Hajnalban mocorgásra ébredtem. Az ágyunk Théo a gyerekkori szobájában inkább másfél személyes, mint kettő, kamaszkorában, amikor a szülei lecserélték a régit, nem azzal a céllal vették meg ezt az újat, hogy bárki kényelmesen mellettem tudjon aludni. Ha Théo barátai a fiúnál aludtak, akkor volt vendégszoba, vagy ha egy légtérben akarták tölteni az éjszakát, akkor vendégágy. Még jó, hogy veled a legszűkebb helyeken is meg tudtuk oldani, hogy annyira kényelmesen legyünk, amennyire a körülményeink lehetővé teszik.

Most sem volt ez másképp, viszont pont a matrac hepehupássága és egy főre tervezettsége miatt nem volt benne semmi, ami egy másik személy mocorgása keltette hullámzást el tudna nyelni. Amikor ébredezni kezdtem, még csak forgolódtál, de ez is elég volt ahhoz, hogy kirántson a felületes szendergésből. Aztán éreztem, hogy eltávolodsz tőlem. Kinyitottam a szemem, de nem láttam semmit a leengedett redőnyök miatt koromfekete szobában. Azt viszont biztosan tudtam, hogy kihúzódtál az ágy szélére. A mozdulatokból, amiket sejtettem,  és a tompa lélegzetvételek hangjából arra jutottam, hogy arcodat két tenyeredbe temetve ülsz.

– Hé... valami baj van? – szólaltam meg suttogva, és vakon nyújtottam karom abba az irányba, amelyben sejtettelek. Szerencsére ujjaim a hátadat találták meg, végig is simítottam pizsamával fedett bőrödön.

– Nem – válaszoltál fojtott hangon. – Csak rosszat álmodtam. Azt hiszem...

– Azt hiszed? Nem emlékszel rá? – faggattalak tovább, miközben annyira hátat fordítottam neked, hogy az ágy melletti éjjeliszekrényen kitapogassam a kislámpa kapcsolóját.

Amint halvány, vanília fény töltötte be a szobát, melléd húzódtam, és a mellkasomra vontalak. Meglepve tapasztaltam, hogy bár izmaid kiengedtek valamennyire, még mindig nagyon feszült maradtál. Nem kérdezhettem rá ismét, mert egy hatalmas sóhaj kíséretében te szólaltál meg előbb:

– Vannak ilyen nagyon furcsa álmaim – magyaráztad bizonytalanul –, vagyis nem tudom, hogy lehet-e így nevezni... Biztos más is álmodik ilyeneket, mintha valóság lenne.

Ez megragadta a figyelmemet. Már csak azért is, mert a mi fajtánk nem álmodott. Aludtunk, mert az emberi testünk megkívánta, de álmok nem gyötörtek, vagy öleltek magukhoz minket.

– Milyen valóság? – kérdeztem rá remegő hangon, és közben próbáltam kioltani a remény felpislákoló szikráját a lelkemben. Amióta emberként születtél újra meg újra, mindig álmodtál. És általában rémálmok gyötörtek, azokat is mindig valóságosnak érezted. Néhány az is volt köztük, villanások a korábbi életeinkből. Éppen ezért nem volt semmi okom azt feltételezni, hogy most más lehetne a helyzet.

– Nem tudom igazán... olyan homályos minden – bújtál még szorosabban hozzám. – Mielőtt ideutaztunk volna, azt hiszen valamilyen fronton eltöltött karácsonyról álmodtam. Aztán... talán huszadik század eleji építkezésen dolgoztam, és valakivel... emlékeznem kellene rá, mert tudom, hogy te voltál, annak ellenére, hogy én nem Giel voltam, és te sem Théo... de mégis mi voltunk. Ebédidőben ültünk az állványzaton és te karácsonyfadíszeket húztál elő  a szendvicses dobozodból. És felakasztottad mellettünk az acélgerendákat rögzítő hatalmas csavarokra...
Összeszorult a szívem. Épp olyan élénken emlékeztem arra a december 23-ra, mintha tegnap történt volna. Azok az üvegdíszek, amiket akkor felaggattam, még mindig megvoltak a házban Skye-on, hiszen a legfontosabb közös emlékeinket ott őriztem. Ha már téged minden élet után újra meg újra elvesztettelek, azokat nem fogom... Megfordult a fejemben, hogy holnap felkerekedhetnénk, hogy Skye szigetére utazzunk. Szerencsére mindig gondoskodtam arról, hogy a legfontosabb tulajdonaink ne vesszenek el, amikor tovább léptünk egy-egy életből a következőbe.

