Az élet természetes hozzájárója a halál. Ami egyszer megteremtődik az egyszer majd oda is vész. A természetfeletti világában sincs ez másképp.  Ők sokkal többször találkoznak a kaszással mint a normál emberek. Aznap éjszaka egy örök emlékeztetőt kaptam arról, hogy már nem csak egy ember vagyok. 

Tobyval épp a tábor felé repültünk, de nem tudtunk végig a levegőben maradni. Először egy puskalövést hallottunk.Az első golyó elkerült minket, de a második egyenesen Toby lábába fúródott. 
- Az Istenit!!
Nagy sebességgel kezdtek közeledni a fák lombkoronája.
- Zuhanunk! Használd a szárnyaid!
- Nem megy! El ne engedj Dylan!
Bepánikoltam. Agyamban ezer és egy gondolat futott át, szívem a torkomban vert.  Az ágak alig lassítottak az esésünkön. Végül fejjel lefelé csüngve megálltunk.
- Túléltük?
- Hála neked és a gyors reflexeidnek. 
- Én nem csináltam semmit.
- Akkor néz fel.
A derekamból egy bazi nagy zöld farok nőtt ki, azzal kapaszkodtam meg egy vastagabb ágba. Úgy nézz ki, hogy ösztönösen megvédtem magamat. Nem volt nagy távolság a talajtól ezért csak simán leestünk. Toby amint talpra esett, összegörnyedt a fájdalomtól. A kaméleon farkam másodpercek alatt visszanőtt.
- Nem tudom mi az a fontos dolog amiért elrángattál az éjszaka közepén, de biztos vagyok benne, hogy el kell mennünk egy orvoshoz.
- Ne beszélj zöldségeket Dylan. Legalább 30km-re vagyunk Woodstowntól, csoda ha a táborig elbicegünk.  Ott majd Grace eltávolítja a golyót, utána pedig a lángjaim begyógyítják a sebemet.

- Repülnünk kéne. A vadász aki ránk lőtt bármelyik percben itt lehet.
- Kockázatos lenne. A fájdalom kizökkenthet és akkor megint zuhanunk.  A levegőben könnyű prédák vagyunk, de a fák között el tudnánk bújni. 
Így tehát neki vágtunk az erdőnek. A biztonság kedvéért láthatatlanná tettem magunkat. 
- Ez hasznos de lehet, hogy az üldözőnk ugyanúgy képes a hőérzékelésre mint én.  Egy vadásznak csak így érdemes éjjeli vadászatra indulnia.
- Ő is főnix?
- Nem, de van egy olyan főzet ami pár órára a főnixek látását kölcsönzi az elfogyasztójának. Főnix könnycseppekből készítik. Annak idején tőlem is vettek. Öt fiola telt meg....

Most, hogy ezt így elmondta rá kellet jönnöm, hogy semmit se tudok a múltjáról.
- Az osztályban azt mondtad, hogy az egész életed egy dráma. Tudnál mesélni róla?
- Minek? Hogy aztán kifecseghesd? Végeztem az iskolával, Dylan. Az én egyetlen helyem a fajta társaim között van.
Akármennyire is siettünk muszáj voltam ránézni, hogy komolyan beszél-e.
- Akkor ennyi volt?
- Pontosan. Nem megyek vissza azokhoz a szűk látókörű balfaszokhoz. 
A kaméleon látás nélkül is tökéletesen átéreztem volna amit mondott, de így még pontosabb képet kaptam. Ijesztő, hogy milyen mélyről jövő harag és keserűség lakozott benne. Ha egy kicsikét jobban koncentráltam, felfedeztem egy kis rejtett félelmet is.
- Tudod, mi ketten hasonlítunk egy kicsit. Mindkettőnket olyan dologért szívatnak amin nem tudunk változtatni. Mi ezekkel együtt születtünk és így vagyunk teljesek. Nem szabad elmenekülni Toby mert ezzel csak nekik kedvezel. Ki kell tartani és csak azokra az emberekre koncentrálni akik olyannak szeretnek amilyen vagy. Én is egy ilyen valaki vagyok.

Dylan szavai úgy hatottak Tobyra mint egy kanál méz a fájó torokra. Önkéntelenül is eszébe jutott az utolsó otthon töltött napja. Az édesapa, síró fiát egy határozott rúgással, a hegy széléről a szakadékba taszította. Aznap szörnyet halt, ám később csodálatosan feltámadt mint a többi főnix.
- Ki lettem lökve a fészekből, de csak egy erőtlen fióka voltam aki még a szárnyait se tudja használni. Apa legalábbis így gondolta.
A éjjeli erdő nyugalmát egy vérfagyasztó női sikoly törte meg. A srácok ledermedtek. Némán egymásra néztek aztán jött a következő kiáltás.
- Segítség!! Valaki segítsen!!
Dylan a hang írányába akart szaladni, de Tobias lefogta.
- Nem mész sehová.
- Valaki bajba keveredett.
Tovább sétáltak a sötétben. Negyed óra múlva egy nem evilági szörny űvöltés hangzott fel.
- Ez mi volt? Toby?
- Magnus minden kincsére... Ez lehetetlen. Dylan! Szagold meg a lábamon a sebet!
- Mi van?
- Csak csináld!
- Édes illata van. Olyan mint valami virágnak.
Toby elkáromkodta magát. Dylan még soha nem látta ilyennek.
- Bökd már ki, hogy mi van!
Semmit se kellett mondania. A föld dübörögni kezdet majd egy óriási kutyára hasonlító lény tört elő a bokrok közül. A hátán egy vadász ült.
- FUSS!

