– A támadás... amikor felkerestek a rendőrök, és elmondták... azt hittem...

Kifejtettem magam a karjaid közül, hogy el tudjak fordulni tőled. Arcomat a párnákba temettem, mert nem akartam, hogy lásd, mennyire ég a szégyentől. Hogy számolhattam volna be a korábbi bukásaimról, amikor minden erőfeszítésem kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megmentsem az életed? Vagy hogy visszavezesselek a közös emlékeinkhez...

Téged persze nem tartott távol sem az elhúzódás, sem a feléd fordított hátam, nem engedtél el. Ismét hozzám bújtál, és a szívemre tetted a kezed. Arra a szívre, ami azóta nem dobogott, amióta az igazi Tommie-é megállt. Eddig még nem vetted észre, bíztam benne, hogy most is megtéveszt bőröm melege, és remegő lélegzetvételeim. Éreztem a forró levegőt kiáramlani az ajkaid közt, amikor megszólaltál:

– Tommie – súgtad a nyakamba. – Sosem maradsz egyedül. Sosem. Még nem tudom, hogy oldom meg, de megígérem, hogy soha semmi nem választ majd el  minket egymástól. Egyébként, meg nem is értem, miért nem gondoltál a legegyszerűbb megoldásra. – Feléd fordultam, hirtelen nem értettem, mire gondolsz. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy most nem az itt és mostról beszélsz, hanem sokkal többről, amit szándékosan nyilatkoztattál ki ilyen homályosan. De nem nyílt módom közbeszólni, mert szinte azonnal tovább folytattad: – Ha nem is sikerül új lakhatást találnunk addig, amíg el kell hagynunk a házat, egy időre mehetünk a szüleidhez is. Szerintem ők még örülni is fognak, hogy egy kicsit többet látnak téged.

Sóhajtottam egy nagyot. Hát persze. Miért is gondoltam, hogy valami transzcendentálisabbról lenne szó, mint a mostani földhöz ragadt jövőnkről? Egyébként viszont teljesen igazad volt. És hogy miért nem én gondoltam erre? Egyszerű... azért mert ők még mindig az igazi Tommie szülei voltak. Akik azért kezeltek fiukként engem, mert úgy néztem ki, úgy szólt a hangom, az övé volt minden mozdulatom. Olyannyira elfogadták, hogy én a fiúk vagyok, hogy a „választásaimat", – egészen pontosan a kapcsolatomat veled – soha egyetlen percre sem vonták kétségbe.

Velük sosem kellett megjátszanunk magunkat, mert ha nem is értették az érzéseinket egymást iránt, de nem gyűlöltek minket érte. Egyszer amikor rákérdeztem, azt mondták, fontosabb számukra az, hogy az életükben maradjak – mármint a fiúk, nem én –, minthogy olyan dolgok miatt üldözzenek el maguk mellől, amire úgysincsen semmilyen ráhatásuk.

– Egyébként – rántottál ki a gondolataimból –, bár még nem tudom, mihez kezdhetnénk magunkkal, de... Mit szólnál ahhoz, ha megpróbálnánk mi is keresni egy ilyesmi félreeső birtokot? Kell lennie olyannak, ahonnan kihalt a család, a vagy a könnyebb élet reményében inkább egy gyorsan növekvő városba költöztek. Ha ügyesen költünk az elkövetkező hónapokban, talán össze tudunk spórolni egy kis alaptőkét egy kölcsönhöz. Munkás családból származunk mind a ketten, sosem okozott gondot egyikünknek sem, hogy keményen dolgozzunk a kiválasztott céljainkért. Ha esetleg egy romos birtokot találunk is, biztos vagyok benne, hogy képesek lennénk otthont építeni belőle magunknak.

Az igazság az, hogy minden álmom valóra vált volna egy ilyen birtokkal. Ahol sem emberek, sem a világ maga nem háborgathatna minket. Amikor te beszéltél a közös álmainkról, mindig olyan könnyű volt látni, hogy minden valóra válik. Éppen ezért most is hittem neked. Hittem, hogy még van időnk, akár arra, hogy megtaláljuk azt a helyet, ami álmaink otthona lesz, és hittem azt is hogy van jövőnk. Egy teljes, majdnem végtelen élet állt előttünk.

Ezek után a hátamra gördítettél, majd két lábam közé másztál. Megtámasztottam magam a könyökömön, hogy jobban szemügyre vehessem elszántságtól ragyogó arcodat. A szemed szerelemtől csillogott, szád szélében kimondatlan szavak remegtek. Ha vert volna a szívem bármilyen ritmusra, most kihagyott volna egy ütemet. És akkor én is minden erőmmel azt kívántam, hogy váljon valóra az álmod, hogy találhassunk egy elhagyott birtokot, egy félig romos házat valahol a semmi közepén. Valami olyasmit, mit ez...

– Semmi másra sem vágyom – súgtam végül, mint egy varázsigét –, csak rád, meg arra, amire te is vágysz.

Onnantól pedig megszűnt körülöttünk a világ, és nem létezett egy végtelenségig semmi más, csak forró csókok, kettőnk egymásba kapaszkodó keze, eggyé váló teste.