Hosszú, kínos pillanatokig csak nézzük egymást. Figyelem az idegesség rezdüléseit az arcodon, ahogy az ajkadba harapsz, nézem a nyugtalanság rándulásait az asztallapon pihenő kezeden, ahogy ujjaid újra megmozdulnak, mintha csak jobban rá akarnának szorítani a szilárd felületre. És akkor megvilágosodok.

– Te tudod, hogy mit jelent az a két szó! – szegezem neked azonnal. Nem értem miért, de megfájdul valami a mellkasomban... talán rosszul esik, hogy eddig nem vallottál színt nekem?

– Két név, de igen, tudom, mit jelent – javítasz ki, mit sem törődve a tépelődésemmel. Bár, amilyen pókerarcokat tudok vágni, ha szükségét érzem, talán semmit sem vettél észre abból, mennyire szíven ütött a titkolózásod. – Egészen pontosan, tudom, kik azok.

– Mi?! – csapok le a válaszodra. Ördög vigye, bármit is gondolj rólam majd, de az egészen biztos, hogy nem fér el tovább ez a titok a bőröm alatt. – Mondd el, tudom kell! Mi vagyunk azok, igaz?

Bólintasz, mintha nehezedre esne hangosan is kimondani. Végtelen fájdalom ül a szemedben, ami hangosabban kiált minden eszónál, ami csak a nyelvedre tolulhatna. Nekem pedig mindent tudnom kell, de fogalmam sincs, hogyan kérdezzek rá. Így csak hagyom, hogy kicsússzanak ajkaim közül a kérdések, vádak, talán számonkérés is.

– Miért van az, hogy te tudod? Miért emlékszel te, és én nem? Miért érzem úgy, hogy ezerszer elveszítettem valamit, amiről nem is tudom, hogy valaha is az enyém volt, csak azt, hogy fontos, és őriznem kellett volna?!

– Mindig is őrizted, Íomhar, akkor is, ha nem emlékeztél, vagy emlékszel rá – remeg a hangod, ahogy alig hallhatóan megteszed ezt a vallomást. – Sokszor én sem láttam a saját megpróbáltatásaim miatt, de amikor tisztán tudtam figyelni kettőnket, mindig arra jutottam, hogy még ha nem is emlékszel, minden tettedet a kettőnk érdeke vezérelte.

– Mi történt velem? Miért vesztettem el az emlékeimet? – Válaszokat kellett kapnom, de az arcodat látva azonnal tudom, hogy nincsenek nálad.

Ennek ellenére elmeséled, mik vagyunk. Valamik, amik az idő fölött állnak, mégis hozzáláncolva. Korszakokon át szabadon utaztunk benne, mindig odamentünk, ahol szükség volt a csodára, amit csak mi tudtunk odavinni. Hol saját magunk éltünk azokban az időkben, hol azoknak a létét vettük magunkra, akikkel történt valami szörnyűség, és emiatt nem tudták véghez vinni a nekik rendelt feladatot. Mindig is mi voltunk a biztosíték a rendszerben, hogy ne törhessen össze az, amit nálunk hatalmasabbak terveztek.  Ennek ellenére nem mindig bizonyultunk elégnek mi vagy a hozzánk hasonlók. Az emberiség borzalmas háborúkat, kegyetlenkedéseket élt meg és túl. És mi ott voltunk minden rettenetben, és igyekeztük visszafordítani, jobbá tenni azt, amit még lehetett.

Szavam szegetten hallgatom, ahogy egy életről mesélsz, amiben minden tönkrement, amiben sokáig úgy tűnt, mindent elvesztettünk. Egymást is. Halkan, remegő hangon vallod be, hogy azóta hiába kötelesség minden, amivel megbíztak minket, csak annyit igyekszel annyit teljesíteni, amennyit feltétlenül muszáj, hogy megmaradjon a világ rendje. Ennek ellenére azóta is mindent az emberiségnek adsz, ami a megmaradt erődből telik, de a nagy részét arra fordítod, hogy minden életemben megtalálj engem, amikor eltűnök a tiédből. Csak az általam fel nem emésztett morzsák jutnak a küldetésnek.

– Nem értem, mi okozta ezt az egészet – temeted két tenyeredbe az arcodat. – Csak a kezdetét tudom megmondani. Amikor máglyán égettek el boszorkányságért. Máskor is volt már olyan, hogy ellenünk fordultak azok, akiknek a megsegítésére érkeztünk, de olyankor mindig csak otthagytuk azt a feladatot, hiszen segíteni is csak azokon lehet, akik legalább engedik. De akkor... fogalmam sincs mi történt. Végig kellett néznem, ahogy máglyára kötöznek, ahogy a lángok marni kezdik a testedet. Még mindig a fülemben cseng az összes vérfagyasztó, fájdalmas kiáltásod. Nem nézhettem tétlenül...

