – fordulok meg a karjaid között, hogy a mellkasodon nyugtathassam a fejem, és hallgathassam szíved dobolását –,  meg kell találnunk a boszorkányt.

– Igen, ebben valóban megállapodtunk – nyomsz egy csókot a homlokomra –, de én most kivételesen valami teljesen emberi karácsonyi kívánságra gondoltam.

Mosoly szalad szét az arcomon. Erre a kérdésre igazán könnyű lesz válaszolnom.

– Valódi elvarázsolt karácsonyt szeretnék! – jelentem ki elszántan. – Olyan hagyományos, huszadik századit.

Látom, hogy elmerengsz a kérésen. Nem könnyű megoldást találni erre, legalábbis akkor, ha nem tudod, merre kell keresned ezt a fajta karácsonyt. Ahogy viszont csak nem jutsz megoldásra, amellett döntök, hogy kisegítelek ebben a dilemmában.

– Én tudok egy helyet – hagyom, hogy a mosolyom a fülemig húzódjon. – A Régészek és Történészek Egyesületének minden évben van egy pár hagyományőrző szervezkedése. Idén a régi karácsonyok megelevenítése mellett döntöttek.

– És én miért nem hallottam erről eddig? – Figyelem, ahogy döbbent csodálkozás ül ki az arcodra. – Pedig azt hittem, első kézből értesülök minden ilyenről, tekintve a körülményeimet...

Ezen a kacifántos megfogalmazáson akaratlanul is felnevetek. Valóban, körülményeidet tekintve, miszerint egy bogaras, régész-történész professzorral élsz együtt, ugyan mi mást lehet feltételezni? Ennek ellenére nem könyörülök rajtad, amikor továbbra is értetlenül figyelsz engem.

– Látod, azt én sem értem, hogy nem láttad legalább a 3D plakátokat, amikkel tele van a város. Mindenfelé azt kürtölik világgá, hogy az év utolsó napjáig látogatható a hagyományos karácsony a Huszadik Századi Emlékvárosban. Gyakrabban kellene kimozdulnod, és nem csak az otthon és étterem között közlekedned. Akkor látnád, hogy a teljes város ki van plakátlova ezzel az eseménnyel – magyarázom kuncogva, miközben kihámozom magam két karod közül, hogy felülhessek, és jobban a szemügyre vehesselek.

Tudom, nem feltétlenül igazságos ez a megnyilvánulásom, hiszen kevés hozzád hasonlóan magának való embert ismerek. Ennek ellenére volt már példa arra, hogy kimozdultál, amennyiben valaki fülön fogott, és magával vitt. Általában ez én voltam, néhány esetben pedig a barátaink.

– Néha azért szoktam nézelődni tömegközlekedés közben – fonod össze mellkasod előtt a két karod, és annyira elbűvölő ez a látvány, hogy nem tudom megállni, csókot nyomok a durcás ívbe húzódott szádra.

Te sem vagy rest, azonnal elmélyíted a csókot, és én sem tiltakozom. Felrémlik a tudatomban, hogy ha nem jelzek másképp, akkor a legmesszebb ameddig eljutunk ma, az ágyunk túlsó oldala lesz, de az igazság az, hogy nincs semmi kifogásom ez ellen a program ellen. Így pedig engedem, hogy azt tégy a testemmel, ami csak eszedbe jut. Szerencsére ezen a téren is mindig kifejezetten élénk volt a fantáziád, mindig elő tudtál állni valami újjal, ami a gyönyörök egészen új dimenzióját nyitotta meg előttem. Bár ebből a szempontból jelenleg behozhatatlan előnyöd van hozzám képest.

Mire visszatérünk az orgazmusok okozta ki tudja mennyi eggyé válásból, nem csak beszélni, gondolkodni, de szinte még lélegezni is elfelejtek. Testünket a beteljesülés forró verítéke fedi, fejemet, mint mindig ilyenkor, felhevült mellkasodon nyugtatom. Elképzelni sem tudok a szívverésednél szebb zenét. Ahogy fél kezemmel a válladba kapaszkodom, a félhomályban világos körmeim épp csak látszanak sötét tónusú bőrödön. Újfent rádöbbenek, hogy minden szempontból egymásnak lettünk teremtve. Sőt minden alkalommal, amikor az emlékeim nélkül újra születek, valami felsőbb hatalom minden alkalommal a te számodra tökéletesnek alkot meg újból és újból.

