Gondolkodok milyen életet kaptam,
S azt is hogy milyen, én elfogadtam.
Beletörődtem a nehéz megnyílásba,
Az emberek örökletes marhaságába,
Nincsen innen már vissza vezető út,
Magamba vésve könyveltem el a bút.

Lehetne segíteni fura felfogásomon,
De én teljes szívemből nem akarom.
Nem akarom a vidámságot megélni,
Mit úgy is égbe zeng már mindenki.
Csak a nyugvást akarom a lélekben,
Nem is testiben, csupán a szívemben.

Fullasztó és idegörlő a magányosság,
Főleg mostanság, hogy kvázi előírják.
Nem vagyok pláne extrovertált jellem,
De saját barátaimat akkor is szeretem.
Így viszont nehéz még velük is lenni,
Mikor nem mehet ki az utcára senki.

S amint írtam, változtatni próbálok,
Egyszer-kétszer ki is fogok egy napot,
Akkor aztán száz embert is ölelnék,
Ha végre valahára innen kimehetnék.
Ez után van az a bűnbánó magányom,
Mikor elzárkózok, s végleg hagyom.

Nem könnyű egy sima panelben lakni,
Az égvilágon itt nincs sehova kimenni,
Persze van itt egy parkokcsa, felújítva,
Zöldes füves rész, panel közt elbújva.
Tudja mindenki ez nem helyettesíti
A Természetet, hova pihizni járnak ki.

Képzelek ide egy szürke poros utat,
De olyat, ami már a végtelenbe halad.
Mellette magos karcsú fák sorakoznak,
Alattuk árnyék látszik fekete foltnak.
Ott pihennék, írnám ki a lelkemet,
Vetném papírra, ami eszembe jöhet.

És igen, momentán is eképpen teszek,
De ez nem hat nékem természetesnek.
Ágyban feküszve írni a gondjaimról,
Akár a politikus ki papol az igazságról.
Nem meggyőző, de róvom soraimat,
Kiadom magamból gondolataimat.

Mondták már nékem sokan jópárszor,
Hogy keressek egy lánykát, ki pászol.
Akkor talán nem lennék ily egyedül,
S a szerelem diadalmaskodna legfelül.
Ez nekem valamiért csak kósza álom,
Helyemet már nők között nem találom.

Kettő éve még nem is éltem nélkülük,
Kellett a báj s humor mi jött belőlük.
Nagyon szerettem én velük lézengni,
De aztán sajnos megszakadt a buli.
Ballagás s a nyolcadik A osztály vége,
Teríthettem fátylat múltunk sírkövére.

Akkor is zárkóztam az új gondolattól,
Új osztály egy régebbit sohasem pótol.
Nem vártam a gimnáziumi csapatot,
Amúgy is, a legtöbbjük hülyét mutatott,
Vágyakoztam vissza a régi osztályba,
Ez most is így van, de már leltem barátokra.

Három most már pótolhatatlan lelket,
Kiket a szív már befogad testvérnek,
Nélkülük nem tudom mit csinálnék,
Egy biztos, hogy most tuti nem írnék.
Ám mivel itt vannak, köszönöm nekik,
Nézeteim osztják, nem mennek ellenik.

De eme barátság történetén kívűl,
Igazat megvallva, más nem igazán készül.
Lányokkal mindig el nem vagyok,
S nékem hiányoznak a régi nagyok.
Egy kis hülyéskedés, egy kis komolyság,
S nem csak politikáról beszélt a társaság.

Ám most befejezem hosszú versemet,
Mert látom, tizenhárom versszak lett.
Álljunk meg itt, gondolkodjunk el rajta,
S azon, hogy mit is változtatunk rajta.
Rajta, rajta, irány a városi könyvtár,
Ahol a magyar szókincs gyűjtemény csak rám vár.