„A múlt sosem tűnik el, csak rejtőzködik."

/Matt Haig/

Lorenzo autója sebes tempóban haladt az Ellmaut és Hallt összekötő útszakaszon. A számos gond és megoldásra váró helyzet közepette enni is alig maradt ideje, az alvásról nem beszélve, emiatt az arca meglehetősen beesettnek tűnt. Ugyanis hiába minden igyekezet és a felmentő ítélet, az olasz nyomozó képtelen volt annak tényét elhessegetni, hogy a legutóbbi bevetése során talán miatta halt meg egy ember és ha ez nem lett volna elég, a gyerekkereskedők ügye is nyomasztotta. A lelkében dúló vihar még a környezetében megnyilvánult. Teljesen szét volt esve, a kocsijában szerteszéjjel hevertek az üres ásványvizes palackok, de a mindig kifogástalan öltözéke is meglehetősen rendezetlen benyomást keltett. Gondolataiból az zökkentette ki, hogy az út szélén egy felborult biciklistát pillantott meg. Ferretti felügyelő ösztönös erőből lépett rá a pedálra, minek hatására a kocsija néhány méteren át még gurult, amíg végül meg tudott állni. Miután a motor leállt, elhagyta a járművet, ezt követően az ellátásra váróhoz futott és mialatt egyik kezével felmérte annak pulzusát, addig másik kezével a mentők számát kezdte el bepötyögni.

- Itt a légimentők központja. Miben tudunk segíteni? - fogadta a hívást a diszpécser.

- Lorenzo Ferretti felügyelő vagyok. Jó napot! Egy ájult férfi fekszik Ellmau határában, az állomástól nem messze. A légzése és a pulzusa szabálytalan. Van egy csípés a nyakán. Valószínűleg darázscsípés. Kérem értesítsék a traunsteini támaszpontot. Köszönöm! - szólalt meg Lorenzo a kapkodástól kifulladva.

Ez idő alatt a Medicopter támaszpontján Mats és Peter kivételesen Karinnal közösen vették fel a szolgálatot. Mint általában, a mai reggel is unalmasan, monotonan indult, mivel délelőtt tízig egyetlen riadó sem érkezett. Thaler doktornő, Vollmer pilóta és Berger szanitéc egyenruhába ülve kortyolgatták a frissen főzött kávét, miközben alaposan kiélvezték a bázis nyugalmát. Már épp azon voltak, hogy találjanak maguknak valami elfoglaltságot, mikor a nap első bevetése megérkezett. A központ egy rövid tájékoztatót adott az esetről, mialatt a csipet csapat minden tagja a helikopterhez futott, hogy elfoglalják jól megszokott üléseiket. Az oldalsó ajtók záródását a rotorok működése követte. Néhány perccel később a fordulatszám elérte a kellő százalékot és ezzel minden készen állt az indulásra. 

- Medicopter 117 a központnak! Jó napot! Kérem a bevetéssel kapcsolatos további információkat. - vette fel a kapcsolatot Mats a diszpécserrel.

- Központ a Medicopter 117-nek. Ájult személy fekszik az ellmaui főúton. Megcsípte egy darázs. Lorenzo Ferretti felügyelő már a helyszínen tartózkodik. Vége. - hangzott a válasz, ezek után a vonalkapcsolat megszakadt, a fedélzeten pedig a kellemes csend. A gyors repülésnek hála, percek múltán már a szóban forgó terep felett köröztek. Földet érést követően a két mentős a zsákokkal együtt szaladt a pácienshez és szinte azonnal hozzá is láttak a munkájukhoz.

- A férfit egy darázs csípte meg. Allergiás sokkot kapott. Kis híján megfulladt. Karin, remélem nem csináltam hülyeséget, de volt nálam felszerelés és betettem neki egy drain csövet. Még rémlett valami az elsősegély óráról. - magyarázta Ferretti felügyelő szakszerűen, száját félszeg mosolyra húzva, nem kicsit tartva beavatkozása okszerűségétől, valamint annak következményeitől és a nagy igyekezet hatására még az sem tűnt fel neki, hogy egy fekete furgon egész reggel a nyomában volt.

