Karácsony napja volt, kora reggel. Ez a második napunk a világ végén, Skye-on, Mac félreeső házában. A karjaimban feküdtél, olyan szorosan hozzám bújva, hogy kis híján eggyé nem olvadtunk testünk közös hőjétől. Kinéztem az ágy melletti ablakon, még épp csak vöröslött az ég alja. A hideg reggeli hűvös kellemesen csípte az arcomat. Elképzelni sem tudtam ennél tökéletesebbet, a vastag takarók alatt meghúzódva, lábaink összekapaszkodva, miközben én csak hallgattam a nyugodt szuszogásodat. Tudtam, hogy már nem alszol, de ébren sem igazán voltál még.
A kinti világot fehérség fedte, a hó szinte folyamatosan esett, amióta megérkeztünk, csupán pár órára állt csak el. A házat a világ elől elrejtő terebélyes fenyőfák roskadoztak az ágaikra ült, súlyos, fénylő takaró alatt. Ez tényleg egy elvarázsolt birodalom volt, a mi kettőnk csodaországa.

Ez a félreeső fa és tégla építésű épület valóban földre szállt mennyországot jelentett számunkra, arról nem is beszélve, hogy Mac mindent megtett azért, hogy olyan kényelmes és gondtalan legyen az itt tartózkodásunk, amennyire csak lehetséges. Feltöltötte a konyhaszekrényeket, hűtőt és fagyasztót minden jóval, ami csak eszébe jutott, a friss ételek és alapanyagok mellett bőven készített be tartós dolgokat is előrelátóan gondolva a napok óra tartó cudar időjárásra is. Emellett persze mi is hoztunk magunkkal rengeteg friss és tartós élelmiszert. Így talán nem fogunk felélni mindent, amit Mac olyan jóindulatúan bekészített nekünk. Úgy el voltunk látva minden földi jóval, hogy akár a világ is véget érhetne körülöttünk, három hónapig észre sem vennénk.

Az ételek mellett hegyekben állt a bekészített, alaposan kiszárított tűzifa is. Így egyáltalán nem kellett spórolnunk a hővel. A felhasogatott tuskók egy részét a fáskarmában helyzete el, a másik része kint sorakozott az udvaron, vastag kamuflázs sátorlapok alatt, amiket még a világháború végén lopott a seregből, amikor alig húsz évesen leszerelt. Egyébként bőkezűen megjutalmazták a hadi érdemeiért, olyannyira, hogy minden gond nélkül jutott hozzá ehhez a birtokhoz Skye-on. Valami elszegényedett nemesi családtól vette.

Állítólag nem volt igazán igazán drága, amikor sikerült rá tennie a kezét, ettől függetlenül a neki nem túl drága is jóval több, mint amit mi ketten valaha megengedhetünk majd magunknak. Egyelőre annak a falusi háznak a bérleti díját is épp hogy ki tudtuk köhögni, és csak addig terveztünk ott maradni, amíg nagyjából rendbe nem jössz. Azt meg, hogy utána hova megyünk, ráértünk kitalálni.

– Min gondolkozol? – motyogtad félálomban, és kissé szorosabbra fontad két karodat a mellkasom körül. – Szinte hallom, ahogy a fogaskerekek csikorognak a fejedben.

– Jó reggelt neked is – feleltem a kérdésedre úgy, hogy szándékosan nem válaszoltam neked, miközben, megfordultam karjaid közt, hogy csókokat lehelhessek a nyakadra. Igazából csak az időt húztam, amíg kitalálom, hogy pontosan mit is mondjak. Aztán inkább a heccelésed mellett döntöttem. – Karácsony reggel van, és hó borítja a világot. Bűn lenne nem gyönyörködni a tájban. És ki az egyetlen, aki átalussza ezt a csodás reggelt? Természetesen te!

– Hé, ne légy gonosz! – kérted ki magadnak ál-hévvel. – Nem kelhet mindenki a tyúkokkal, mint egyesek. – Megcsókoltál, hogy egyértelművé tedd, kiről beszélsz. – Viszont most, hogy ezt tisztáztuk, mondd el azt is, mi tart ébren.

Meg sem lepett, hogy átláttál rajtam. Értelme sem volt titkolóznom előtted.

– Nem arról van szó, hogy nem tudtam aludni. Csak korán ébredtem. Meg mellékesen gondolkoztam.

– Pont ez nyugtalanít. Mi az, amin gondolkoznod kell, ahelyett, hogy hajnalban aludnál még pár órát? Úgy, hogy szinte még a nap sem kelt fel tisztességesen... Tudok segíteni azzal, ami foglalkoztat?

– Csak... – hirtelen nem is tudtam, mit mondjak, ezért egy féligazság mellett  döntöttem. – Számoltam a heteket, amíg még a falusi házban tudunk maradni. Azt hiszem, most tudatosult bennem, hogy biztosan nem tart majd a végtelenségig.

– És ez tényleg annyira aggaszt, hogy még aludni sem tudsz tőle? – Más körülmények közt szórakoztatott volna az igyekezeted, hogy válaszokat csikarj ki belőlem, de akkor még egyikünk sem állt készen, hogy felfedjem a valódi titkaimat előtted.

– Az aggaszt, hogy hova megyünk majd – próbáltam a valós félelmeimet megfogalmazni, azokat, amelyek bármely halandót ébren tartanának éjszakánként. – Ha esetleg nem sikerül valami jó helyet, vagy úgy általában valami tűrhető lakhatást találnunk... semmiképp sem akarom, hogy visszakényszerülj a családodhoz.

– Hát látod, azt ők sem! – nevettél fel olyan felszabadultan, mintha a világ legjobb viccét sütöttem volna el, és ha lehet én még rosszabbul éreztem magam ettől. Sőt, mintha valami gátat szakított volna át bennem, dőlni kezdtek belőlem  a szavak:

– Tudom, hogy ez önzés a részemről... de nem tudnálak még egyszer elveszíteni. Nem bírom már tovább... És ha esetleg úgy alakulna... nem bírnám,  hogy bármi, vagy bárki elszakítson minket egymástól.

Annyira belelendültem a magyarázkodásba, hogy észre sem vettem, mi csúszott ki a számon, egészen addig, amíg rá nem kérdeztél:

– Még egyszer?

A torkomra forrt a szó, a gondolataim őrült sebességgel kezdték kergetni egymást, de nehezen álltam csak elő magyarázattal. Mindenképp el akartam kerülni, hogy a korábbi életeinket meg kelljen említenem.