Ahogy szótlanul sétáltunk a frissen hullott hóban, és az az érintetlen fehérség minden lépésünkkel ropogott a lábunk alatt, minden szépség ellenére egyre inkább beburkolt minket a hallgatás. A némaság egyre hízott kettőnk között, és ezzel egyidejűleg egyre súlyosabb is lett. Lassan már egyenesen fojtogatott. Engem mindenképp. Akkor döbbentem rá, hogy téged is, amikor váratlanul megszólaltál, és összezúztad ezt a fenyegető csendet.

– Szerinted mi fog történni velünk? – Óvatosan, bátortalanul, talán kissé remegve is szólt a hangod, én pedig nem értettem a kérdést.

– Hogy érted? Mi történne velünk? – néztem rád értetlenül, és azt láttam, hogy félrefordultál a pillantásom elől. A torkom összeszorult, azt is képtelen voltam kipréselni magamból, hogy ha rajtam múlik, nem változik majd semmi. Én mindig oda megyek, ahol te is leszel. És senki sem választhat el tőled.

Figyeltem, ahogy vettél egy nagy levegőt, a kilégzés párája fehéren kavargott az arcod előtt. Valami nagyobb horderejű dologra utaltál akkor, hatalmasabbra, mint amit ki tudtam volna találni magamtól.

– Sokat gondolkodtam a hajnali beszélgetésünkön – bökted ki végül épp olyan halkan, és továbbra sem néztél rám. Mivel elképzelésem sem volt, hova tart ez a beszélgetés, én sem szóltam közbe. – Úgy érzem, több van ebben, mint egyszerű álmok. Nem is tudom... de inkább emlékeknek érződnek. Ami teljességgel lehetetlennek hangzik, mivel nem az enyémek. De az összesben téged látlak, még úgy is, hogy egyikben sem Théo vagy! Már attól megfájdul a fejem, ha csak alaposabban megpróbálom végiggondolni az összeset... Meg akarom érteni ezeket a képeket... emlékeket? Látomásokat? De egyedül semmire sem jutok. Azt viszont tudom, hogy nálad van a megoldás, és te hallgatsz!
Megtorpantam, a lélegzet is megfagyott a tüdőmben attól, hogy mennyire ellenséges lett a hangod a hirtelen. Szíven ütött a vád, amit ugyan nem mondtál ki, de én értettem, mert ezer életünk óta ismerlek. Azzal vádoltál, hogy titkolok előled valami fontosat, hogy szándékosan tartalak a sötétben.

– Mégis mit kellene mondanom? – kérdeztem akkor, és rögtön meg is bántam, hogy engedtem a szavamba kúszni minden keserűséget, amit különösen a karácsonyok alatt éreztem. – Miért gondolod, hogy tudnék bármit mondani, amit esetleg még el is akarnál, vagy tudnál hinni? Mindezt úgy, hogy engem vádolsz az álmaidért! – Azt az utolsó szót szinte az arcodba vágtam, és hiába szívtam volna vissza azonnal, a bordáim szorításából kitörni készülő fájdalmas érzéseimnek nem tudtam parancsolni.

Abban a pillanatban én álltam készen egy következő életbe tovább lépni, amikor végre nekem nem kell megküzdenem a fájdalommal, hogy ismét elvesztettelek. Amikor a változatosság kedvéért csak egy életig én nem őrzöm mindazt, ami eddig velünk történt. Persze tudtam, hogy Théót még nem hagyhatom itt, komolyan sem gondoltam, csak a kínok kerekedtek felül bennem. Olyannyira, hogy észre sem vettem, engedtem a kezed, és távolabb léptem tőled. Egyenesen le a járdáról.

Nem hallottam a sebességkorlát többszörösével közeledő sportautót, minden elvesztésed fájdalma, kiáltásai, utolsó lélegzetei egyszerre zúgtak, üvöltöttek, dörömböltek a fülemben. Akkor tényleg úgy éreztem, hogy ha még egy az eddigi halomra nehezedik, a lelkem minden darabja porrá őrlődik a teher alatt.

Lehet, hogy kiáltottál, de én nem hallottam, azt sem fogtam fel, hogy egyszerű embereknél gyorsabban mozdultál, és az utolsó pillanatban rántottál vissza a járdára. Miközben mind a ketten a friss hóba zuhantunk, a sportautó lassítás nélkül robogott el mellettünk. Ami viszont már eljutott a tudatomig, az volt, hogy úgy szorítottál magadhoz, hogy a csontjaim majdnem beleroppantak. Kétségbeesett csókokat nyomtál a homlokomra, halántékomra, majd az ajkamra is. Két tenyered végigsiklott a testemen, sérülések után kutatva. Előbb tudtad, hogy semmi bajom, mielőtt kinyöghettem volna, jól vagyok. Kissé eltoltál magadtól, hogy a szembe nézhess, minden életünk összes szerelme ott kavargott abban az egy pillantásban.

