„Egy szülő nem adhat nagyobb ajándékot a gyerekének, mint hogy büszke rá!"

/Talmud/

Traunstein lakói új napra virradtak. Egy hűvös tavaszi reggel vette kezdetét, mialatt a Medicopter támaszpontján a B-csapat állt szolgálatba. A reggeli kávét követően Karin, Gina és Nils kipihenve várták a műszak első bevetését. Noha délelőttig egyetlen bevetés sem érkezett, a kis csapat minden tagja talált magának elfoglaltságot. Thaler doktornő az irodában olvasgatott, Heinemann szanitéc viszont a helikopter csúszótalpán ülve merengett az életén. Töprengéséből Aigner pilótanő érkezése zökkentette ki.

- Merre járnak a gondolataid? Csak nem Manueláról álmodozol? - puhatolózott Gina gyerekes kíváncsisággal, miközben helyet foglalt a másik fél mellett.

- Én álmodozok? És pont Manueláról? Honnan veszel ilyen hülyeséget? - akadt ki Nils, fülig vörösödött arcát elfordítva.

- Nem nehéz észrevenni, hogy mennyire odáig vagy Manuért. Láttam, hogy bámultad őt a múltkor, mikor a műszak végén eljött, hogy hazavigye Karint. Szerintem a doktornőnk is örülne, ha az ő imádott elsőszülöttjét melletted tudhatná. Már elég régóta vagy egyedül és a lányodnak kell valaki, aki anyja helyett anyja lehet. Manuela egy igazán belevaló, mégis édes lány. - állapította meg Aigner pilótanő lelkesen, de komolyan.

- Gina, szerintem neked túl sok szabadidőd van. Mi vagy te, kerítőnő? - terelte a témát Heinemann szanitéc egyre inkább nevetve, bízva abban, hogy így majd sikerül új irányba terelni ezt, a számára rendkívül kényelmetlen beszélgetést. Szerencsére hamarosan meg is érkezett a felmentősereg, méghozzá a diszpécser személyében. A központ egy rövid tájékoztatót adott az esetről, közben a háromfős csapat minden tagja elfoglalta jól megszokott ülését a helikopterben. Az oldalsó ajtók záródását követően a rotorok is megkezdték működésüket. Percekkel később a fordulatszám elérte a kellő százalékot és ezzel minden készen állt az induláshoz.

- Medicopter 117 a központnak! Jó napot! Kérem a bevetéssel kapcsolatos további információkat. - szólt bele a mikrofonba Gina, ezt követően a karok segítségével a magasba emelte a gépet.

- Központ a Medicopter 117-nek. Egy kislány beleesett egy kútba, nem messze a ramsaui lehajtónál. A rendőrség és a tűzoltóság már a helyszínen van. A bevetést Lorenzo Ferretti vezeti. Vége. - hangzott a központ válasza. A rádió kapcsolat végeztével beállt a csend, a fedélzeten ülők pedig a napszemüvegük mögül gyönyörködtek az alattuk elterülő panorámában. A gyors repülésnek hála, a bevetés helyszínére vezető út hamar eltelt. Nagyjából öt perccel később látni is vélték a szóban forgó helyszínt, valamint a rendőröket és a tűzoltókat, akik fel-alá rohangálva igyekeztek a kútba esettet kiszabadítani. Mire a mentőhelikopter földet ért, addigra a munka nehezét már el is végezték. Landolást követően az oldalsó ajtók kívülről kerültek kinyitásra, a mentőorvosnő és a bevetést koordináló rendőr pedig finoman biccentve köszöntötték egymást.

- A tűzoltók nemrég húzták ki a vízből a kicsit. Az egyik kollégámmal megkezdtünk az újraélesztést. Tíz befújást és tíz szívmasszázst követően az állapota stabilnak tűnik. - ismertette az esetet Ferretti felügyelő egy halovány félmosoly kíséretében.

- Köszönöm felügyelő! Innentől átvesszük. - bólintott Thaler doktornő, ezután az ellátásra váróhoz futva, megkezdte annak stabilizálását. A helyzet igen heroikusnak bizonyult, hiszen az mindig nehéz volt, ha egy gyereket kellett ellátniuk.

- Vérnyomás 100 per 80. Oxigénszint 94. - olvasta le az értékeket Nils.

- 2 mg Adrenalint kérek és az oxigénpalackot. A többit majd a gépen csináljuk. - adta ki az utasítást Karin egy kisebb mosollyal az arcán. Az ellátás során a két mentős összhangban dolgozott együtt, végül a húsz perces ellátást követően az EKG-n mutatott adatok ismét bizakodásra adtak okot. Az erőn feletti küzdelmet néhány közeledő lépés és a hordágy érkezése szakította félbe, melyet ezúttal a barna hajú nyomozó hozott meg.

- Hogy van a kislány? A pilótájuk kérdezi, hogy mikor indulhatnak. - guggolt le Ferretti felügyelő a mentést végzők mellé, közben felváltva nézett a szőke orvosnőre, valamint annak páciensére.

- Kérek még két percet, utána mehetünk. Egyébként köszönöm felügyelő! Ha nem olyan felkészült, már nem lehetett volna segíteni a kislányon. - hálálkodott Thaler doktornő hangjában a rá jellemző gyöngéd kedvességgel, mire a válasz egy szerény, de annál vonzóbb mosolygás volt. 

