Amikor reggel – vagyis inkább már délelőtt – felébredtem, verőfényes napsütéstől ragyogott a szoba. Egy gyors nyújtózkodás után azonnal arra kellett rádöbbennem, hogy egyedül fekszem az ágyunkban. Ez a felismerés elég volt ahhoz, hogy összeránduljak a rettegéstől. Mi van akkor, ha a hajnali beszélgetésünk után más is eszedbe jutott, ami már túl soknak bizonyult neked, és emiatt inadba szállt a bátorságod? Mi van akkor, ha most te döntöttél úgy, hogy elmenekülsz, nem pedig a körülményeink választanak szét minket?

Olyan lendülettel ültem fel, mintha villám csapott volna be mellettem. Ahogy remegő pillantásomat végigfuttattam a szobán, észrevettem a jelenléted nyomait. A hátizsákod ott hevert, ahol tegnap este a sarokban hagytad, a vastag, kötött pulóvered hanyagul lógott az íróasztal mellé tolt székről, a telefonod még még mindig az éjjeliszekrényen pihent. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a tüdőmből, ezek nélkül nem mennél sehová. Összeszedtem magam, felöltöztem, és kiléptem a szobából. A nappaliba érve az étkezőből hangok ütötték meg a fülem, ezért én is odamentem, ahol Théo szüleivel az asztalnál ülve találtalak. Ez pedig megakadályozott abban, hogy rákérdezhessek az éjszakára, pedig ha másért nem, hát a saját magam megnyugtatására ezer kérdést tettem volna fel neked. Sejtetted, hogy valami zavar, mert kedvesen rám mosolyogtál, ami mindennél őszintébben üzente nekem, hogy ennél jobban rendben nem is lehetnénk.

Épp reggeliztetek, és bár mindent megtettél, hogy ne látszódjon rajtad, mennyire feszengsz, előlem nem tudtad elleplezni, hogy mennyire kínosnak érezted néha a helyzeteket. Onnantól egyébként nem szabadultunk tőlük, hiszen karácsony volt, és azt együtt tölti a család. Ennek köszönhetően egy tortúrának is beillett az nap.

Théo szülei úgy viselkedtek, mintha színészek lennének a saját életükben, akik mesterien akarták előadni ezt a színdarabot a közönségnek, vagyis neked. Emiatt mindennek tökéletesnek kellett lennie: a dekorációknak, az ételeknek – amiket egyébként jóval korábban megrendeltek erre a két napra –, a rokonoknak és egyéb vendégeknek, akik később érkeztek a nap folyamán, a fotóknak, amikre kötelező volt összeállni. És minden tökéletes is volt. Látszólag. Erről pedig csak a kényszeredett mosolyok és feszengő tartások árulkodtak a képeken.

A vendégsereggel elköltendő vacsora kifejezetten kínosan és lassan telt. Egyik fogás követte a másikat, mintha meg kellene mutatni a rokonoknak mi mindenre telik nekünk. Egyébként az tény, hogy Théo szüleinek sok mindenre telt, csak arra jutott kevés, amivel nem értettek egyet a fiukkal kapcsolatban.  A fejem lassan zsongani kezdett a véget nem érő beszélgetések zajától, amiben a vendégek mind lelkesen részt vettek, csak te és én nem tudtunk magunkkal mit kezdeni közben. Csak piszkáltam az ételek jó részét, és a szemem sarkából figyeltem, hogy azért próbáltál udvariasságból mindet megkóstolni, és valami kedvességgel méltatni is az ételeket.

Akkor ált csak meg a kezedben az evőeszköz, amikor a tapintatlanság határát súroló, humorosnak szánt megjegyzések kezdtek repkedni a fejünk fölött.

– Nagyon kedves volt Théótól, hogy meghívott téged karácsonyra. Biztos nincs ilyen szép... honnan is jöttél? Dániából? Szóval ott.

– Jó dolog, hogy hazahozza egy barátját karácsonyra, de nem gondolod, hogy egy barátnőt illendőbb lenne bemutatni a családnak?
Ez volt az a pont, amikor Théo anyja elegáns mozdulattal letette a kést és villát a tányérja mellé, majd utánozhatatlan kecsességgel felemelkedett a székéből, ezzel minden vendég figyelmét magára vonva a hosszú asztal mentén. Ha arra volt szüksége, olyan kisugárzással hallgattatott el bárkit, hogy képtelenség lett volna utána csinálni.

– Áh, látom, felmerültek bizonyos kérdések Giel kilétével kapcsolatosan – futtatta végig pillantását az asztal körül ülőkön. Én pedig akkor kifejezetten örültem, hogy nem te vagy én vagyunk a célpontjai ennek a fagyos nézésnek. – Giel és Théo egy párt alkotnak. Erről kérdezni őket illendő határokon belül természetesen lehet, de bármi, ami túl megy ezen a határon, azt nem áll majd módunkban eltűrni, sem pedig humornak felfogni, ha valaki ennek szeretné álcázni. Az ellen sincs kifogásunk, hogy az, aki ennek nem tud eleget tenni, a kérésünkre, vagy akár anélkül távozzon. – Ismét végignézett az egy begyülteken, majd tekintete egy pillanatra megállapodott rajtam, majd tovább siklott rád, csak ezután fordult vissza a terem közepe felé, hogy egy királynő méltóságával fejezze be a mondandóját. – Most, hogy ezeket tisztáztuk, jöhet a desszert?

