Fohász
Adj erőt, hol semmi nem maradt
Nyújtsd a kezed, ha az enyém elfáradt
Lépj te felém, ha sehol sem talállak
Hozz új reményt, hol az enyém elapadt

2024 – Valahol Hollandiában

– Mondtam már, hogy sosem voltam még igazi francia karácsonyon? – ébresztettél fel az egyik hideg december reggelen. Annyira persze még nem hűlt le a levegő, hogy havazzon, csak csontig hatoló fagyos eső kopogott az ablakon. Talán épp erre az ütemes kopogásra kezdett kinyílni a szemem.

– Mondtam már, hogy én sem? – bukott ki belőlem még azelőtt, hogy a félálom ködét a koponyámból kiűzve végiggondolhattam volna, mit válaszolok neked.

Még nem telt el tíz hónap azóta, hogy egy francia egyetemista hallgató életét magamra öltve ismét rád találtam Hollandiában. Théo – mint megtudtam, a kifejezetten furcsa Thérron még szokatlanabb becézése – ösztöndíj programmal érkezett Amsterdamba, ahol egy talán mondhatjuk azt, hogy egy túl jól sikerült buli után én ébredtem fel helyette az egyik csatorna mellett vízbe lógó lábbal ülve.

Egyébként ha már itt tartunk, ez volt nem tudom hány száz év óta az első alkalom, amikor ennyire könnyen és gyorsan megtaláltalak. Vagyis... egészen pontosan te találtál meg. Még midig a fülemben cseng, ahogy bemutatkoztál, miután kitartóan addig ráztad a vállam, hogy végre rád nézzek. „Giel". Még mindig hallom, ahogy azon az új-ismeretlen, mégis megszokott hangon elárultad a neved. Akkor még annyira az előző életünk végének sokkhatása alatt álltam, hogy fel sem fogtam, már nem ott vagyok. Hiába ültem a hideg macskaköveken egy régi városrészben, csak az villódzott lelki szemeim előtt, hogy egy reggel sétálni indultál, de soha nem kerültél elő...

Én pedig évekig kutattam utánad, de semmire sem jutottam. Sem azt tudtam meg soha, hova tűntél, és mi lett veled, sem azt, hogy önszántadból, vagy rajtad kívülálló történések miatt veszett-e nyomod. Arra is készen álltam, hogy az idő szálait egyesével húzzam szét utánad kutatva, de mintha még a létezésed is kiradírozták volna. Mintha nem te, vagy valami nálunk nagyobb hatalom nem akarta volna, hogy a nyomodra leljek. Emiatt pedig én is elakadtam abban a nélküled kiüresedett életben. Nem tudtam, élsz-e még, hogy visszatérsz-e valaha, ezért nem mertem tovább lépni a következő életbe. Hogy hagyhattalak volna magadra, amikor még kapaszkodtam a hitbe, hogy van remény?

Évek magányának és fekete kétségbeesés áthatolhatatlan hullámainak kellett maga alá temetnie, hogy szinte mindent elveszítsek, ami valaha voltam. Amikor utoljára Thomasként behunytam a szemem, szentül hittem, hogy soha többé nem nyitnom majd ki máshol. Tetőzött bennem a szenvedés, nem akartam újra kezdeni a kutatást egy szemvillanásnyi életért, törékeny, mindig kérlelhetetlenül múló boldogságért. A következő életemben nem találtalak meg. Vagyis, de csak másképp.

Nem egész egy évre Mac lettem, és amikor azon a téli napon megcsörrent a telefonom, azonnal tudtam, mit kell tennem. Thomasra és Charlie-ra hagytam a házat Skye szigetén. Egy pár hónapig figyeltem azt a két magunkat, jól esett látni a boldogságot magunkon. Amikor Macként felkerestem a másik két énünket, még a szívemben égett az a tizenkét év boldogság, amit a ház szerzett nekünk. Macként sosem találtam meg a te hozzá tartozó létedet. Ezért nem is maradtam ott a feltétlenül szükségesnél tovább. Amikor letettem azt a létezést, készen álltam nem folytatni tovább.