Elcsuklik a hangod, ahogy ahhoz a részhez érkezel, hogy megpróbáltál odajutni hozzám, mert meg akartál szabadítani a máglyáról. Bár te nem tudod elmondani, de nekem minden az emlékezetembe robban. Hátulról támadtak rád, gyávák voltak szembenézni veled. Emlékszem, ahogy láttam kihunyni a szemedben fényt, azt kívántam, hogy soha többé ne kelljen folytatnunk ezt a hálátlan, végeérhetetlen küldetést. És most újra érzem azt is, ahogy azzal a kívánsággal egyidejűleg megfogant bennem az átok. A valódi boszorkány átka, aki helyett mi szenvedtük el a büntetést.
Remegő hangod ránt vissza a mardosó tűz forróságából és az égető, kétségbeesett gyászból.

– Annyi életen át követtelek, de még azt sem sikerült megfejtenem, mitől függ, hogy emlékszel-e. Az viszont egészen biztos, hogy életeink nagy részében semmit sem tudsz a valódi mibenlétünkről. De szerencsére engem mindig  megtalálsz, akkor is, ha fogalmad sincs a múltunkról. Van, amikor jobb, és van amikor rosszabb. Néha jobban emlékszel, néha semennyire. És ha egy életben minden eszedbe is jut, mert volt már ilyen, az sosem volt nem garancia, hogy a következőben megtalálsz a közös múltunkból bármit is. Akárhányszor próbáltuk is megtörni ezt a... akármi is legyen ez... eddig még sosem sikerült. A legtöbbször úgy érzem, közelebb sem kerültünk a megoldáshoz.

– Akkor ezek szerint még sosem mondtam el, hogy mi történt velem? Hogy miért van ez a spirál? – tapogatózom óvatosan, de természetesen elég csak egy pillantást vetnem az arcodra, és azonnal leolvasom róla a választ. Valószínűleg nem azért nem szóltam erről, mert titkolózni akartam, egyszerűen én sem emlékeztem. Egészen mostanáig. De mindaz, ami most elhangzott kettőnk között, előhozta belőlem mindezeket.
– Ezek szerint te tudod, mi okozza. – Nem kérdezel, kijelentesz, hiszen ismerjük egymás minden rezdülést.

Bólintotok, majd egy pillanatig erőt gyűjtök.

– Az az élet... hogy is fogalmaztál? Amikor minden tönkrement? – figyelem, ahogy most te biccentetted meg a fejed kimérten.

Türelmes, mégis feszült várakozásod láttán feltámad bennem egy döbbenetes erő, amit soha nem éreztem egészen mostanáig. Vagyis, a helyes megfogalmazás az lenne, hogy ebben az életben nem. Korábban, amikor még birtokában voltam az emlékeimnek, hatalmamnak, olyan volt ez, mint egy izom, amit szabadon használhattam, mint bármelyik másikat. A felismerés engem is szíven üt. Ez az izom, ez a képesség korszakok óta csak sorvad. De ebben a pillanatban minden kétséget kizáróan érzem, hogy újra tudom használni.

Kinyúlok feléd, és megérintem a homlokod. Mert megmutatni könnyebb, mint szavakba önteni.   

Eltűnik körülöttünk az étkező, és egy rettenetes szegényes életben találjuk magunkat. Most csak árnyak vagyunk itt, a kis szemkáprázások, amikor az ember túl sötétbe vagy éles fénybe néz. Nincs testünk, vagy jelenlétünk. Ismerős ez az állapot. Sokszor, amíg nem öltöttünk testet, csak figyeltük akár emberöltőkön át is a halandókat. Vagy így pihentünk meg, amíg nem akartunk újabb testet alkotni vagy ölteni.

Most, hogy árnyakként itt vagyunk – nem mondom, hogy a múltban, mert amikor levetkőzzük az emberi életet, akkor az idő is csak egy tér, amit be tudunk járni bármely irányban fel, le, előre és hátra, mint a halandók a saját világukban –, megmutatom neked a boszorkányt. Aki soha nem volt ártatlan, de nem ő végezte máglyán. Azért mentünk oda, hogy megmentsük az ártatlanokat a valódi gonosztól. Egy percig sem gondoltuk, hogy ő az, aki mindenkit megtévesztett.