Kényelmes, óvatos mozdulatokkal simogatod a hajam, ujjaid néha megakadnak apró csigákba göndörödő fürtjeimben, de sosem annyira, hogy meghúzd őket, és fájdalmat okozz. Már ezektől az andalító érintésektől el tudnék aludni, de félig suttogó hangod váratlanul kiránt ebből a majdnem-bóbiskolásból.

– Önző dolog tőlem azt kívánni, hogy annyi élet, annyi, megszámlálhatatlan ünnep után ez a karácsonyom legyen az eddigiek közt a legszebb? – Miközben beszélsz, forró leheleted kellemesen bizsergeti a bőrömet. – Sőt tovább megyek, azt szeretném, ha ez a mostani az első legjobb lenne, amit utána minden évben újabb és újabb jobb követ.

Ez a kérdés visszaránt a valóságba, és egy pillanatra lelkiismeret-furdalás szorítja össze a mellkasomat. Én vagyok az oka minden fájdalmadnak, döbbenek rá, és már a gondolattól sírni tudnék. Én tehetek minden szomorú vagy egyenesen boldogtalan karácsonyodról.
Mindezek tükrében pedig hogy lehetne önzés tőled az, amire vágysz? Nem... a lehető legemberibb, talán legősibb vágyat fogalmaztad meg. Hiszen mindenki csak boldog szeretne lenni, nem igaz? Ennek megfelelően választom meg a következő szavaimat:

– Már hogy lenne önzés? Vagy ha mégis az, akkor én is önző vagyok, mivel semmi más vágyam nincs, mint az, hogy veled töltsem az összes elkövetkező karácsonyt. Mindent, amennyi csak adatik. És ha valami esemény el is ragad mellőled, ígérem, hogy a tőlem telhető lehető lehető leghamarabb visszatérek melléd.

– Mi lenne, ha nem hagynád, hogy bármi elragadjon? – nyúlsz az állam alá, hogy felfelé billenthesd a fejem. Hiszen ez a kérdés csak úgy hangozhat el, hogy közben mélyen a szemembe nézel.

– Te is tudod, hogy eddig sem feltétlenül rajtam múlt, hogy kiszakadtam az adott emberi létből, de ha az számít, megesküszöm, hogy bármit megteszek, hogy melletted maradhassak.

Abban a pillanatban mindennél erősebben kívánom, hogy mindig minden körülmények között meg tudjam tartani ezt az esküt. De a szívem mélyén érzem, hogy ameddig nem konfrontálódok a boszorkánnyal, minden létezésem előbb vagy utóbb véget ér majd. Látom a bánatot kiülni a szemedbe szavaim nyomán, és egyre újabb életek villannak be lelki szemeim előtt, amikor ez a kifejezés szinte mindennapi gyakorisággal volt vendég az arcodon. És abban a minutumban megértek valami elmondhatatlanul fontosat. Ez sarkall arra, hogy a gombócot lenyelve a torkomban ismét megszólaljak:

– Te továbbra is szabadon nézel szét az időben, és utazol a tájain, igaz?

– Igen, továbbra is, de az utóbbi ki tudja hány életünkben főleg úgy haladtam előre benne, ahogy a halandók. Nem hagyhattalak magadra úgy, hogy azt sem tudtad igazán, ki vagyok.

– Sosem tudok majd elég hálás lenni azért, hogy követtél engem, és mindig mellettem maradtál. – A meghatottságtól remeg egy kissé a hangom.

– Hogy ne követtelek volna? Egyszerre vagy a horgonyom és a kikötőm a létezésünk minden viharos megpróbáltatásában.

Szavaid megmelengetik a szívem környékét, és megerősítik az elhatározásomat.

– Én megesküdtem, hogy amennyire tehetem, nem hagylak el. Esküdj meg te is, hogy nem engeded magadon elhatalmasodni a reménytelenséget. Ha kell térj vissza a korábbi megtestesüléseidhez más formában, és billentsd magad fenéken! Tegyél meg mindent, ami arra sarkall, hogy továbbra is kapaszkodj belém! Nélküled én is elveszek az időben, az emberi létekben.

– Kérned sem kell – jelented ki, és a tekinteted elhatározástól lángol. Bár nem emlékszem a korábbi életeinkre, de ki tudom olvasni abból a pillantásból, hogy már azelőtt eleget tettél ennek az eskünek, minthogy én ebben a korlátozott létben erre kértelek volna.

Semmi mással nem tudom átadni az irántad lángoló érzéseimet akkor, mint újabb forró, feltámasztó, örökké megtartó csókokkal.