II./4.

Sosem meséltem neked, ki a valódi Tommie barátja, akiknek ez a kis tanyasi háza van a Skye-on. De bíztál bennem, ezért nem is kérdezősködtél a kiléte felől. Nem mintha számított volna, már azon kívül, hogy nekünk épp kapóra jött, hogy ismertem. Amikor telefonálni indultam, elkísértél. A házunkban itt a faluban nem volt telefon, ezért a decemberi hóesésben el kellett zarándokolnunk a helység egyetlen nyilvános, piros telefonfülkéjéhez. A falu főterén állt, most is karácsonyi díszbe öltöztetve a szélben kavargó hópelyhek közt olyan látványt nyújtott, mintha egy karácsonyi képeslapról varázsolták volna ide. 

A beszélgetés viszont koránt sem ment olyan könnyen, mint amennyire szerettem volna. Talán ebből a szempontból jobb lett volna, ha otthon maradsz, mert akkor győztesen hazatérve elújságolhattam volna, hogy minden mennyire simán ment. Most viszont, egyetlen hajszál választott el attól, hogy könyörögni kezdjek. Persze mivel rólad volt szó, ezt is minden további nélkül megtettem volna, csakhogy megadhassam neked a karácsonyt, amire vágytál.

– Nem, nem csináltam semmi olyat, ami miatt el kéne tűnnöm a föld színéről – dörzsölgettem idegesen a homlokomat. Mindig ezt csináltam, a frusztrált valami, és nem, nem tudom megmondani, hogy ez az igazi Tommie szokása volt-e vagy az enyém. Bár... most már kétség kívül az enyém. – Honnan a bánatból jött ez az ötlet? Ó, hogy az ég megáldjon, Mac! Csak fogd be öt percre, és engedd, hogy végigmondjam! – Ez hatott, mert végre nem szólt közbe, és megjutalmazott azzal, hogy elmagyarázhassam, amiért jöttem. – Az egyik barátom elég csúnyán megsérült pár hónapja. Nem, nem fogom elmondani, hogyan, mert semmi közöd hozzá. És csak szeretnénk mindenkitől távol tölteni az ünnepeket. Röviden igazából csak ennyi. Látod, még csak öt perc sem kellett hozzá.

A vonal túlvégéről először csak a csend felelt. Rád pillantottam, amikor megéreztem magamon a tekinteted. Nyugtalan voltál. Ahogy én is. Te talán már bántad is, hogy elmondtad, mit szeretnél idén karácsonyra. Én viszont nem akartam csalódást okozni neked, ha már felvetettem ezt az egészet. Közelebb léptél, talán azért, hogy hallhasd a beszélgetésünket. Vagy azért, hogy odasúghasd nekem, hagyjuk az egészet a fenébe. De én túlságosan elszánt voltam ahhoz, hogy most feladjuk. Mielőtt viszont bármit mondhattál volna, Mac ismét megszólalt.

– Légy őszinte velem, kölyök – érkezett dohányfüsttől reszelős hangja, recsegve a kagylóból. – Arról a srácról van szó, akinek olyan csúnyán ellátták a baját, igaz? A szüleid mesélték.

– Azt hittem, megkértem őket, hogy ne terjesszék – morogtam.

Először ismét csak döbbent, néma csend kövült ránk. Gyorsan kihasználtam ezt az időt, hogy még pár pennyt a dobozba dobjak, nehogy véletlenül kevésnek bizonyuljon a pénz és megszakadjon a hívás. Egyébként teljesen értettem Macet. Ha Tommie szülei elmondtak neki ennyit, akkor egészen biztosan nem tartották meg maguknak azt a részt sem, hogy milyen érzések fűzték a fiukat egy bizonyos Charlie-hoz. Nekem ezzel csak annyi volt a bajom, hogy én nem ismertem Macet annyira, mint ők. Én nem bíztam benne, hiába voltak ők már évtizedek óta barátok.

Te viszont észrevetted, hogy egyre nő bennem a feszültség, ahogy a türelmem fogy. Nem lett volna okos dolog tőlem első felindultságomban valami gorombaságot vágni Mac fejéhez. Ezért, hogy megakadályozz ebben, a hátam mögé léptél – szigorúan úgy, hogy minden mozdulatodat lássam, hiszen te is mindig ezt a körültekintést vártad el tőlem a támadás óta –, átöleltél hátulról, hozzám simultál és a fejedet a vállamra hajtottad. Még jó, hogy a korai sötét, és sűrűn szakadó hó jótékonyan elfedett minket minden esetleges bámészkodó elől.

– Rendben, kölykök, legyen – szólalt meg végül Mac, és én már ebből tudtam, hogy végül a javunkra döntött. – A ház a tiétek az ünnepekre. Maradjatok addig, ameddig csak gondoljátok, ott biztosan nem zavar majd titeket senki.

