Feloldozás

???? – Valahol az idő vége felé

– Mit olvasol? – ráz fel a hangod a böngészésből. – Órák óta a képernyőre vagy tapadva.

Olyan váratlanul szúrtad ki a csend-buborékomat, hogy majdnem még a székről is leestem tőle. Ennek ellenére hálás vagyok, hogy kirántottál ebből a lassan már egy fél délelőtt óta tartó mozdulatlanságból. Nagyon szeretem a történelmet, bármikor el tudok veszni benne, különösen, ha a saját emlékeimet igyekszem elhelyezni a letűnt korokban. Ébredés után főztem egy kávét, majd azonnal gép elé ültem, mert meg kellett találnom a legújabb álmom helyszínét az időben. Már teljesen elgémberedett a lábam, zsibbad a karom, és hasogat a hátam, annyira hosszú ideje nem mozdultam ebből a székből.

Ahogy felemelkedem, hogy kinyújtóztassam elmacskásodott tagjaimat, azonnal hangyák kezdenek futkosni a bőröm alatt. Hogy utálom ezt az érzést! Annyira kiszállt az erő a két lábamból, meg kell kapaszkodnom az asztal sarkában, hogy ne boruljak fel. Amint észreveszed, mennyire instabilan állok, azonnal mellém lépsz, és magadhoz ölelsz. Szorosan átfogva tartasz, amíg visszatér tagjaimba az élet. Ahogy rám nézel azzal az aggodalommal vegyülő hitetlenkedéssel, hogy már megint sikerült megfeledkeznem az idő múlásáról, annyira elbűvölőnek látlak, hogy nem tudom eltűntetni az arcomra kiülő boldog mosolyt. Mindig hálás leszek érte, hogy engem választottál. Megint. Ha az érzéseim nem csalnak, akkor újra és újra.

Viszont mivel még mindig választ vársz tőlem, kénytelen vagyok összeszedni a gondolataimat.

– É-én csak... olvastam. Dolgokról... – Zavarba jövök, mint mindig, amikor elmondhatnám volna őszintén is, mivel foglalkozok. De mindig visszatart az egész helyzet képtelensége. Hogy lehet belekezdeni egy ilyen beszélgetésbe? Vannak emlékeim olyan emberek fejéből, akik sosem én voltam. Valami ilyesmit kellene? Minden bizonnyal hinnék magamnak a te helyedben...

– Dolgokról? Érdekesen hangzik – vigyorogsz rám, mint minden ilyen alkalommal. – Valami pontosabbat is tudnál mondani ezekről a dolgokról?

Talán itt lenne az ideje színt vallanom. Mert ugyan mi rossz történhet? Legfeljebb bolondnak nézel majd. Nem ez lenne az első eset. Veszek egy nagy levegőt.

– Történelmi izék – vonok vállat. Remélem, hogy könnyedebbnek tűnik a mozdulat, mint amilyennek érzem. Bár van egy olyan gyanúm, hogy téged nem verlek át. – De ennél többet csak akkor mondok, ha megígéred, hogy nem nevetsz ki.

Kicsit remeg a hangom, és félénkebben szól, mint szerettem volna. De téged nem tántorít el. Óvatos, szerető csókot nyomsz az arcomra, majd a számra is, mint mindig, amikor ilyen bizonytalanul viselkedem, és csak ezután szólalsz meg:

– Mikor nevettelek ki valaha?

– Mikor is? – csillan fel a szemem a lehetőség hallatán, és azonnal számolni kezdtek az ujjaimon. – Amikor leestem a lépcsőn.

– Igen, mert csak te lehetsz annyira elvarázsolt, hogy még közlekedés közben sem tudsz kilépni a laptopodból, és csodálkozol, ha túljár az eszeden a lépcső! – nevetsz fel ismét. – De máskor biztos nem volt ilyen, hogy nevettem volna rajtad.

– Nem, valóban nem – hagyom rád, a többit majd felemlegetem máskor.

– Viccet félretéve – nézél rám most már komolyan –, miért nevetnélek ki? Tényleg érdekel, hogy mi tudott ennyire elvarázsolni. Hogy arról is elfelejtkeztél, hogy mindjárt ebédidő. És még csak nem is 3D-s filmeket néztél.

– Mintha nem tudnád, hogy nagyon sok olyan történelmi fotó maradt fent, amiket soha sem rekonstruáltak 3D-ben. Ezeket pedig kénytelen vagy a maguk lapos valójában szemlélni – feddlek meg játékosan.

Erre csak a fejedet csóválod. Mellettem, a bogaras régész-professzor mellett egy ideje már megtanultad, mennyire másképp őrizték az emlékeiket az emberek sok száz vagy akár ezer évvel ezelőtt. Nem akarok megint belekezdeni, mert akkor nem csak az ebédet késsük le, hanem a vacsorát is sejtéseim szerint.

– Már kész is? – Felvont szemöldököd látva gyorsan hozzáteszem: – Az ebéd.

– Hogy ne lenne kész? – biccentesz a konyha felé. – Azt az ősi, ünnepi ételt csináltam meg, amire nem rég bukkantál az Első Háló romjain, mert már untam, hogy hetek óta azon sóhajtozol, mennyire megkóstolnád. Egyébként remélem, hálás vagy, mert közel sem volt egyszerű, mindent felkutatni hozzá.

Elkerekedett szemmel figyellek.

– A töltött káposztát?

– Igen azt, nem húst tettem bele, mert ahhoz lehetetlen hozzájutni az évnek ebben a szakában. De szereztem olyan húspótlót, ami a legjobban hasonlít a sertésre.

– Azzal is biztos tökéletes – lelkesedem fel. Ekkor döbbenek rá, olyan éhes vagyok, hogy meg tudnék enni egy egész elefántot... már ha léteznének még elefántok... Sok ember azt sem tudja, mik azok, és hogy valaha éltek, mint a bálnák, jegesmedvék, vízilovak. Azt viszont sosem fogom megérteni, hogy az orrszarvúk, pandák és koalák hogy nem haltak ki. Nagyon elkalandoztam...

Ismét rád irányítom a figyelmem. Látom rajtad, hogy a büszkeségtől dagad a mellkasod. Furcsa páros voltunk mi ketten, te a ki tudja hányszorosan díjazott szakács, és én az elvarázsolt régész. Persze szentül hiszem, hogy neked köszönhető, hogy még nem haltam éhen a saját életképtelenségem miatt. Néha azt sem értem, hogy tudtak életben tartani szüleim. Bár lehet, hogy akkor még nem volt ennyire súlyos a helyzet, a történelem iránti megszállottságom akkor ért el igazán új szinteket, amikor megismerkedtem veled. Az is egészen biztos, hogy a kutatási eredményeim felét nem tudnám felmutatni, ha te nem lennél mellettem.

– Igazából már bőven túl vagyunk az ebédidőn, csak nem akartalak megzavarni. Gondoltam, előbb-utóbb csak megéhezel. De már kezdtem attól tartani, hogy előbb halsz éhen a monitor előtt, minthogy felfogd, éhes vagy. – Leplezni sem próbálod a vigyorodat, és tudod, hogy épp jókor jöttél, mert most, hogy megcsapja az orrom az étel illat, azonnal hangos, tiltakozó korgásba kezd a gyomrom. – De ne aggódj, nélküled nem álltam volna neki. Hiszen tanulmányoznom kell, hogy reagálsz egy ilyen ősi receptre.