Minket is. Mi elhittük neki, hogy őt is csak a jószándék vezérli, és segíteni akar a falusiakon, közben azon is munkálkodott, hogy mindenki mást ellenem fordítson. Igen, erre én túl későn döbbentem rá, de te soha nem is sejtetted, pedig egy idő után gyanakodni kezdtél rá. Csak azért nem mentél jobban a megérzéseid után, mert én viszont minden édes hazugságát elhittem, te pedig mint mindig, akkor is megbíztál bennem. De én annyira hittem neki, hogy még arról is meg tudott győzni, hogy mindent bevalljak neki. A Feladatot és az emberemlékezet óta tartó terheket is. Azt sem titkoltam előle, hogy kezdek belefáradni mindebbe, azt viszont sosem mondtam el neki, hogy csak a te szerelmed ad erőt minden újabb küldetéshez. Én tényleg azt hittem, fehér boszorkány, és tud segíteni a súlyok könnyítésében.

Túl későn láttam meg, hogy ő az első perctől téged akart, onnantól, hogy előszőr rád emelte a pillantását. Már akkor rád vágyott, amikor még fogalma sem lehetett arról, hogy ha őt választod, a hatalomvágyát is ki tudod elégíteni. A kezdetektől az volt a terve, hogy tőlem megszabaduljon, és megszerezzen téged magának. El akarta venni az életem, el akart venni téged, mert az hitte, ha én már nem vagyok, őt választod majd. Úgy képzelte, ha a helyemre lépet, élheti azt az életed veled, amire mindig is vágyott. Azt hitte, hogy mi uralkodunk a halandókon, és ha magad mellé fogadod, ő is ezt teheti majd.

De a kezdetektől fogva tévedett, a szerelmed el nem cserélhető, és ha már odaadtad valakinek, attól el nem vehető. Hatalmas boszorkány volt, a legtöbb halandó számára elérhetetlen erejű átkokkal. Kitépte belőlem az örökkévalóság egy részét – hiszen, ha az egészet sikerült volna, azzal az életemmel a máglyán véget ért volna számomra minden. Amit ellopott belőlem, halandósággal töltötte fel. Ezért születek újra meg újra emberként, és ezért vannak olyan létezéseim, amikor semmire sem emlékszem a csodára, ami Aodh és Íomhar mindig is volt.

Amint viszont a boszorkány nem tudott, az, hogy átkot alkotott magának. A valódi hatalmunkat nem kapta meg, hiszen az nálam maradt, csak a létezését nyújtotta felfoghatatlanul hosszúra, az ideje végességét és embersége maradékát adta a mi végtelenségünkért cserébe. Nem erre számított, de ezt kapta, hiszen, ha ketté töröd a végtelenséget, az még mindig végtelen marad.

– Miért tetted? – ránt vissza fájdalommal átitatott hangod abból a korból. – Miért mondtál volna le mindenről, ami kötelességünk mellé adatott? Hogy lettél volna képes lemondani rólam?

Csalódottság, azt a mélységes elkeseredés a szemedben ezer pengeként járja át a szívem. Meg kell értetnem veled, hogy sosem volt erről szó. 

– Nem akartam eldobni semmit – rázom meg a fejem. – Csak meg akartam pihenni kicsit. Az emberek csodálatosak. És borzalmasan kegyetlenek. Vannak korok, amikor minden bennük feketéllő rossz majdnem elfojtja a csoda ragyogását. Az a kor is ilyen volt. Még mindig hiszem, hogy az a boszorkány nem volt igazán gonosz, csak boldogulni akart egy kegyetlen, a kicsiket és gyengéket porrá őrlő világban. Én kiutat jelentettem neki, téged pedig titkon szeretett, és mindig magának akart. Azt hitte...

– Hogy ne lenne velejéig romlott? Máglyahalált haltál miatta! – szúrod közbe keserűen. – Tőrbe csalt mind a kettőnket...

– Igen, ezt tette. – Nincs ezen mit szépíteni. – És tudom, hogy az én pillanatnyi gyengeségem mennyi fájdalmat okozott neked ezután. Ha tehetném, megmásítanám, de még azt sem tudom, hogy vetkőzhetném le ezt a halandóságot. De azt neked is tudnod kell, akármi történjen is, az érzéseimen semmilyen hatalom nem változtathat. Akárhol kössek is ki legközelebb, mindig visszatalálok hozzád, mert ez a sorsom. És ezt a világ összes kincséért nem cserélném el. Sajnálom, hogy miattam te bűnhődtél igazán, de azt hiszem, ezt a leckét nem tanulhattam volna meg másképp. Már csak annyi maradt, hogy a bocsánatodért esedezzek minden fájdalomért, amit valaha okoztam neked.

– Nincs miért bocsánatot kérned – rázod meg a fejed, könnyek csillognak a szemedben. – Amíg mindig visszatalálunk egymáshoz, ha nem nem is tökéletes a világ, de komolyabb baj sincs vele... 

