Le Réveillon de Noël. Szentestei virrasztás, amit a közeli családtagok, barátok töltenek együtt. Amiről Théo legszívesebben minden alkalommal elmenekült volna, mert mindig kellemetlen volt a szüleivel és rokonaival. Ő legalábbis érthetően mindig tehernek élte meg, amikor az idősebb generáció azon versengett, kinek a fia vagy lánya a legjobb és miben. Az értintett fiatalok pedig legszívesebben elsüllyedtek, de legalábbis jó messzire lettek volna onnan. Théo nem véletlenül tervezte, hogy abban az évben talál ürügyet, miért ne kelljen  hazamennie. Összerándult a gyomrom... Nem ő fog.

Nem tudtam szabadulni sem ettől a tehertől a vállamon, sem attól, hogy mennyi réteg hangzott el az utolsó kérdésedben. „Ha úgy van..." lefordítva, ha beleférsz az életembe. Ha Théo szülei akarnak hallani rólad, nem úgy, mint a tieid. Ha nekem nem teher a jelenléted a családom – Théo családja – előtt. Mindegyik ki nem mondott felvetésre egy hatalmas nem volt a válasz. Soha senki előtt nem leszel a számomra sem kellemetlen, sem teher. Nem azért létezek ezer évek óta, hogy most ne bírjam tovább a nehézségeket. Persze szép lenne egy élet ezek nélkül, de abból kell kihozni valamit, amit a kezünkbe adtak.

Egy pillanatra a reggeli utáni összepakolásban is megálltam. Nyeltem egy hatalmasat, amikor szorosan mellém léptél bizonytalanul a válaszomra várva. Semmire sem vágytam jobban, minthogy mellettem légy, legyen szó akár karácsonyról, akár mindennapokról. Théo minden emléke a fejemben zsongott a borzasztó unalmas és kínos vacsorákról, és felidéződött bennem a remény is, amit mindig érzett, hogy ha lenne valaki, akit igazán szeret, és aki őt is igazán szereti, akkor sokkal könnyebben tűrné ezt a kötelességet. Nem volt más, amire jobban vágyott volna. És akkor belém villant a felismerés is. Ennyit megtehetek Théóért. Megmutathatom mindenkinek, hogy kiáll a választottja mellett. Tűzön át és vízen át bármit vállalt volna, ha megtalálja azt az illetőt, aki után annyira sóvárgott. És mivel most Théo voltam, ennek megfelelően szólaltam meg ismét:

– A legboldogabb ember lennék a világon, ha el tudnál kísérni arra a rettenetesen unalmas estére. – Egyelőre nem mondtam ennél többet, ráértem még mindenre felkészíteni téged. – Nem tudom, észrevetted-e, de nem sűrűn beszélek a szüleimmel. Lehet, hogy ez hálátlanság, de egyelőre élvezem a szabadságot távol tőlükk. De ha adsz egy pár napot, akkor beszélek velük, és elmondok nekik mindent rólad. Nem akarok titkolózni előttük, nem akarom, hogy azt hidd, szégyellek bárki előtt. Azt viszont tudnod kell, hogy sosem beszéltem velük arról, hogy esetleg egy férfit választanék páromul. Az igazság az, hogy előtted csak barátnőim voltak, de amióta téged ismerlek, senki mást nem tudok elképzelni az oldalamon. Szóval, a lényeg annyi, hogy a szüleim válasza még nekem is meglepetés lesz – igyekeztem könnyeden fogalmazni, úgy éreztem, mind a kettőnknek szüksége van erre –, éppen emiatt a karácsonyi terveink még nagyban változhatnak annak függvényében, amit mondanak. De abban biztos lehetsz, akármi is kerekedjen ki velük, az idei karácsonyt mindenképpen veled töltöm.

Felragyogott az arcod azzal a kifejezéssel, amit mindennél jobban szerettem rajtad látni. Már csak azért is, mert ezt mindig édes csókok követték. Most sem tévedtem veled kapcsolatban. Megcsókoltál. Hevesen és annyi őszinte szerelemmel, hogy azt hittem, a mellkasomat is szétfeszíti, ahogy melegen a szívem köré kúsztak az érzések. Aztán, amikor már nem kaptunk levegőt a heves csókok közepette, elengedtél csak annyira, hogy mögém kerülj. A hátadat a konyhabútornak vetetted, és úgy húztál magadhoz, hogy az én hátam a mellkasodhoz simuljon.

Szorosan magadhoz öleltél. Egy az olyan megtestesüléseink egyike volt, amikor te voltál a jóval nagyobb nálam. Mondanom sem kell, hogy ez fordítva szokott lenni. De most nem bántam. Jól esett elrejtőzni két karod közt a világ elől. Az ilyen percekben mindig úgy éreztem, semmi rossz sem történhet velünk. Mintha sejtetted volna, milyen gondolatok jártak a fejemben, óvatos csókokat nyomtál a tarkómra és a nyakam oldalára, vagy a kissé csiklandós, puha bőrre a fülem mögött. Hűvösek voltak az ajkaid – igaz a konyhában sem volt éppen meleg, mindig spóroltam a fűtéssel, hogy ki tudjak jönni Théo pénzéből –, és ezektől az apró hideg érintésektől kellemes borzongás futott végig a gerincem mentén, amit minden alkalommal felerősített a hűvöst követő forró leheleted.

– Akkor ez eldőlt, azt hiszem – suttogtál a fülembe. – Elkísérlek haza, és így egyikünk sem lesz egyedül. Sem én a szüleim elutasításában, sem pedig te annyi ember között. 

– Egészen biztosan elviselhetőbb lesz úgy, hogy te is ott leszel, és kapaszkodhatok majd beléd – súgtam válaszul. A mosolyodat nem láthattam az ölelésbe burkolózva, de félreismerhetetlenül éreztem ajkad ívén a nyakamon, ahogy kitartóan addig csókoltad, amíg lila foltot nem okoztál a bőrömön. Persze szigorúan úgy és olyan helyen, hogy más senki ne tudhasson róla, csak te meg én.