Ez a világ sem különbözik sokban az eltelt évszázadok társadalmaitól, éppen olyan kegyetlen a kirekesztettekkel és számkivetettekkel, mint az ezt megelőzők. Így számunkra a legjobb megoldás az, hogy olyannyira próbálunk alkalmazkodni a törvényeikhez, amennyire csak lehetett.

A mi érzéseink egymás iránt nem olyanok, amiket bátran és következmények nélkül felvállalhatnánk, és biztonsággal világgá kürtölhetnénk. Pedig szeretném. Minden egyes alkalommal megvallom neked, mennyire szeretném ezt szabadon megtenni, de eddig akárhol, akármikor is éltünk, soha és sehol nem mondhattuk el az érzéseinket senkinek. Talán ezért sem hozza fel soha sem Salvio, sem Rosalia, ha bárki kérdezné, gondolkodás nélkül vágnák rá, hogy csak „Kuzinok" vagyunk.

Tavaly végre szomszédok is lettünk velünk, mert szerencsésen ki tudtunk bérelni két lakást egy ikerházban. Jó helyen találtuk meg, közel van a nagyvárosokhoz, és ez kifejezetten jól jött, mert így tudtam a közeli építkezéseken a földből kinövő, égbe törő toronyházakon dolgozni. Az is hatalmas előnye ennek a háznak, hogy a kisváros szélén helyezkedik el, így nincsenek nagyon szomszédaink, akik figyeljenek minket és beszéljenek rólunk. Azért volt ez fontos nekünk, mert téged elmondhatatlanul megviselt a Nagy Háború, a kísértetei azóta is gyötörtek.

Eleinte azt hittem, egyre inkább romlik az állapotod, de aztán rá kellett döbbennem, hogy ezek a kísértetek valóban léteznek. Azóta is szégyellem magam, amikor csak eszembe jut, hogy volt idő, amikor kétségbe vontam a szavadat, a félelmeidet, csak azért, mert öntelten azt hittem megtapasztaltam már, amit ez a világ csak lehetővé tesz.

De aztán csak felnyitottam egy döbbenetes valóságra szemem, megmutattad, hogy még annál is több a világ, mint amit bárki hozzám hasonló valaha megtapasztalt. Hiába csak te látod, és te hallod őket. Hogyne léteznének, amikor továbbra is kapaszkodnak beléd, és te sem tudod sem elengedni, sem lerázni magadról őket. És én azóta is teljesen tanácstalan vagyok, ötletem sincs, mivel tudnék segíteni neked. Néha napok telnek el anélkül, hogy a halottak szólnának hozzád, vagy kísértenének téged, máskor viszont belemásznak az álmaidba, vagy az ébren töltött perceidben gyötörnek. 

– Hallod kérdést, Hermano? – rántott ki gondolataimból Salvio.

Vajon mióta nem válaszoltam? Azt sem vettem észre, hogy már két újabb acél gerendát becsavaroztunk azóta, hogy először elhangzott a kérdés. Sóhajtottam egyet, sejtettem, hogy nem menekülök előle, pillantása szinte lyukat égetett a koponyámba.

– Nem tudom, hogy ez mennyire jó ötlet, Salvio – böktem ki végül. – Tudod, hogy Alex... mi van akkor... ha esetleg nem lesz elég jól, hogy részt vegyen a karácsonyi vacsorán? Nem szeretnénk tönkretenni a tökéletes estéteket.

Barátunk tudott valamennyit az állapotodról, de nem olyan mélységben, mint amennyire engem beavattál. Ennek ellenére mindig, minden rezdülésedet, a legrosszabb napjaidat is a helyén tudta kezelni. És tényleg, soha nem adta jelét, hogy kellemetlen, vagy teher lenne bármelyikünk társasága.

– Ostobákat beszélsz – felelte gondolkodás nélkül, vidám hangon, éppen ahogy bármikor máskor is tette. – Kuzin sosem gond. Ahogy az vagy te sem.

Nem volt kedvem kijavítani a mondatait. Ha akarná hiba nélkül is elmondhatná. Már egy ideje nem mentem bele Salvio játékaiba, ő pedig ha elunta, elkezdett tisztességesen beszélni. Egy dologra nem volt csak ráhatása, ez pedig pörgős, súlyos spanyol akcentusa. Tudom, hogy néha azért is beszélt ennyire csapnivalóan, mert Salvio tulajdonképpen egy önjelölt bohóc, és tudta, téged, Alex, épp annyira szórakoztat, mint amikor jobb önkifejezés híján hatalmas gesztusokkal adta át azt, amit szavakkal nem tudott. Én csak azt nem értem, miért pazarolta az energiáit rám. Viszont ezek a bohózatok a te legsötétebb hangulataidat ha gyógyítani nem is, de legalább enyhíteni tudták.