Felimerés
Sosem gondoltam, hogy az emberiség akkori legelborzasztóbb háborújában talállak meg annyi élet után, és egy, még azt is túlszárnyalóban veszítelek el újra... Vagyis inkább úgy lenne helyes a megfogalmazás: sosem szerettem belegondolni, de én, mint aki az időn felül áll, mindig is tudtam, hiszen ha nem vigyáztam, láttam mindent, ami csak történt az idő hegyein és völgyein. Minden táján...
Amikor elestél abban a csatában, a kísértetek is szertefoszlottak, akik addig szinte minden napunkat kísérték. És velük együtt minden tovatűnt, ami valaha voltál. Az én zarándoklatom pedig akkor kezdődött újra. Otthagytam a csatateret, és keresztül-kasul bejártam a világot utánad.
De most, hogy ismét rád leltem ebben a mindig csodálatos országban, kincsként őrzöm ezt az életed.

1973 – Valahol Skóciában

Egy ideje már ébren feküdtem a közös ágyunkban, és kibámultam az ablakon. Amikor előző éjjel mindennapi munkától teljesen kimerülve nyugovóra tértünk, elfelejtettük leengedni a redőnyöket, ami miatt a szemembe sütő hajnali napfény ébresztett. Előző este elért minket a hóvihar, amire már napok óta figyelmeztetett a rádió, és reggelre ragyogó fehér paplannal vonta be a világot. Mivel még egyenletesen szuszogtál mellettem, én sem akartalak felébreszteni, ezért mozdulatlanul szemléltem a kristály-színbe burkolózott tájat.

Aztán ébredezni kezdtél mellettem, és mint mindig ilyenkor, közelebb húzódtál hozzám, és átkaroltál. És én még ekkor is úgy tettem, mintha aludnék. Általában nem mutattad ki az érzéseidet irántam – a világ, amiben éltünk azóta sem kedvezett ennek –, ezért igyekeztem minden ilyen pillanatot kihasználni. Minél tovább hitted, hogy még nem vagyok ébren, annál több percet lophattam így.

Nagyon sok bántás és megaláztatás ért téged, és hiába lehetett madarat fogatni veled, amikor végre törvénybe foglalták, hogy a hozzánk hasonló férfiak nem bűnözők, sosem merted igazán elhinni, hogy igaz lehet. Ráadásul az sem oszlatta el a gyanakvásodat, hogy még mindig nem érkezett meg Skóciába ez az új szabály. Ennek ellenére kimondva kimondatlanul nap nap után bíztál benne, hogy itt is elfogadják és törvénybe iktatják végre. Ha előre néztem a te szemszögedből jövőbe, tudtam, hogy erre éveket kell még várni, hogy ennyire északra is elérkezzen ez, de ezt persze nem mondhattam el. Az emberek nem látnak át az idő szövetén.

Erre gondolatra, hogy ez egy újabb olyan élet, amiben nem emlékszel rám, fájdalmasan akadt meg a lélegzet a torkomon. Össze is rándultam, te pedig erre még szorosabban bújtál hozzám, mint mindig, amikor rémálmokból ébredtem. Talán most is ezt hitted, hiszen az utolsó elvesztésed óta engem gyötört minden korábbi létezésed kísértet-képe, hiába széledtek szét Alex lidércei. A korábbi arcaidat láttam megvillanni üvegfelületeken, a korábbi hangjaidat sodorta felém a szél, a régi mosolyaid árnya ült a szád szélében, amikor boldogságtól ragyogó szemmel figyeltél engem.

Nem tudom, meddig bírom még ezt a körforgást. Abban sem vagyok biztos, hogy visszanyerheted-e egyáltalán a régi életek emlékeit. Nem tudom, mi történt pontosan. Mindig mindenhova együtt érkeztünk, és együtt is távoztunk. Csak addig maradtunk egy helyen, ameddig szükség volt ránk. De akkor, lassan már ötszáz éve... egy babonaságtól önmagából kifordult falu lakói közé keveredtünk. Azon életek egyike volt, amikor női testet választottál – korábban sokszor döntöttél így –, hogy jobban tudj segíteni az elnyomott asszonyokon és lányokon. Eleinte nagyon szerettek, és hála övezte az összes tettedet. Minden bajukkal hozzád fordultak, amíg az egyik férje boszorkánysággal nem kezdett vádolni téged. A mai napig érzem a máglya szagát, ahányszor csak eszembe jut. Érzem a saját véremet is, miután hátulról leszúrtak, mert meg akartalak menteni.