Az őszinteséged most is megbűvöl, elvarázsol. Ha eddig nem szerettem volna ezerszer és újra beléd, ebben a pillanatban vesztem el újra örökre. És akkor felrémlik bennem egy kósza gondolat. Mi van akkor, ha minden azért történt, hogy emlékeztessen, és újra megtanítson arra, hogy értékeljem azt, amit veled nyertem? Ebből a merengésből a hangod ráz fel ismét:

– Viszont abban igazad van, hogy egy feladat még maradt. – Értetlenül nézek a szemedbe, elképzelni sem tudom, mire gondolsz, te pedig elszántan mosolyogva folytatod: – Azt mondod, a boszorkánynál van az örökléted, így pedig az is, ami korábban megakadályozta, hogy pillanatnyilag megszakadjon a létezésed az emberéleteid végével. Ez pedig azt jelenti, hogy meg kell találunk a boszorkányt, csak tőle vehetjük vissza azt, amit ellopott tőled.

Hatalmas sóhaj bukik át ajkamon, ahogy felkészülök a vallomásra.

– Volt már olyan életem, amiben emlékeztem a velünk történtekre. Ezekben mindig igyekeztem megtalálni a boszorkányt...

– Volt már olyan életed, amiben emlékeztél, de sosem avattál be? – kérdezed csendesen, és a csalódottság, ami ismét a szemedben remeg, újfent kihasít egy darabot a lelkemből. – Nem bíztál bennem? Vagy miért nem tartottál méltónak erre?

– Semmi ilyesmiről nincs szó! – fogok heves tiltakozásba. – Egyszerűen csak... féltem, hogy ismét csalódást okozok. Annyi fájdalmat éltél át miattam az utóbbi sokszáz év alatt... Hogy okozhattam volna még újabbakat? Egyedül kellett megtalálnom a boszorkányt, nem akartalak azzal is gyötörni, hogy esetleg nem járok sikerrel.

Felismerés döbbenete ül ki az arcodra.

– És nem jártál sikerrel – jutsz arra a következtetésre, amit sosem mondtam ki.

– Nem – rázom meg a fejem –, akárhogy keresem a boszorkányt, sehol sem találom. Pedig, mivel továbbra is ember, és az idő számára is úgy telik, mint bármelyik halandó számára, neki is velem egy időben kell léteznie. De az igazság az, hogy a nyomát sem találom. Ez pedig csak azt jelentheti, hogy megtanult elrejtőzni előlem, vagy azt, hogy már nem él. Hiszen a végtelen idő nem jár elpusztíthatatlansággal, ahogy a mi fizikai létezéseink sem voltak soha azok. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne keresném, amikor csak módom nyílik rá...

– Egy lehetőségre nem gondoltál – vetsz rám egy sokatmondó pillantást, és ahogy tekintetünk találkozik, már tudom is, mire gondolsz, de hagyom, hogy kimondd: – Vagy találhatott valakit, aki olyanná tette, amilyenek mi is vagyunk. Akkor pedig te, a töredékben ember léteddel hiába keresed, mert az idő tájai elfedik előled.

Szavaidat követően új életre kel mellkasomban a remény. Úgy nézek rád, mintha te lennél az univerzum kezdete és vége. Bár... az utóbbi létezéseimben kétségbe vonhatatlanul az vagy, és nem csak azokban, a teljes létemnek, a teljes világomnak a te adsz értelmet.

– De te... – A meghatottságtól és reménytől el-elcsuklik a hangom. – De te meg tudod találni. Te ugyanolyan szabadon jársz-kelsz az időben, ahogy eddig is. Előled nem fog tudni hosszan elrejtőzni.

Látom az elhatározást kiülni a tekintetedbe. Most, hogy már tudod, mit kell tenned, senki nem állíthat meg ebben. Sosem kerültél még ilyen közel ahhoz, hogy megtaláld azt, amit miattam vesztettünk el. Azért mert én elfáradtam. És rossz döntést hoztam ahelyett, hogy beléd kapaszkodtam volna akkor is, mint addig minden alkalommal. Soha többet nem teszek ilyet, soha többet nem ingok meg, nem amíg mellettem maradsz, ahogy eddig is... mindenben.  

Ezeket az érzéseimet nem kell ki mondanom, arcom rezdüléseiből, testem rezzenéseiből szavak nélkül is leolvasod rólam. A csókok, amikkel megpecsételed a legújabb elhatározásunkat, édesek, mint mindig, bár most az új remény egészen új, mámortó ízt ad nekik. Hogy tudnék ellenállni annak, hogy a karjaidba zuhanjak, és hogy ezer ölelésben, ezer gyönyörben fejezzük be ezt a napot?