– Mégis mit gondolsz, mi fog történni, ha olyan helyre mész, ahova nem követhetlek? – Könnyek csordultak ki a szemedből, én pedig a nyelvembe haraptam, hogy ne csúszhasson ki a számon, hogy én már életek óta erre próbálok megoldást találni. – Lehet, hogy semmit sem értesz majd abból, amit mondani fogok, de képtelen vagyok tovább magamban tartani. Amikor rád nézek, téged látlak, mégis tudom, hogy valaki más vagy. Théo és mégsem. Amikor rád nézek a mostani mellett ezer más arcot látok megvillanni, és az összeset ismerem, de mégsem. Nem értem mi ez, csak azt tudom, hogy nem ezek vagyunk, te nem Théo, én pedig nem Giel. De ha mi nem mi vagyunk, akkor kik?

Te Íomhar, én Aodh. Nem mondtam ki a neveinket, ember emlékezet óta nem voltunk azok. Azóta, hogy elindultunk azon az úton, ami a világot kisebb-nagyobb kilengésekkel egyben tartja. 

– Ezért kérdeztem, mi fog történni velünk – beszéltél tovább, amikor csak a hallgatásom felelt neked. – Sosem éreztem még ennyire azt, hogy itt is vagy, de távolodsz is. Próbállak itt tartani, an horgonyod lenni, de mindig történik valami, egyre távolabb lök. Nem tőlem, semminél sem vagyok biztosabb, mint abban, hogy önszántadból nem szakadnál el tőlem. És ez az, amit nem értek. Miből akarsz kilépni? Tényleg úgy érzem, ha úgy alakulna, nem kapaszkodnál úgy az itt és mostba, mint én beléd... Akármi legyen is mindez, kérlek, ígérd meg, hogy sosem szakadunk el!

Könnyek csorogtak az arcodon. Sosem gondoltam volna, látod valahogy mindazt, amit titkolni igyekeztem előled. A gyengeségemet, a fájdalmamat, a menekülésvágyat. De a könyörgésed új erőt erőt adott. Újra felnyitotta a szemem. Akármi történjen is, nem reménytelen egyetlen életünk sem. Hiszen így vagy úgy, de mindig megtaláltak. Így vagy úgy mindig tettem értem, értünk valamit. Ha pedig eddig kitartottam, hogy téphetném szét éppen én kettőnket? Új meggyőződéssel új eskü tolult az ajkamra:

– Mégis mi történne velünk? – mosolyogtam rád, miközben feltápászkodtam a hóból, és téged is magam után húztalak. – Semmi váratlan – fogtalak ismét kézen, és kezdtelek a kivilágított főtér felé vezetni. Pár napja, sőt akár még pár órája is legyőzhetetlen akadálynak tűnt tovább vinni az összes életünk terhét. De ezen a karácsonyon végre új reményt kaptam, minden fohászom meghallgatásra lelt.

– Hogy érted? – ismételted az én korábbi kérdésemet.

– Ugyanazok maradunk, akik eddig, végigmegyünk a számunkra kijelölt úton. És ha elértük a végét, együtt látjuk meg, hogyan tovább – jelentettem ki újult elszántsággal, amit végre nem csak a magam meggyőzésére ismételgettem, hanem végre lényünk minden rezzenésében éreztem ott vibrálni ezt az esküt.

– Biztos vagy benne? Akarod ezt így, ahogy eddig is? – torpantál meg. Magad felé fordítottál, és én biztosan tudtam, sokkal mélyebb értelme van a kérdésednek, mint amit a szavaid sugalltak.

– Sokkal kevesebbel is voltam már boldog. Sokkal kevesebbel is az leszek, ha te mindig mellettem maradsz – vallottam színt annyira, amennyire abban a pillanatban mertem. – Csak ígérd meg, hogy enyém lesz a szerelmed örökké. Én leszek a legboldogabb, ha ez a pillanat lehet az első perce annak új örökkévalóságnak.

– Igen, bármikor, bármennyiszer újra és örökké! – tettél meg te is egy olyan esküt, amiről talán még nem is tudtad pontosan, mit és mennyit jelent. Nekem viszont a mindent adta. Választ minden kétségbeesett, elsuttogott, elüvöltött fohászomra. És téged, mint gyógyírt az összes elszenvedett kínra.

– Akkor most egy csók ennek megpecsételésére itt a hóesésben? – öleltelek át boldogan mosolyogva.

– Csókolj meg, és egyszer majd nevezz újra a nevemen.

Nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam azt az utolsó, elhaló hangon, csókok közt elsuttogott kérést. De az egészen biztos, hogy mindig a neveden nevezlek. Íomhar vagy az összes többi az életeinkben. Mind-mind a te neved, és mind épp annyira igaz, mint az a legelső, amivel megismertelek.