- Kifogástalan munkát végeztél Lorenzo! Ügyes vagy! - mosolyogta el magát Thaler doktornő kedves nagyra becsüléssel.

- A vérnyomása 90 per 70. - olvasta le az értékeket Peter, amit elöljárója mindössze egy apró biccentéssel nyugtázott. A húsz perces ellátás végeztével az EKG-n mutatott adatok végre normalizálódni látszódtak.

- Kérnék egy ampulla Diaphyllint és egy palack Ringert! Indulás előtt még cseréljük ki a draint. A többit majd a kórházba menet. - mondta ki a végszót Karin.

<><><><><>

A családban néha tudni kell egymásért áldozatokat hozni, kinek többet, kinek kevesebbet. Ezen a mai verőfényes reggelen úgy alakult, hogy az egyetlen, aki el tudta kísérni Ceciliát élete egyik legnagyobb lehetőségére, a zenei konzervatóriumban meghirdetett felvételre, az Lorenzo volt.  A gyerekek sorra egymás után érkeztek meg az intézetbe és jól láthatóan mindenki arcára kiült az idegesség. A Gruber lány izgatottan járkált fel és alá, noha előző nap késő estig gyakorolt, mialatt Ferretti felügyelő fáradtan dörzsölte ki az álmot a szeméből és ha tehette volna, itt és most el is terült volna a kialvatlanságtól. A két fél közti kezdeti nézeteltérésnek mára nyoma sem volt, apa és lánya pedig barátságosan összemosolyogva foglaltak helyet a folyosón.

- Mondd csak Lorenzo! Van már gyereked? - törte meg a hallgatást Cecilia kényelmetlenül mocorogva a székében.

- Ha minden igaz, nincs. De ha mégis, remélem olyan, mint te. - válaszolta Lorenzo mosollyal a hangjában, kezét finoman a mellette ülő vállára téve, bízva abban, hogy ettől a gesztustól az majd végre képes lesz a lámpaláz miatti izgalmát legyőzni. Ahogy az sejthető volt, a kívánt hatás nem maradt el, ugyanis a kilencéves kislány immáron teljesen fesztelenül pillantott az olasz nyomozóra, és ezzel a maival egyre kisebb lett a kettejük lévő távolság.

- Bárcsak Martin is ilyen lett volna velem, mint te. Tudod, én egy kolostorban nőttem fel. Amikor kikerültem onnan, már hét éves is elmúltam. Még jól emlékszem a mamától kapott első ölelésre. Életem legszebb pillanata volt és az első közös karácsonyunkat sem feledem. De Martin sosem szeretett. Már akkor tudtam, mikor először találkoztam vele. Nem kellettem neki és elhagyott. A mama azóta is gyakran szomorú, de úgy teszek, mintha nem látnám, mert nem akarom, hogy még szomorúbb legyen. - állapította meg a Gruber lány azokkal a boci szemeivel, aminek egyetlen jóérzésű ember se lett volna képes ellenállni és amitől bárki szíve meglágyult volna.

- Martin szeretett téged, de valószínűleg nem tudott mit kezdeni a helyzettel és változást akart. Ez persze nem mentség arra, hogy elhagyott titeket. Engem is elhagytak. Tudom milyen érzés egyedül. - tette hozzá Ferretti felügyelő, gyöngéden, mégis határozottan.

