Költő vagyok, az új fajtából,
Sokan nem ismernek el.
A földkerekség minden gondját
A költészet vezeti el.

De ne is törődj vele, hagyd csak magában,
A szépség és a tudás nem járnak párban, ugye?

Nem lehet valami szemkápráztató és mégis okos.
Pedig barátom, te aztán csalódni fogsz.

Igazából ha van tudás, jön belőle a szépség,
Hogy-hogy pont én is ilyen vagyok, ilyen művész féleség...

Nem, a művész gondolkodik,
A munkáján rengeteget dolgozik,
S te csak írod magadat le a papírra,
Hogy lelkedet rátereld a jobbik oldalra.

Te csak sajnáltatod magadat,
Hogy ledöntsd a falakat
Melyeket te építettél magad köré,
Óh, kérlek, ne is tagadd.

Vagy tagadd, nekem nem hazudhatsz,
Írhatsz bármit, de újat nem mondasz.
Ugyan az a forma, ugyan az a szókincs,
Úgy látszik benned semmi kreativitás sincs.
Sajnálhatod magadat, inkább lennél orkán,
Életeket színesítő érzelem-tár netalántán.
Állnál inkább lábadra, s tanulnál meg élni,
Mert ahogy most létezel sokra nem fogsz menni...

És mit kéne változtatni?
Hogy kezdjek el élni?
Hogy bízzak én bárkiben,
Ha nem szeret engem senki?

Mert magányos vagyok, tény és való.
Tovább már nem tagadom,
Szívemet nyomja egy kő,
S félek hogy a szív kiszakad.

Aztán majd elszalad és elhagy,
Pedig nekem nem volt más, csak ő.
De ha kell én odaadom
Lelkemet, mely már így is sorvadó.

A Költő fájdalmát nem tetézi semmi,
Ezt elmondani nem lehet, csak leírni.
Mikor barátaid elárulnak téged
Ott tudod majd, nincs folytatás,
Neked bizony véged.

Keresném a boldogságot,
De az menekül előlem.
Ám ha egyszer megtalálom,
Soha nem szabadul tőlem.

Bármilyen rossz jöhet
Engem nem fog zavarni.
Bármilyen rossz követ
Én elfogom azt zavarni.

S az Isten, őt várom mostanság,
De nem jön.

Reméltem, hogy jön a világosság,
De nem jön.

Jönne le ide, szembe velem állna,
S verne életkedvet, s lelkesedést a hátamba,
Hogy onnan elszóródva eljusson a szívembe,
S maradjak pozitív ember végre, mindörökre.