Mosolyogva ült vissza a székébe, és fogta meg Théo apjának a kezét. Pillantásunk újból találkozott, én pedig képtelen voltam leplezni a döbbenetemet. Amikor beszámoltam nekik rólad, nem fogadták rosszul. Az persze egészen más kérdés, hogy nem értékeltem jó fogadtatásnak sem. Inkább úgy értelmeztem, hogy tudomásul vették a közlésemet, amit ennyiben is hagytam. De ilyen őszinte, sőt Théo anyjának részéről ilyen magához képest egyenesen harcias kiállást nem vártam. A mosoly pedig, amit ránk villantott, még jobban szavamat szegte.

Azt mindig is tudtam, hogy szeretik a fiukat, de ezzel a távolságtartással sosem tudott sem Théo sem én mit kezdeni. Éppen ezért döbbentett meg ennyire ez a mostani felszólalás. Ez a kisebb beszéd, és Théo apjának néma támogatása az ő részükről felért ezer öleléssel és a világon létező összes elismerő szó torkuk szakadtából világgá kürtölésével.   

Ezután pedig meglepő sebességgel tértek vissza a dolgok a korábbi kerékvágásba. Azt leszámítva természetesen, hogy onnantól kezdve nem kaptunk egyetlen viccelődő megjegyzést sem, sőt akadtak olyan rokonok is, inkább magukra vették a legutóbbi kinyilatkoztatást, és morgolódva távoztak, de voltak olyanok, akik valódi érdeklődéssel fordultak felénk, sőt még sok boldogságot is kívántak. Mintha házasok lennénk. Ebben nem tévedtek sokat, nem egy életünkben annak neveztük egymást.

Aztán Théo szülei a fiukról kezdtek beszélni, a jövőre vonatkozó terveiről és álmairól – amiket már az én feladatom megvalósítani helyette –, és őket hallgatva, a hangjukból kicsendülő, leplezetlen büszkeség miatt többször összeszorult a szívem. Most először éreztem igazán igazságtalannak a mi létezésünket.

A mi feladatunk mindig is az volt, hogy betöltsük azok szerepét, akikkel valami előre nem látott történt, de a jelenlétük szükséges egy-egy adott korban, hogy a megfelelő mederben maradjon a világ folyása. És abban a pillanatban igazán fájt a szívem Théóért. Azt kívántam, bárcsak megértette és megtapasztalta volna a szülei őszinte elfogadását, és a szeretetüket, a maguk távolságtartó módján. Soha még nem kívántam annyira, mint azon a karácsonyon, hogy visszaadhassam neki azokat a lehetőségeket, amiket ő letett, hogy én vigyem tovább helyette.

A beszélgetés Théo szüleinek a vezetésével szerencsére a mi részvételünk nélkül is önálló életre kelt, így mi ketten kihasználhattuk a lehetőséget, hogy elmeneküljünk a társaságból. És amikor megkaptuk a jóváhagyást erre egy kimért bólintás kíséretében Théo anyjától, nem is vesztegettük az időnket, hanem azonnal meglógtunk az étkezőből.

– Fiatalok! – hallottam még Théo apjának elismerő megnyilvánulását, és a könnyed legyintést is el tudtam képzelni, ami kísérte. – Biztosan mi is voltunk ilyen türelmetlenek.

Mind a ketten fellélegeztünk, amikor becsukódott mögöttünk az étkező súlyos, mívesen faragott ajtaja. Te pedig akkor megragadtad a kezem, és a közeli ablakhoz húztál.

– Nézd! Esik a hó! – mutattál ki a karácsonyi fényektől színesen ragyogó éjszakába.

Csodálatos látvány volt, ahogy a fagyos szélben látszólag céltalanul kavarogtak azok a kristály ragyogású pelyhek. Szédítő táncot jártak egy olyan zenére, amit nem hallhatott senki a világot megalkotó hatalmakon kívül. Szavamat szegte az a szépség. Talán még oda is gyökereztem volna, ha nem kezdesz a bejárati ajtó felé húzni.

– Mit szólsz ahhoz, ha elmegyünk sétálni? – néztél rám csillogó szemmel, szád szélén boldog mosoly játszott. – Tudom, hogy tegnap már eleget fagytunk a hóesésben, de akkor is bűnnek érezném, ha most nem mennénk ki.

Nem kellett győzködnöd, bármilyen kérésedre bármikor igent mondtam volna. Így pedig most is rábólintottam az ötletre. Gyorsan felöltöztünk, és kiléptünk az ajtón. Kézen fogva indultunk el a kavargó fehérségben.