És akkor – amikor a végső kétségbeesés szakadékának peremén inogtam –, te találtál rám, te nyújtottad a kezed értem, és ahogy ott a parton talpra segítettél, a ujjaid melegéből egy szikra is átáramlott belém, ami valamennyire ismét életre tudta kelteni a reményvesztettségtől feketére szikkadt lelkemet.

– Már hogyne lettél volna? – rántott vissza hangod a jelenbe. Akkor már egyáltalán nem voltam kótyagos a váratlan ébresztéstől. Épp azon kezdett pörögni az agyam, milyen hazugsággal magyarázzam ki az elszólásomat a francia karácsonyról, amikor kuncogva tovább beszéltél. – Éppen te, aki honnan is származik? Montbéliard-ból? – Ekkor már könnyeidet törölgetted a nevetéstől, és én olyan jóképűnek láttalak, annyira csodáltalak, hogy még a rettenetes, torz francia kiejtésedre is elfelejtettem megjegyzést tenni. – Nálad franciább franciát el sem tudnék képzelni.

Erre a kijelentésre aztán az én szemöldököm is felszaladt. Nem is hagyhattam szó nélkül:

– Még is mit jelent az, hogy legfranciább francia?

– Nézzük csak mit is – vigyorogtál rám, majd számolni kezdtél az ujjaidon. – Egész jól megtanultál hollandul...

– Mert nyelvész vagyok, és a holland nyelv eredetét, kialakulását kutatom – szúrtam közbe, de te természetesen nem zavartattad magad, hanem tovább folytattad:

– De sokszor olyan, mintha franciául beszélnél hollandul is.

– Mintha olyan könnyű lenne ezzel az anyanyelvvel bármilyen már nyelven akcentus nélkül megtanulni, és szépkiejtés-versenyt nyerni – tettem úgy, mintha felfortyantam volna, de természetesen semmi igazi hév nem rejtőzött a szavaim mögött.

Nem vallhattam be, hogy a világ bármilyen nyelvén bármikor meg tudtam volna szólalni, de mivel be kellett illeszkednem, tartottam magam azokhoz a keretekhez, amik az embereket kötötték, akiknek a létét továbbvittem. Théo nagyon szépen és tényleg, anyanyelvieket megszégyenítő választékossággal tudott hollandul, de a kiejtésétől még az én tarkómon is égnek állt a szőr.

– De mondd csak tovább, mitől vagyok még annyira elviselhetetlenül francia? – bíztattalak én is vigyorogva, miközben kikászálódtam az ágyból, és a konyhába indultam, hogy  megnézzem, mi maradt még a kamrában, amit a lakótársaim nem pusztítottak el tegnap, mielőtt hazaindultak volna Európa legkülönbözőbb országaiba az ünnepekre.

Az egyik szekrényben két igencsak megfáradt, félig száraz croissant-t találtam. Te szerezted a közeli pékségből két napja, aztán elfelejtettük megenni. Szerencsére. Megpirítva egész jó mogyoróvajas-lekváros, nagyon fúziós reggeli lesz belőle. Gyorsan le is ellenőriztem a hűtőt, nehogy csalódás érjen, és megtaláltam a megbontott piros-bogyós lekvárt és mogyoróvajat is. Rögtön nekikezdtem a készülődésnek, miközben a szemem sarkából láttam, hogy az ajtófélfának támaszkodva minden mozdulatomat figyeled. Bepakoltam a pirítóba a félbe vágott croissant-okat, majd épp a kávéfőzővel bíbelődtem, amikor megszólaltál:

– Na, látod? Pont ilyeneket értek azon, hogy mennyire francia francia vagy. Ha tehetnéd a croissant is croissant-nal ennéd.
Ezen én nevettem fel. Úgy döntöttem, részt veszek a játékban:

– És csak azért nem teszem, mert gondolok rád is, és a felét neked adom. De ha még sokáig kötekedsz, meggondolom magam!

– Isten ments! – léptél mellém mosolyogva. – Ugye nem gondolod meg magad, ha én is segítek?

Játékosan meglöktelek a vállammal.

– Az a minimum, hogy segítesz! – kacsintottam rád.

Ezután pár percre hallgatásba merültünk, amíg befejeztük a reggeli készítést.