Délután volt, mire végre kimásztunk az ágyból. A reggeli beteljesülés után órákra visszaaludtunk, csak hogy ugyanonnan folytathassuk, ahol korábban abbahagytuk. Miután pedig minden létező gyönyört átéltünk egymás karjában, az éhség kiűzött minket a hálószobából. Eddigre már a kandallóban korábban gyújtott tűz is szinte teljesen leégett, és ha másért nem is, hát amiatt fel kellett tápászkodnunk, hogy fát tegyünk a parázsra. És ha már úgyis otthagytuk az ágyat, valami értelmes ennivalót is készíthettünk akár.

Rettenetesen csúnya karácsonyi pulóverekkel tettük tökéletessé az öltözékünket. Ahogy a konyhába tartottunk, elhaladtunk a nappali mellett, ahol felkapcsoltad az égősort a fán. Majd bekapcsoltad lemezjátszót, és azonnal karácsonyi melódiák töltötték meg a helyiségeket. Énekelni kezdtél, amit felzendültek az első sorok, és nekem összeszorult a torkom. Akárhány életbe mentünk is tovább, ez sosem változott, mindig csodálatos hangot kaptál. És én most egyszerre hallottam az összes korábbi énedet, mintha csak egy kórus adna koncertet a szűkös konyhában.

Miközben szinte megbabonáztál, nem is értem, hogy sikerült tojást és bacont sütnöm az általad készített vajas pirítósok mellé. Valami olyanra vágytunk, amiből jó nagy mennyiség készíthető egyszerre. Akartál sütni fahéjas tekercset is, ehhez előre készített mirelitet használtunk, és hamarosan édes, karácsonyillat lengte be a konyhát.

Már majdnem elkészültünk a rögtönzött, és csak nyomokban karácsonyi fogásokkal, amikor egy teherautó érkezését hallottuk. Ráfordult az útként funkcionáló kiszórt murvára, apró kövek, pattogtak a gumiabroncsok alatt. Az ajtóhoz mentem, hogy megnézzem, ki az, és legnagyobb döbbenetemre Macet láttam kiszállni a felhajtón parkoló járműből.

– Hello, Mac! – köszöntöttem, és igyekeztem nem utat engedni mellkasomban a félelemnek, hogy vajon minek köszönhetjük a látogatását éppen karácsony napján. Ezért próbáltam inkább viccesre venni a kérdezősködést. – Ennyire nincs jobb dolgod az ünnepek alatt, vagy csak gondoltad, ránk nézel, hogy nem égettük-e még le a helyet?

– Egyik sem – vigyorgott rám, és ahogy szája szélesre húzódott, láttatni engedte hiányzó fogait. Az első párat még a világháborúban veszítette el, de sosem vette a fáradtságot, hogy ezeket megcsináltassa, azóta pedig csatlakozott hozzá még néhány. – De ne álld el az utat, mert ide fagyok a teraszra!

Beengedtem, hogy ne tettem volna, hiszen hármunk közül ő volt itthon. A konyhába kísértem, és hellyel kínáltam az asztalnál. Amint megláttad, ki érkezett, azonnal felpattantál, hogy üdvözöld, majd neki is szedtél egy hatalmas adag tojást és bacont a pirítósok mellé. Mac pedig arcán elégedett mosollyal csatlakozott hozzánk.

Figyeltem, ahogy alaposan szemügyre vetted. Mac egy óriás volt. Sosem szoktam senkinek leírni a termetét, mert általában senki sem hitte el nekem. De nem csak a magassága tűnt emberfelettinek, hanem a szélessége is. Nevezzük nevén, kifejezetten kövér volt. Akkora hasat eresztett az utóbbi pár évben, hogy az már a mozgásban is zavarni kezdte.