Aztán amilyen gyorsan jött a gondolat, olyan sebesen el is vetettem. Mi értelme lenne megmutatni neked a díszt? Azért vettem meg a New York-i életünkben, mert annak a csetresz boltnak a kirakatában azonnal beleszerettél. Az sem tartott vissza, mennyire drága volt, és abból a pénzből, amiről úgy tudtad, hogy van, nem engedhettük volna meg magunknak. Amikor pedig ott a Skót-felföldön abban az eldugott kabinban megmutattam neked, bár tetszett és szeretted, nem láttam rajtam azt a boldogságot, amit korábban az építkezésen. Hiába reméltem, semmilyen emléket nem ébresztett benned az az arannyal futtatott üvegcsoda.

– Szép álomnak tűnik – böktem ki végül kaparó torokkal. – Én nem gondolnék erről túl sokat. Azt tudtad például, hogy az álmainkban nem alkotunk új arcokat? Csak olyan emberek jelennek meg bennünk, akikkel találkoztunk korábban, akiket láttunk valahol. Valamivel biztos megragadta a figyelmedet az a munkás.

– Lehet, nem tudom. Az viszont biztos, hogy nem emlékszem rá – vontál ügyetlenül vállat a két karom szorításában. – De akkor mivel magyarázod a másik álmot?

– A másikat? – nyeltem egy hatalmasat, de nem sikerült megszabadulnom a gombóctól a torkomban.

– Igen – bólintottál hevesen. – Valami erdei házban kezdődött, de erre sem emlékszem pontosan. – Erre a kijelentésre viszont jeges veríték kezdett kiütközni a hátamon, ez már tényleg túl soknak tűnt ahhoz, hogy véletlen legyen. Mindenesetre nem szóltam közbe, hanem némán hallgattalak. – Sétálni indultam. Valami miatt nagyon rosszul éreztem magam. Talán rossz kedvem volt, és egyedül akartam lenni... Nem tudom... De azt igen, hogy ebben is ott voltál. Mármint egy másik férfi, de tudtam, hogy te vagy. Még aludtál, amikor sétálni indultam. Nem hagytam üzenetet, mert csak egy fél órát akartam járkálni a közeli erdőben. Aztán nem tudom, mi történt, vagy mennyi idő telt el. Váratlanul rosszul léptem valahol, és megcsúsztam... talán vizes leveleken, vagy valami kövön... És lezuhantam. Ezt többször álmodtam mostanában, és minden alkalommal amikor becsapódok, felriadok, és... ez az igazán megmagyarázhatatlan... úgy érzem, hogy rossz helyen vagyok. És vissza akarok menni... Érted, egy erdei viskóba, amiről azt sem tudom, hol van! De mennem kell, mert egyetlen szó nélkül hagytalak ott, és el kell mondanom, hogy jól vagyok, és ne aggódj értem...

Ahogy hallgattalak, könnyek kezdték szúrni a szemem. Tudtam, hogy valami okosságot vársz tőlem, miután a végére értél, de úgy éreztem, ha megszólalok, kirobban belőlem a zokogás. Charlie. Hihetetlen, de valami érthetetlen módon Charlie emlékei átszivárogtak a mostani életedbe.

– Szerinted is nevetséges, igaz? – ragadtad ismét magadhoz a szót, amikor csak nem kaptál semmi választ tőlem. – Ezek csak hülye álmok, nem kellene ezek miatt fél éjszakákat virrasztanom, és agyalnom rajtuk...

– Egyáltalán nem nevetségesek – találtam meg végre hangomat, azt pedig nem mondhattam el, hogy számomra sosem lenne az. Épp ellenkezőleg, szívszorítóan szomorúak. Hiszem amíg neked ezek csak álmok, addig nekem a valóságom. – Állítólag sokszor álmodunk zuhanással. Egyrészt az agyunk ezzel akar megbizonyosodni róla, hogy stabilan fekszünk-e, másrészt okozhatja a stressz is. Ilyenkor pörög az agyad, és nem hagy aludni.

Ezen halkan felnevettél, majd a korábbi feszesség teljesen kiengedett a tagjaiban, ahogy szinte elolvadtál az ölelésemben.

– Hát a stresszről tudnék mesélni. – Kihámoztad magad a karomból, majd hátradöntöttél az ágyban, hogy hozzám bújhass. – De az sokat segít, hogy te mindenhez értesz.

– Ez természetesen nincs így – szorítottalak én is magamhoz, miközben a nyakad puha bőrére suttogtam. Mert hát mi mást lehet erre mondani?

Ezután csak összebújtunk, és hagytuk, hogy az álom újra elragadjon minket.