Hideg van. Csípős fagy járja át a földeket.
A szürke ég a magasból hullajt hópelyheket.
Mindegyik más és más fajtából érkezik.
Kitudja e végtelen bolygón mennyi lehet,
S következő állomásként a talajra leesik.

Ott vagy kínok között, de becsületesen elolvad,
Vagy része lesz a szemnek jóleső szimpla látványnak.
S így a hó beteríthet nagy erdőket, mezőket,
Fagyot hozva magával, fagyott levelek hullanak,
Az állatok egytől-egyig csak menedéket keresnek.

A legkeményebb telek vannak a sarkoknál.
Menjünk egy norvég erdőbe, s ott érezd át
Az aurát, melyet magában hordoz e farengeteg.
A fatörzsek közt haladva Ódin ottlétét figyelem ám,
Közben hallgatom a csendet, mely a havazásban terjed.

Kósza állatok hangja hallatszik a távolban,
Lehet nem kéne itt mászkálni, de nem ijeszt el abban,
Hogy meglessem e tájat hófödte meglétében is.
Itt csak a faágakról hulló hó esik lágyan,
Lában alatt ropog, így megadva a hangulatot neki.

Fagy vagy nem fagy,
Nem állhat le az agy.
Fejlődni kell nagy mértékben.
Bármi kétséget is hagy,
Az Antropocén nagy lesz években.