Isten szeret és nyugtatja lelkem,
Ennyi jótét pont elég nekem,
Mégis érzek ürességet magamban,
Semmi lehellet, semmi érzelem.
Talán hinnem kéne a csodákban.

Segítséget hívok más oldalról,
Mentse meg létemet a Pokoltól,
A sötét bűnök fergetegébe ne vigyen,
Lassan már félhetek magamtól.
Kínálok egy lelket eladásra, ingyen.

Ha kell valamelyik félnek, vigye,
Kezdjen valami maradandót vele,
Tegye mesterművé, edzetté a jövő,
Ne legyen oda, s nem törődök bele.
Vagy csak legyen erős, az is elengendő.

Ha Sátánnak kell, oda adom néki,
S sötét párban járok majd véli,
Sötét úton vele rohadva sétálva,
Életemet a gonoszság majd feléli.
S a végén, mehetnék a Pokolba.

Ha Istennek kell, átnyújtom én azt,
S a jóságért a világ majd felakaszt,
Ugyanis többre értékelik a bűnt,
Mely erkölcsi gátakban vizet apaszt.
Ha van Isten, szeretem, de már eltűnt.

S addig is mély árokba esvén nézek,
Nézek a tudatra, mit úgy hívnak, élet.
Keresve helyemet bolyongok a térben,
Felvillanva tűnnek elő messzeségek.
Megyek, míg folyómat meg nem lelem.