Arca ráncos és sebhelyes, mindez pedig lehetetlenné tette, hogy bárki megállapítsa a korát. Én sem tudtam pontosan, csak a legendákat és kalandjait hallottam az igazi Tommie szüleitől, ez adott csak némi támpontot, hogy megsaccoljam, hány éves lehet. Ha te akartad volna megtippelni, a te dolgodat még tovább nehezítette a bozontos szakáll, amit talán egy éve engedett így elburjánzani. Azt állította, túlságosan remeg már a keze a borotválkozáshoz, ezért inkább hagyja az egészet a fenébe. Összességében egyébként úgy festett, mint a télapó. Egy kissé megviselt és szakadt, egy kissé alkoholista, de akkor is télapó.

Egyszer Mac elmesélte, azért iszik, mert így próbál a háború rémeitől szabadulni. Ezt a birtokot is azért szerezte, hogy menekülhessen. Maga elől, az elvesztett bajtársak emléke és kísértetei elől, de gyorsan arra kellett rádöbbennie, hogy a magányt itt, a semmi közepén még rosszabbul viseli, mint a városok nyüzsgését. Állítólag azért, mert miután megsérült – megégett – az arca, hetekig nem látott, és addig egy üres kórteremben lábadozott, ahol csak orvosok és ápolók néztek rá naponta párszor. Mac azóta nem bírta elviselni a saját társaságát sem. Ha töltött is időt ebben a házban, mindig hozott magával valakit. Ha úgy alakult, akár fizetett is a társaságért. Legalábbis ezt állították róla a rossznyelvek.

– Minek köszönhetjük a látogatásod? – kérdeztem azután, hogy Mac elpusztított egy fél hegynyi ételt, majd még maga elé vett két fahájas tekercset is. Nem sajnáltuk tőle, jól esett látni, milyen jó étvággyal evett.

– Csak gondolkodtam – felelte azután, hogy leöblítette az ételt egy fél üveg sörrel.

– Nem te vagy az egyetlen. – Neki címezted a szavaidat, de egyértelműen rám néztél.

– Én nem tudom, Tommie fejében mi jár – vont vállat Mac –, de én hoztam ma pár komoly döntést. A házzal kapcsolatban.

– Mi van a házzal? – éreztem, hogy csodálkozva felszalad a szemöldököm.

– Nagyon szeretem ez a birtokot, de be kellett látnom, hogy én nem sok jót tehetek érte. Tőlem nem kapja meg azt a törődést, amit megérdemel. De hallottam a rajongást és vágyakozást a hangodban, amikor telefonon beszéltünk. Arról nem is beszélve, micsoda öröm ragyogott a szemetekben, amikor eljöttetek a kulcsokért. És én azóta őrlődöm, mit kellene tennem. Ti sokkal jobban gondját viselnétek a háznak, mint én valaha...

Elcsuklott a hangja, hogy zavarában-e vagy más miatt, nem tudtam volna megmondani. De pár korttyal a sörösüvegéből megpróbálta legyőzni ezt a pillanatnyi gyengeséget. Viszont azután sem szólalt meg ismét, hogy az utolsó cseppet is kiitta belőle. Mintha még mindig a szavakat keresgélte volna.

– Mi az, Mac? Mit akarsz mindezzel mondani? – tettem fel végül én a kérdést, de reménykedni még mindig nem igazán mertem.

– Én... én csak azon gondolkodom, hogy hosszú távon kiadnám nektek a házat. És... rátok hagynám... Tudjatok... amikor elhagyom a világot.

– Ne beszélj így! – próbáltad csitítani. Sosem viselted jól, amikor valaki a saját haláláról beszélt, még a rémület is kiült az arcodra.

– Miért ne beszélhetnék erről? Ki hallott már olyat, hogy valaki örökké itt maradjon? – Én, de ezt mégsem szúrhattam közbe, ezért inkább a nyelvemre haraptam. – De ne aggódjatok, még nem most akarom feldobni a papucsot. Viszont, csak hallgassátok végig, amit kitaláltam! Ha elfogadjátok a bérleti szerződést – húzott elő meglehetősen gyűrött papírokat a mellzsebéből –, azzal kisegítenétek a városi lakásom bérlését. De nem kell aggódnotok, nem kérek sokat... A másik, és ez a fontosabb, levennétek a vállamról a terhet, hogy rendszeresen ki kelljen járnom ide ellenőrizni és fenntartani az állapotokat. És ahogy mondtam, miután fűbe haraptam, ti öröklitek majd. Nincsenek rokonaim, azt meg nem akarom, hogy visszaszálljon az államra – felém fordult –, az apádon kívül senkit nem tudnék megbízni ezzel. De mivel a szüleidnek mindene megvan, ezért inkább mellettetek döntenék.

