– Azt szeretném az ünnepekre, amit te is – böktem ki végül súlyos hallgatás után. Nem állítottam semmi valótlant, hiszen minden veled töltött perc többet jelentett nekem még a saját létemnél is.

– Nem. Egészen biztosan nem akarod azt – kuncogtál, és nekem nem tetszett az a hang. Még mielőtt félénken félre fordultál volna, épp láttam a pírt felkúszni az arcodon. De valahogy az is inkább nyugtalanítónak tűnt akkor.

– Ezzel már eléggé felcsigáztál, el kell mondanod! – vettem ki kezedből a kávésbögrét, hogy az ágy melletti éjjeliszekrényre tehessem.
Viszont mielőtt megszólalhattál volna, még gyorsan megcsókoltalak, te pedig azonnal feleltél rá. Ahogy csókjaimat viszonoztad, az legalább őszinte volt.  Csakhogy engem tényleg érdekelt a mondandód, ezért nem engedtem, hogy más, sokkal testibb irányba tereld a beszélgetésünket. Egyébként is, ha hagynám, egészen biztosan visszazuhannánk a párnák és paplanok hullámai közé, és napnyugtáig elő sem kerülnénk az ágyból.

– Szeretnék sátrazni menni a hegyekbe. És igen, szeretném, ha elkísérnél, de kényszeríteni sem akarlak erre. Én csak... végtelen hóra vágyom magam körül, és fenyőkre... és távolságra az egész világtól.

– Merre szeretnél menni?

– Nem tudom... még nem igazán gondoltam végig. De szerintem Skye szigetén bőven találnék megfelelő helyeket.

– Remélem azt tudod, hogy az alfeled is be fog fagyni.

– Igen, már készülök rá lélekben. – Ezek szerint tényleg a fejedbe vetted. Akkor is mész, ha én esetleg amellett döntök, hogy nem tartok veled. Éppen ezért az én elhatározásomhoz sem fért kétség, de egyelőre még hagytalak magyarázkodni. – Kicsit kemény lenne csak egy sátorral meg túrabakanccsal, ennél jobban fel akarok készülni azért.

– Az biztos, hogy te lennél a legjobb karácsonyi vacsora a hegyekben élő vadaknak. De... – Még szerencse, hogy az igazi Tommie emlékei velem maradtak, mint mindenkié, akinek a létét eddig csak magamra vettem. – Lehet, hogy ismerek valakit, akinek van egy eldugott kis vityillója Skye-on. Nem pont a hegyekben, de valamelyik lábánál, épp eléggé a semmi közepén. Felhívom, és meglátjuk, hogy odaenged-e minket az ünnepekre. Szerintem ez a legjobb kompromisszum, mert így sem a seggünk nem fagy majd be, sem vadállat eledel sem lesz belőlünk.

– Ez tökéletes lenne! Én csak... szeretnék minél távolabb lenni minden embertől egy pár hétig – nem mintha jelenleg nem éltünk volna kvázi remeteként, de jobbnak láttam ezt nem szóvá tenni most.

Két tenyerembe fogtam az arcod. Mindig ezt tettem, amikor megígértem neked valamit. Most éppen azt a karácsonyt, amire vágytál. Értettem, miért akarsz elmenekülni az emberek közül. Én is annyiszor megtettem volna már. Meg is próbálkoztam volna vele, de miattad mindig visszatértem közéjük. De talán, ha most magammal vinnélek... El ebből az életből egy teljesen szabadba... egy olyanba, amiben többé senki és semmi sem árthat. Nem úgy, mint a korábbi Alexnek, nem úgy mint a mostani Charlie-nak, nem úgy mint annyi más életünkben bármilyen megjelenésednek.

– Akkor ez eldőlt. – Azt persze nem tudtam volna megmondani, hogy ez a te kívánságodnak szólt-e vagy az én elhatározásomnak. – Beszélek az ismerősömmel, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy meggyőzzem a házzal kapcsolatban. Te meg addig készíts egy listát mindenről, amire szükségünk lesz ebben az elvonulásban.

– Nagyon biztosnak tűnsz a sikeredben – vigyorogtál sokat mondóan, a szád majdnem a füledig ért.

– Már hogy ne lennék! Nincs olyan, amit ne tennék meg érted – jelentettem ki elszántan. Bárcsak értenéd, mennyivel többet jelentett ez nekem, mint kölcsönkérni egy semmi közepén fekvő házat az ünnepekre.