- Már nem vagy egyedül. Itt van a mama és Eli. Na meg persze én. Mind szeretünk téged. - reagált Cecilia habozás nélkül, kezét olyan szeretetteljes melegséggel a másik fél kezéhez érintve, amilyen feltétel nélküli szeretet csak a szülők és gyermekek közti kapcsolatokat jellemezhette. Ebben a látszólag egyszerű érintésben minden benne volt, mert olyan érintés volt ez, ami máris létrehozta azt a bizonyos láthatatlan köteléket a két szív közt. A pillanat varázsát végül az törte meg, hogy a hangosbemondón keresztül egymás után hívták be a terembe a felvételi meghallgatásra várakozókat.

- Cecilia, itt az idő! Mutasd meg nekik, hogy te vagy a legjobb zongorista! - jegyezte meg Lorenzo szélesen vigyorogva, ujjait pedig a drukkolás jeleként csuriba helyezte.

Ezzel egy időben a Halli Központi Kórházban a hangulat korántsem volt olyan örömteli, mint a zeneakadémián. Manuela számára elérkezett az újabb MRI vizsgálat ideje. A vizsgálóasztal fokozatosan indult meg a készülék felé, amíg végül a rajta fekvő szép lassan eltűnt a henger alakú készülékben. Odabent minden fehér volt, szűk és steril, ijesztő egy olyan ember számára, akinek a szabadság mindennél többet ért. Gruber doktornő látszólag olyan volt, akár a szikla, megrendíthetetlen és elérhetetlen, szomorú mosolyában viszont minden érzése bele volt vésve. Összeroskadva várta, hogy kihúzzák a gépből és amikor ez végre megtörtént, hatalmas sóhaj tört elő belőle. Kicsivel később a képalkotó távozott, hogy kiértékelje az eredményeket, helyét pedig Karin vette át, aki eddig az üvegablak mögött volt kénytelen várakozni. Thaler doktornő már nem bírta tovább, ezért feltűnés nélkül teret engedett a könnyeinek. A két fél végül egy kis mosolyt magára erőltetve lépett közelebb egymáshoz.

- Anyu, nagyon félek. Mi lesz, ha a betegségem tovább romlott? - kérdezte Manu elviselhetetlenül sajgó szívvel, de kénytelen volt tartani magát, mivel legalább a vele szemben állót meg akarta kímélni.

- Te fogod legyűrni ezt a betegséget szívecském. Nem pedig ő téged. - vágta rá Karin gyenge mosolygással átölelve a másik felet, ugyanis anyai szíve pontosan tudta, hogy a kemény külső egy mélyen érző szívet takart. Anya és lánya egy ideig még összeölelkezve álltak a vizsgáló közepén, mikor végül teljesen feltöltekezve kibújtak az ölelésből.

- Mi van közted és Ferretti felügyelő között?  - váltott témát Gruber doktornő, most már sokkal boldogabban, hála az erőt adó ölelésnek.

- Lorenzo emlékeztet valakire, aki egykoron fontos szerepet töltött be az életemben. Valamiért néha Cecilia apját látom benne. Ugyanaz a mosoly és ugyanaz a selymes hang. - felelte Thaler doktornő egy apró mosollyal elmerengve az emlékeiben. A választ követően a barna hajú orvosnő úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna, ám ez nem egészen volt így, elvégre Elisabeth Ostermeyer legfőbb bizalmasaként tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az a bizonyos első szerelem és Lorenzo Ferretti egy és ugyanazon személy volt. A beszélgetést követően szülő és gyermeke két különböző okból, rövid hallgatásba burkolózott, ám elég volt egy telefonhívás, hogy a csend véget érjen. Miután a szőke orvosnő kinyomta a mobilját, a hangulat is mintha megfagyott volna.

- Kivel beszéltél? Történt valami? - tudakolta Manuela szorongó nyugtalansággal, mivel ezen lélekölő percek után most már tényleg semmi szüksége nem volt újabb rossz hírre.

- A rendőrség hívott. Lorenzót elrabolták. - suttogta Karin mintha csak magának mondta volna, falfehér arca pedig aggodalma ékes bizonyítéka volt.