A srácoknak az életük volt a tét. Minden erejükkel a menekülésre koncentráltak. Dylan sajnos nem sokat látott és párszor majdnem neki is szaladt egy-egy fának. Toby lába egy idő után feladta a szolgálatot. Úgy elterült a földön mint egy rongybaba.
- Toby!!
- Menekülj! Velem ne foglalkozz! Úgy is csak lelassítanálak.
- Azt már nem!
Gyorsan felsegítette a földről és úgy csinálta, hogy a főnixet a hátán tudja cipelni.
- Szóval ilyen érzés 100 kg felett futni. Nem egy leányálom. 
A kutya már szinte a sarkukban volt.
- Mit gondolsz meddig futhatsz? Az Elynori Vérengző Kopó bármeddig képes követni a Hajnalvirág illatát. Tegyük egy kicsit mulatságosabbá.
A vadász célra tartotta a puskáját. Lőtt párat de direkt mellé, hogy a frászt hozza Dylanre. 

Dylan irányt váltott és arra szaladt ahol sűrűbbek a fák. Láthatatlanná vált.
- Egy időre leráztuk.
- Miért segítesz nekem? Alig ismersz még.
-  Ez igaz de tudom, hogy te jó ember vagy. Nekem ennyi bőven elég.  Egyébként is, így legalább visszafizethetem a múltkorit.( öltözős incidens) 
A talaj egyre jobban remegett, a fák pedig sorra dőltek ki egymás után. A srácok mögötti fát a kopó egyszerűen kettéharapta. Dylan újra láthatóvá vált.
- Nicsak! A madárka mellé még egy gyíkot is bezsebelhetek. Micsoda mázlim van!
A futás megint elkezdődött egészen addig amíg a kaméleon lábát el nem találta a lövedék.
- ÁÁÁÁÁ!!!!! A rohadt életbe!!
- Itt a vége kis férgek.
- Sajnálom Dylan. Nem kellett volna magammal hoznom téged. Miattam fogsz meghalni....
- Pofa be! Nem itt fog utolérni a vég. Addig nem amíg nem láttam az igazi szüleimet.

A vadász felnevetett.
- A szüleidet? Már az is szerencse, hogy rád bukkantam. Feltehetőleg te lehetsz az utolsó élő kaméleon.
- Az utolsó?
- Így van. Elég a pofázásból. Támadj Hector!
A kopó ugrani készült, de Dylan az utolsó pillanatban ragacsos nyálkájával odaragasztotta. A férfi nem zavartatta magát. Leugrott a szörnyetegről és szimplán odasétált. Lan pikkelybe borította jobb öklét, de sajnos kevés erő volt már benne. Simán kivédte az ellenség.
- Még sose volt ilyen magas prédám. Remélem sok aranyat kicsengetnek majd a fejedért. 
Toby feltápászkodott a földről. Zihált, minden porcikája remegett a fájdalomtól és a fáradtságtól.
- Épp jókor. Figyeld meg jól ahogy szétloccsantom ennek a köcsögnek a fejét.
Kezeibe lángok gyűltek, de nem volt képes támadni.

Visszaemlékezés:

Egy kisfiú a hegy széli korlátoknál játszott. Alatta zöld fű, körülötte cinegék csiripeltek. A rét teli volt legelésző kecskékkel és bárányokkal.  Egy lány jött oda hozzá. Arca ragyogott a boldogságtól. Haja barackszínű, szemei smaragdzöldek. 
- Látom jól szórakozol Tristan.  Már egy hete annak a szörnyűségnek...
- Akkor nem Tobynak hívnak? 
- Nem, nem! Felejtsd is el azt a nevet. Az én hibám volt. Többé nem fog előfordulni. Ami az óvodában történt nem fordulhat elő még egyszer. Ígérd meg nekem, hogy a lángjaiddal többé senkinek se fogsz fájdalmat okozni.
Kis habozás után a kisfiú beleegyezett.
- Megígérem, Margharet. 

Toby csak tétován állt. Szemei könnyektől csillogtak.
- Sajnálom Dylan...Sajnálom...Szörnyen sajnálom!