Mac kiterítette a szerződéseket az asztalon, hatalmas tenyerével próbálta kisimítani a feltekeredett, gyűrött széleket. Mi ketten pedig hitetlenkedve néztünk hol rá, hol a papírokra. A döbbenettől megszólalni sem tudtam, talán egyszerre akartam magam hálásan Mac nyakába vetni, vagy elutasítani a felajánlást, hogy ezt nem fogadhatjuk el.

– Már csak alá kell írnotok – villantott ránk egy fogatlan vigyort, miközben egy tollat is előhúzott a belső zsebéből, majd remegő kezembe nyomta.

– Mac... én... nem is tudom, mit mondjak – dadogtam.

– Elég, ha azzal köszönitek meg, hogy rendesen gondját viselitek majd – csúsztatta közelebb a szerződést hozzám, én pedig darabos mozdulatokkal írtam alá, hiszen még mindig nem fogtam fel, mi történik. – Na, meg is vagyunk. Ugye, hogy nem volt olyan nehéz? – húzta ki ujjaim közül a tollat. – És most már nem kell azon törnötök a fejeteket, hova menjetek, amikor lejár a bérlet arra a falusi házra.

– Honnan tudsz róla? – rántottad fel a tekinteted a szerződésről, és úgy meredtél Macre, mintha akkor látnád először.

Ebben egyébként nem különböztünk akkor. Ahogy jobban szemügyre vettem az idősebb férfit, magamat ismertem fel benne. Minden, amit eddig láttatott magából, csak álca volt. Néztem az igazi Macre: egy jóval többet megért magamra. Keresztül-kasul léteztem és létezem az emberiség történetében, és korábban én is segítettem már másik magamon. Persze még sosem ennyire nyíltan. Sosem váltottam még egyetlen szót sem másik létezéseimmel. És ami még fontosabb, még sosem voltam Mac. Vajon hány élet múlva leszek? És hol vagy te mellőle? Annyit tudtam az igazi Tommie szüleitől, hogy valakivel együtt él, de semmi többet.

Akkor értem meg, amikor Mac szemébe néztem, a jövőmbe láttam. Nem tudom, mennyi szabályunkat szegte meg ez a későbbi énem, de magamat ismerve egészen biztos vagyok benne, hogy minden létező kiskaput kihasznált, minden óvintézkedést megtett, éppen ahogy én is, amikor másik önmagamnak hagytam támpontokat, pénzt vagy információt a boldoguláshoz, a kutatáshoz utánad.

Akárhány sors után leszek is majd ő – hát ezért tűnt mindig ennyire ősöregnek –, még mindig itt leszek. Ahogy te is. Nem tudom, meddig tart még ez a spirál, és hogy pontosan hol helyezkedünk el rajta, de afelől nem maradt szemernyi kétségem sem, hogy ha el is kell válnunk hosszabb-rövidebb időre, mindig újra meg újra egymás oldalán kötünk majd ki végül.

Semmi sem történik véletlenül. Macnek emlékeznie kellett, hogy ebben a létben mennyire elcsigázottnak éreztem magam az újabb és újabb veszteségek után. Alex halála még mindig úgy fájt, minta éppen akkor történt volna, hiába voltál akkor Charlie-ként mellettem. Mac azt mutatta meg, hogy van értelme tovább utazni a spirálon, mert mindig ott leszel velem újra meg újra. És ahogy még az ősidőkben megfogadtam, ahova te mész, oda megyek én is.