<><><><><>

Lorenzo egy sötét helyen tért magához, ahol mindössze egyetlen neonlámpa pislákolt. Kezét két oldalról bilincselték ki, emiatt a mellkasában erőteljes fájdalmat érzett, miközben félig térdeplő helyzetben várta, hogy valaki végre kiszabadítsa. Azon volt, hogy segítségért kiáltson, ám a fejére mért ütést, a testét borító verések és az alvásmegvonás következtében viszont már beszélni sem volt ereje. Rázta a hideg és a szája is ki volt száradva, a legjobban mégis az bántotta, hogy talán soha többet nem láthatta viszont Karint. Valahányszor rá gondolt, Ferretti felügyelő arcán spontán mosoly suhant át és annak okán, hogy ne nyomja el az álom sorra vette az okokat, amik által valaha Thaler doktornőbe szeretett, kezdve annak kedvességétől, valamint a belőle áradó megnyugtató erőtől, egészen a mágikusan vonzó parfüméig. Kavargó gondolataiból végül az ajtó nyikorgása zökkentette ki.

- Mi a fenét akar tőlem? - tette fel a kérdést Lorenzo alig hallhatóan, ám ahogy jobban megnézte magának a vele szemben állót, már tudta, hogy kivel is akadt össze.

- Hát nem ismer meg felügyelő? Én vagyok az anyja annak a lánynak, aki maga és a kollégái miatt halt meg. - hőbörgött a rabló.

- Őszintén sajnálom, ami történt. Többször is átvizsgáltam a baleset helyszínét, de semmi nem utalt bűntényre. - folytatta Ferretti felügyelő fájdalmas arckifejezéssel, mivelhogy ezek nem a saját szavai voltak, hanem a felettese arra irányuló parancsa, hogy bizonyítékok hiányában amilyen gyorsan csak lehet, zárja le a szóban forgó nyomozást.

- A lányom önök miatt halt meg. Leesett a robogójáról, mert a volt barátja megpiszkálta a motorját. Chiara járt a rendőrségen, hogy feljelentést tegyen Maximilian ellen zaklatásért. De önök semmit nem tettek. Mi több, balesetként zárták le a gyilkosságot. Itt az ideje, hogy valaki megfizessen a rendőröknek. - lépett közelebb a tettes, kezében egy hatalmas gumibottal, minek segítségével ötször egymást követően hasba vágta a másik felet.

Mindeközben a Medicopter támaszpontján a B-csapat vette fel a szolgálatot. Karin, Gina és Nils a körasztalnál könyökölve várták az elrabolt Lorenzo Ferrettivel kapcsolatos híreket. Az órák csigalassan teltek és minden perccel jelentősen csökkentek a túlélés esélyei. Heinemann szanitéc kimerülten kevergette a kávét, Thaler doktornő viszont féltő pillantással meredt maga elé és valósággal összerezzent, mikor végre megcsörrent a telefon. A hívást Aigner pilótanő fogadta.

- Itt a Medicopter 117 bázisa. - vette fel a telefont Gina.

- Reuther vagyok, a bűnügyi rendőrségtől. Lorenzo Ferretti nyomára bukkantunk. Készüljenek a bevetésre! A helyszín a Steinberg tónál álló malom. Az emberrabló egy nő. - közölte a nyomozó, ezt követően a kagyló visszakerült a helyére, a háromfős társaság pedig a helikopterhez futva elfoglalta szokott üléseiket. Az oldalsó ajtók egymás után záródtak be és amikor a fordulatszám elérte a kellő százalékot, minden készen állt az indulásra.

- Medicopter 117 a toronynak! Jó napot! Alacsonyan repülök a zónájukban. Bevetésünk van. - húzta fel a kart Aigner pilótanő.

- Vettem Medicopter 117. Tartsák a kapcsolatot a mentőközponttal is. Vége. - érkezett a diszpécser felelete.