– Köszönöm, Mac. Charlie nevében is. – Elmondhatatlanul hálás voltam akkor.

– Még ne köszönd, mert még nem hallgattad meg a feltételeimet. – Nem engedett közbe szólni, azonnal tovább beszélt. – Kettő van. Egy: ha tovább maradnátok, mint két hét, öt nap után jelezzétek. Van telefon a házban, használjátok. Vagy legalább a szüleidet hívjátok fel, hogy minden rendben veletek. Tudom, hogy ti nem jártatok meg semmilyen háborút. – Nem szúrhattam közbe, hogy elképzelése sem lehet, miket jártam meg. – De én igen. Ezért tudom, hogy működik a sokk. Azt is tudom, hogy működik zavart fejjel az elvonulás. A magány csak még vonzóbbá tesz egy sokkal véglegesebb menekülést. Csak... nem tudom, hogy mondjam... csak jusson eszetekbe, hogy nem vagytok egyedül, és nem gyűlöl titeket az egész világ.

Rád emeltem a tekintetem. Most először fordult meg a fejemben, hogy tényleg ez lett volna célod a sátrazással? Kifeküdtél volna a hóba a fagyott csillagokkal fedett ég alá, hogy ne ébredj fel másnap? Félrefordultál. Nekem pedig jeges karmokkal mart a szívembe a rettegés. Mac előbb leplezett le téged, mint hogy én rájöttem volna.

– Nem akarok öngyilkos lenni, Tommie – súgtad végül, hogy Mac ne hallhassa. És én  hinni akartam neked. Sosem vetném fel, hogy hagyd itt ezt az életed, hiszen annyi minden maradt még benne. Akkor sem állnék elő ilyennel, ha együtt sokkal könnyebben mehetnénk tovább, ha biztos lennék benne, hogy együtt megyünk tovább. Nem értettem, hogy akkor te miért... Megválaszoltad az el nem hangzott kérdésemet, mintha kitaláltad volna a gondolataimat. – Megfordult a fejemben. Hogy talán könnyebb lenne, hogy akkor nem félnék, és nem fájna... De aztán el is vetettem az ötletet. Mert emlékszel? Megfogadtuk, akármi történjen is, együtt maradunk. Tudom, hogy te nem akarsz még kilépni ebből az életből, így én sem tehetem...

Igen, emlékeztem, hogy megesküdtünk egymásnak a kórházban, miután Charlie magához tért. Én tartom mimndig magam ehhez, minden elkövetkező létezésben. Most már benne sem kételkedtem, így a saját hallgatásunk után teljes meggyőződéssel válaszoltam Macnek:

– Nem akarunk semmi hülyeséget csinálni. Csak sátrazni akartunk, arra viszont a skót tél nem alkalmas... Viszont neked van ez a házad, a második legjobb megoldás.

– Rendben, én ezt értem, de ez a feltételem akkor sem alku tárgya. Na nagyon próbálkoztok, akkor két naponta, vagy naponta várok majd hívást.

– Ha ez ennyire fontos, mint szólsz hozzá, ha hetente kétszer telefonálunk? Így akkor mindenki nyugodt lehet.

– Kiváló.

– És mi a másik feltétel?

– Kitakarítjátok a házat, mielőtt eljöttök.

– Milyen felvetés ez? Természetesen így lesz. Nem hagyjuk csak úgy ott.

Ekkor már tudtam, hogy ténylegesen nyert ügyünk van. Most az én számat húzta egyre szélesebbre a mosoly. És igen, nem fogunk tovább maradni két hétnél, nem akarunk visszaélni Mac vendégszeretetével sem, de az biztos, hogy nagyon jó lesz csak egymásra figyelve tölteni ezt az időt.

Illendően meg is köszöntem a hozzánk való jóindulatot, majd befejeztük a hívást. Pont, amikor lefogytak a bedobált pennyk. Ezután pedig megragadtad a kezem, kihúztál a fülkéből, és megcsókoltál ott a hóesésben.  

– Mikor indulunk? – kérdezted boldogságtól csillogó szemmel, miután elengedted az ajkaimat.

– Gondolom, amint bepakoltunk – vontam vállat. – A kocsi készen áll, tőlem akár már holnap reggel is mehetünk.

– Én benne vagyok – kezdtél összefűzött ujjainknál fogva elszántan hazafelé vezetni. – Akkor reggeli, kávé, meg egyebek után indulhatunk is.

– Egyebek? – vontam fel a szemöldököm, mintha nem érteném tökéletesen, mire gondol.

– Tudod te – nézett rám sokat mondóan, és csoda, hogy attól a perzselő pillantástól nem égtek le rólam a ruháim. – Egyebek.

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top