Furcsák az emlékek nem igaz? Ahogy belekezdtél a A Csendes éjbe, azonnal felidéződött bennem minden. Azon az utolsó karácsonyon, amit a családoddal töltöttünk énekelted, ugyanezt a dalt énekeltek, épp mint most vacsora után is. Akkor még nem a választottadként voltam melletted, csak a családod egyik bentlakó alkalmazottjaként. Mindennél jobban őriztük a titkunkat, senki sem tudott rólunk. A családi ünnepségen is csak a háttérből vettem részt, felszolgálás közben figyeltelek és hallgattalak. Már akkor lenyűgözött a hangod.

Amint elhalt az énekszó, az apád emelkedett szólásra. És én már akkor tudtam, hogy ezen életed egyik legkegyetlenebb karácsonya lesz ez. Bejelentette, hogy másnap szeretné mindenkinek bemutatni a jövendőbelidet. Itt pedig elveszett számunkra az összes addig valahogy megőrzött karácsonyi hangulat. Csúnyán összevesztél az apáddal. Kikérted magadnak, hogy a megkérdezésed nélkül hoz döntéseket az életedről.

Miután pedig ennek az egész helyzetnek nem lett megoldása, faképnél hagytad őket. Nem tudtam, hova mentél, a családod egyik alkalmazottjaként pedig nem rohanhattam utánad. Az apád azt parancsolta mindenkinek, családtagoknak, rokonoknak, bejáró és bent lakó szolgáknak, szolgálóknak egyaránt, hogy maradjanak, és folytassák az ünneplést, mintha mi sem történt volna. Szerinte az olyan  elkényeztetett úrifiak, mint te mégsem tehetik tönkre az ünnep szentségét. 

Azt hiszen, sosem meséltem el, mennyire nehéz volt eltűrni a te távozásod után azt a hacacárét. A megszokottnál jóval tovább szolgáltatták ki magukat, hogy bizonyítsák, mennyire nem hiányzol onnan. Amint elszabadultam közülük, azonnal keresni kezdtelek. A ház minden zugát bejártam, ahogy azon a fagyos karácsony éjjelen tűvé tettem utánad a csupasz kertet is a szakadó hóban. Teljesen ellilult a szám, és elérzéktelenedtek az ujjaim a lábamon és a kezemen is, mire feladtam a keresést. Nem találtalak sehol, hiába tudtam, hogy a még ki nem tört háború frontjain még inkább megjárom majd az aggodalom minden poklát utánad, de azt az éjszakát is a legrosszabbak közt tartom számon.

Két nap után leltem rád a város egyik legrosszabb kocsmájában. Szinte eszméletlenül feküdtél az egyik asztalra borulva az elfogyasztott mérhetetlen mennyiségű alkoholtól. Az utolsó vasat is kilopták a zsebedből, alig tudtalak kicsempészni onnan, hiszen nálam sem volt annyi pénz, amivel állítólag tartoztál. Nem vittelek azonnal haza, az egyik barátom szegényes lakásán húztuk meg magunkat egy pár napig. Miután kijózanodtál, bevallottunk egymásnak az érzéseinket. Akkor először, de nem utoljára.

Sokat gondolkoztam, hogy téged gyötör-e még az az este. Tudom, hogy a háború alatt sokkal rosszabbakat is kiálltunk, de én képtelen vagyok megszabadulni a rettegéstől, amit akkor éreztem, amikor nem tudtam, hova tűntél, amíg azt hittem, elvesztettelek. Abban reménykedem csak, hogy ez a karácsony, és az ezután eljövendők, ha ki nem törlik, de elnyomják majd azokat a régi fájdalmasakat.  

Ismét a hangod rántott vissza a keserű emlékek közül. Annyira lenyűgözően szép volt a Csendes éj a te előadásodban, hogy Salvio meg is kért, hogy tanítsd meg nekik. Ehhez meglepő módon kértél még egy pohár sherry-t, mert akkora feladatnak érezted az énektanítást, hogy kellett hozzá még egy kis folyékony bátorítás. Salvio és Rosalia nem tudtak németül, tőled sem tanultak meg aznap este, leginkább csak hasonló hangzású szavakat hümmögtek a dallamra, mégis, ez volt a legszebb kórus, amit valaha hallottam, Rosalia teljesen hamis, de mégis imádni való nyekergése ellenére is. És még így, kissé spiccesen is jobb tanárnak bizonyultál, mint amilyen például én valaha lehettem volna.

Hajnali kettőt ütött az óra, amikor végre bedőltünk az ágyunkba. Bár fáradtak voltunk, nem tudtam megállni, hogy meg ne csókoljalak. És újra elsuttogjam azokat a szavakat, amikben minden irántad érzett érzésemet belefogalmaztam. Meg kellett mutatnom neked aznap éjjel is, hogy mindennél többet jelentesz nekem a világon. És épp ugyanazzal a szenvedéllyel viszonoztad az én összes csókomat, és szerelemtől izzó szavamat.

– Még nem is mondtam, de igazad volt – súgtad csókok között a nyakam felhevült bőrére.

– Mármint miben? – kérdeztem vissza, és kissé értetlenül, felvont szemöldökkel meredtem rád.

– A kísértetekkel kapcsolatban. Úgy értem, tényleg szabadnapra mentek ma. – Megkönnyebbülten és hálásan mosolyogtál rám, én pedig talán még sosem éreztem akkora boldogságot, mint akkor az ágyunkban fekve, két karod által körülfogva.

– Látod, én megmondtam, hogy ma békén hagynak majd – kacsintottam rád.

– Én csak abban bízom, hogy újévig nem is térnek vissza.

– Biztos vagyok benne. Kell, hogy legyen jobb dolguk most, mint a te fejeden táncolni. Higgy nekem!

Ha meg is rezzent aznap hajnalban a sötétség, és léptek is közelebb kísértetek a hitvesi ágyunkhoz, egyikünk sem vette észre őket. De ha engem kérdezel, tényleg akadt jobb dolguk, ezért is hagytak nyugtot neked akkor.