Amint akkor véget ért az életem, kinyílt a szemem valahol máskor, máshol. Egyedül voltam. Nélküled. Nem értettem, és azóta sem értem, hogy történhetett ez. Évekig kutattam utánad, bejártam a kontinenst, hogy megtaláljalak. Az idő összes eldugott zugát is tűvé tettem, csak hogy rád leljek, kétségbeesésemben néhány olyat is bejártam, amikben szintén jelen voltunk.

Elmondani sem tudom, mit éreztem, amikor megtaláltalak. Halandó emberként. Úgy születtél meg, mint ők, nem csak felvetted valakinek az alakját, aki eltávozott a világból, nem alkottál magadnak új testet... anya által, fájdalommal ölelve jöttél a világra. Ahogy azóta minden alkalommal. És egyszer sem emlékeztél rám. Minden életedben újra és újra meg kellett keresnem téged, meg kellett ismerkednem veled, és elérnem, hogy ismét belém szeress.

Gondolkodtam már azon is, hogy talán azért történt mindez, mert nem bírtad tovább a korábbi küldetésekkel teli életeinket. Ezért egy-két elkövetkező életedben elengedtelek. Hátha így végre boldog leszel. Hiába szakadt bele a szívem, hogy csak távolról figyelhettelek, de mivel bíztam benne, hogy ez megadja azt a létezést neked, amire vágytál, örömmel viseltem. És tudod, mit láttam? Nyomorúságot. Mindennél nagyobb fájdalmat és magányt. Volt olyan életed, amiben mosolyogni sem láttalak addig, amíg nem bírva már tovább a szenvedésed, „véletlenül" beléd botlottam, így előidézve a megismerkedésünket.

Sosem beszéltem neked ezekről a létekről. Nem is tudom, mikor fogok, de amíg minden egyes alkalommal a közös emlékeink nélkül születsz, értelmét sem látom. Pedig annyi mindent mondanék... Például azt, én is elhagytam a korábbi küldetéseinket. Képtelen vagyok más emberek sorsát vigyázni, amíg te is halandó vagy. Azt is úgy bevallanám, hogy sosem éreztem még olyan csontig hatoló kimerültséget, mint az utolsó és a mostani életünkben. Tényleg nem tudom, meddig bírom még.

Nem tudom, hogyan engedted el a sorsunkat, de azon is rengeteget gondolkodtam már, hogy talán nekem is ezt kellene tennem. Talán minden egyszerűbb lenne, ha én is le tudnám vetkőzni az öröklétet, ahogy te is tetted. Már módot is próbáltam találni rá. Aztán mindig elborzadok magamtól, ahogy a felismeréstől is, hogy akkor mindent el kellene hagynom, ami mi ketten vagyunk.

Megjártunk olyan korokat is együtt, amikről semmi emléke nincs az emberiségnek. Már csak én emlékszem ezekre, és talán még néhány hozzánk hasonló, széles-e világon. Hogy hagyhatnám mindezt elveszni? Mikor mindez éppen annyira alkot engem is, mint téged, hiába nem birtoklod most ezeket az emlékeket. És akkor még sem említettem azt a rettenetes félelmemet, hogy mi történne akkor, ha már én sem emlékeznék kettőnkre? Ha emlékek nélkül születnénk a világ két végére száműzve, távol egymástól... Mennyi esélyünk lenne akkor úja egymásra találni?

Mint mindig, most is összeszorult a torkom a gondolatra. Könnyek gyűltek a szemembe, keserű sírás fojtogatott. Nem árulhattam el a gyengeségem, nem tudnám mivel megmagyarázni, miért itatom már korán reggel az egereket. Hamarosan ismét karácsony, az ünnep, amit minden életedben változatlanul imádsz, amióta létezik. Ha pedig innen nézem, nincs okom szomorúságra. Azok, amik engem gyötörnek, nem történtek meg ebben az életemben, ellentétben minden verbális és fizikai ütéssel, amit te szenvedtél el. Már csak emiatt is hallgatok minderről. Nincs okom panaszra, hiszen még jó darabig itt vagy nekem ebben az életben. Kiemeltem hát a kezem a karod alól, és úgy tettem, mintha az álmot akarnám kidörzsölni a szememből.