A vacsora remek hangulatban telt, akkor először nyílt módunk végigkóstolni az igazi mexikói karácsonyi fogásokat. És ha addig lett volna bármi kétségünk Rosalia sütés-főzési tehetsége felől, az mind szertefoszlott ennek az estének a folyamán. Ő már az Államokban született, ott is nevelkedett, de mindig is büszke volt mexikói és spanyol gyökereire. Mindent megtett azért, hogy megmutathassa nekünk, mit jelent az ő családjánál a karácsonyi vacsora. Sajnos Salvio, és mi ketten nem tettünk hozzá ehhez ételekkel, mi csak a hátrahagyott spanyol és porosz szülőföldünk hagyományainak elmesélésével járultunk hozzá az estéhez.

Vacsora után ismét a nappaliba mentünk, ahol a karosszékekben helyezkedtünk el. Az ülőalkalmatosságok szövete megfakult már – ezeket használtan szerezték nem sokkal a beköltözésük után –, de ez semmit sem változatott kényelmességükön. Salvio poharakat osztott ki mindannyiunknak, aromás sherry illat csapta meg az orrunkat. Én örömmel vettem át a saját poharamat, de te, Alex, megpróbáltad udvariasan visszautasítani az italt. Én magyarázat nélkül is értettem, hogy attól tartasz, az alkohol hatása alatt talán jobban megtalálnak a háború kísérteteti. De Salvio nem fogadta el a tiltakozást – indoklás nélkül nem is érthette, miért kéreted magad –, így végül te is kötélnek álltál. És az az egy pohár ital kitartott neked az egész este hátralevő részére.

Mielőtt Salvio újra tölthette volna a poharadat, gyorsan kicseréltem az enyémmel – nem számoltam, ez már hányadik volt, de ekkorra kezdtem érezni a bizsergést a homlokomban –, és bár biztos vagyok benne, hogy a házigazdánk észre vette a cselt, volt annyira elnéző velünk, és a nekem kinéző másnapi macskajaj miatt, hogy nem tette szóvá. Onnantól téged nem kínált, a te részedet is nekem töltötte ki.

Rosalia az este hátralévő részében folyamatosan hordta be a süteményeket, és bár már alig fért belénk étel, az addig ismeretlen édességekből csak elvettünk egy-egy szeletet. Nem tudom, hány emberre készült ezekkel a csodákkal, de egy  hadsereg egy hétig menetelne ekkora mennyiségből. Szerintem a végére mi is úgy éreztük, hogy ha még egy falatot ennünk kell, abba belehalunk. Te még viccesen meg is jegyezted, hogy januárig egészen biztosan nem leszel éhes.

Valamikor az este folyamán Salvio megkérdezett minket, hogy ismerünk-e amerikai karácsonyi dalokat. Én pedig azonnal hevesen kezdtem bólogatni. Később természetesen az italra fogtam, pedig közel sem voltam annyira részeg, mint amennyire eljátszottam. De annyi sherry után nem lett volna hiteles, ha nem mutatom, hogy rám is hatással volt. És te sejtetted, hogy mi következik, mert azonnal megpróbáltál észrevétlenné válni.

– Alexet kérjétek, hogy énekeljen! Senki sem énekel olyan csodásan, mint ő! – A lelkesedéstől egészen biztosan kipirult az arcom, ezt meg sem kellett játszanom. Egy kicsit a szavaim is összeakadtak a nagyobb hitelesség kedvéért, de a rajongásom teljesen őszinte volt. Tudtam, hogy te is hozzám hasonlóan felszabadultnak érezted magad a barátaink között, különben nem mertem volna előhozakodni vele, hogy énekelj nekünk.

Hiszen elég volt csak a szemedbe néznem, hogy kiolvassam belőle, ez a karácsony mindent megadott neked, amit a családoddal töltöttek sosem. Annyira egy húron pendültünk már egy ideje, hogy néha a gondolataidat is hallottam. Akkor épp az járt a fejedben, hogy ezért a csodás estéért pár karácsonyi dal nem drága fizetség.

– Amerikai dalokat sajnos nem ismerek, de ha az megfelel nektek, németül szívesen énekelek párat – jelentetted ki végül elhatározásra jutva.
Én pedig mindennél hálásabb voltam ezért. Az utóbbi években nem nagyon mutattad meg senkinek azt a varázslatos hangodat. Két esetet tudtam felidézni csak. Azt, az utolsót a fronton, amikor egy haldokló katonának énekeltél, hogy az embertelen csata után teljesítsd az utolsó kívánságát. És előtte, amikor a háború kirobbanása előtt a családdal töltötted a karácsonyt. Az volt az utolsó velük.