Ezalatt a régi steinbergi malomnál a helyzet kezdett eldurvulni. Lorenzo vért hányt, valahányszor megérezte a gumibotot a hasán. Hiába a kérlelés és utasítás, sajnos mind hasztalan volt. Ferretti felügyelő vérző orral bukott előre, ennek ellenére hallotta a távolban megjelenő rendőrségi szirénák hangját, ami azt bizonyította, hogy a felmentősereg közel volt. A percek vészesen teltek és minden pillanattal közelebb került ahhoz, hogy megkapja azt a bizonyos halálos ütést.

- Ezzel nem hozza vissza a lányát. Megígérem önnek, hogy újra előveszem a baleset aktáit. Ehhez viszont el kell engednie. - motyogta Lorenzo remegve, szíve pedig szinte kihagyott egy ütemet, amikor a gumibot sokadjára is megindult a levegőben.

- Szép próbálkozás. Már majdnem elhittem, hogy igazat mond. - emelte fel a hangját a támadó, készen állva az újabb verésre, amikor az ajtó valósággal kiszakadt a helyéről, a raktárat pedig elözönlötték a kommandósok. Kis lemaradást követően végül a mentőhelikopteres személyzet is befutott. Az ellátás azután vette kezdetét, amikor a bilincsek végre lekerültek. 

- Lorenzo! Ugye minden rendben van veled? Amint lefertőtlenítettem a hasadat, beviszünk a kórházba. Hogy érzed magad? - érdeklődött Thaler doktornő szelíden, miközben óvatosan hozzákezdett a verések okozta seb kifertőtlenítéséhez és jóformán elborzadt a látványtól, magában viszont meg kellett jegyeznie, hogy egy ilyen támadást túlélni csak a nagyon erősek képesek.

- Szóval aggódtál miattam? Te vagy az egyetlen, akinek fontos vagyok. - jelentette ki Ferretti felügyelő arcán egy alig észrevehető mosollyal, közben halkan felszisszent a fertőtlenítő okozta fájdalom hatására.

- Emlékeztetsz valakire, aki egykoron fontos volt a számomra. Akivel szép napokat töltöttem Avignonban és aki azóta is gyakran eszembe jut. - lehelte Karin álmodozva, ezt követően a táskába nyúlt egy nagyobb köteg mull-lapért. 

- Nekem is Avignon a legkedvesebb városom. Életem legszebb időszaka engem is odaköt. - fűzte hozzá Lorenzo a rá jellemző szívdöglesztő mosolyával és bár nem mondhatta, de a szóban forgó avignoni találkozó emlékképei az ő fejében is elevenen éltek.

- Szeretném neked megköszönni, amiért elkísérted Ceciliát a konzervatóriumba. Nagyon sokat jelentett neki. Ahogy nekem is. Elnyerte a felvételt és ezt csak neked köszönheti. Te bátorítottad a jelentkezésre. - görbült mosolyra Thaler doktornő szája, majd a kötődése jeleként szorosan átölelte a vele szemben ülőt. A barna hajú nyomozó megélve a teljességet és belefeledkezve az ölelésbe, még közelebb vonta a szőke orvosnőt, mert hirtelen még többet akart belőle. Olyan közel akarta szorítani magához, hogy szinte eggyé váljanak és minden pillanattal egyre biztosabbá vált, amit eddig nem mert kimondani, mégpedig azt, hogy azóta a bizonyos franciaországi találkozás óta képtelen volt a másik fél nélkül élni, noha a lelke tudta, hogy ez a szerelem a Martin Gruber iránti hűség okán egyelőre nem lehetett több egy gyönyörű ábrándnál.

- Karin, annyira jó lenne neked elmondani a teljes igazságot. De félek, hogy veszélybe sodornálak. Még senki nem volt ennyire fontos a számomra, mint te. - nyugtázta Ferretti felügyelő majdhogynem elvarázsoltan.