<><><><><>

Ellmauban a rendelési idő a végéhez ért. Miután az utolsó beteg is távozott, Manuela elgyötörve ült ki az udvaron lévő padra, asszisztensnője pedig elkészítette neki a kedvencét, egy nagy bögre chai lattét, amit Gruber doktornő csak lassan kortyolva fogyasztott el. A számos munkahelyi és családi gond közepette saját magára már nem is maradt ideje, így a magánéletet, mit olyat, hírből sem ismerte. Ráadásul Hans Gruber távozását követően még a hegyimentők csapatának vezetése is az ő vállát nyomta. Magányát egy ismerős autó érkezése szakította félbe. Elisabeth még csak két napja tért vissza a városba, de máris felperzselte maga körül a levegőt. Ostermeyer doktornő gyengéden mosolyogva köszöntötte a másik felet, akivel a sors egy véletlen folytán hozta össze, egy, a Himaláján megszervezett expedíció keretén belül. A két fél szívélyes öleléssel üdvözölte egymást, ezt követően igyekeztek úgy helyezkedni, hogy mind a ketten elférjenek a lócán. Mivel számos megbeszélnivalójuk akadt, a hallgatással töltött idő nem tartott sokáig. 

- Eli, minden rendben van veled? Ennyire megviselt a Lorenzóval való találkozás? És egyáltalán mikor akarod elmondani neki az igazat? - kérdezte Manu nyugtalanul, miközben kézfejével az állát megtámasztva próbált úrrá lenni a fáradtságán. 

- Ezt a témát egyenlőre hanyagoljuk. Te leszel az első, aki értesülni fog a fejleményekről. Most viszont beszélgessünk rólad. Édes drága cukorborsóm! Amikor a túracsoportomba kerültél félig még gyerek voltál. Azt is elintéztem neked, hogy apám felvegyen téged a katonasághoz. - billentette oldalra a fejét Eli, mialatt kezével kisimította a fehér kosztümén lévő gyűrődéseket és sokat sejtető hallgatásba borult, mint aki egy igen fontos beszédtémát készült felvezetni. 

- Ostermeyer tábornok mesélt neked a betegségemről, igaz? - válaszolt kérdéssel a kérdésre Gruber doktornő, hiszen ismerte már annyira ezt a modorosságot, hogy tudja milyen jelentést is hordozott az magában.

- Amikor az apám véletlenül elmondta, hogy beteg vagy, úgy éreztem, mintha hideg zuhannyal öntöttek volna nyakon. És nem szóltál róla. Pont nekem. - felelte Ostermeyer doktornő gyászos nyugalommal, a hatás persze nem maradhatott el.

- Még a mama sem tud a betegségemről. És megkérlek rá, hogy te se mondj neki semmit. - mosolyodott el óvatosan Manuela, bízva abban, hogy gesztusa majd célt ér és sikerült jóvátennie valahogy az eddigi titkolózását.

- Mikor derült ki, hogy neurodegeneratív zavarod van? - érdeklődött Elisabeth, kezeit leverten összekulcsolva, nem kicsit rettegve attól, hogy hamarosan megint elveszít majd egy számára fontos személyt. A kérdést követően a két hölgy között beállt az újabb csend, ám azon okból kifolyólag, hogy kettejük között eddig soha és semmilyen tabutéma nem volt, a válaszadásra viszonylag hamar sor is került.

- Néhány hónappal ezelőtt összevesztem a volt barátommal. Bevallotta, hogy megcsalt és kidobott a közös lakásunkból. A vita után ott álltam a ház előtt és képtelen voltam megmozdulni. Először azt hittem, hogy a döbbenet váltotta ki, de másnap ugyanez történt. A klinikán csináltak egy CT-t és kiderült, hogy örököltem Gregor betegségét. Az orvos felvázolta a betegség lefolyását. Minden egyes elpusztult neuronom elvesz egy darabot az emlékeimből. Tudod Eli, régen képtelen voltam beleképzelni magam mások fájdalmába és még kevésbé akartam érezni mások fájdalmát. Féltem az érzésektől és attól, hogy kimutassam, mit gondolok. Szerintem ez a betegség a büntetésem, mert ha az orvosnak igaza van és a betegségem rosszabbodik, az egyetlen, akinek nem lesznek érzései, én leszek. Múltkor még a forró kávét sem éreztem, amikor véletlenül magamra öntöttem. - magyarázta Gruber doktornő elkeseredetten, méltósággal viseltetve a sors által rá mért csapást. Szívfacsaró szavait hallva úgy tűnt, eljött az ideje egy újabb beismerésnek.

- Lorenzo a mostohatestvérem. A szüleim gyakran fogadtak örökbe intézetben élő gyerekeket és Lorenzo volt az egyik kis védencük. Mielőtt az igazi apja magához vette volna és Liáékhoz került volna, évekig nálunk élt. Olyan ő nekem, akár egy igazi testvér és ha egyszer képesek leszek, akkor majd neked is elmondom hercegnőm, hogy mi az ideköltözésem valódi oka. - vallotta meg Ostermeyer doktornő, ezután immáron teljesen megenyhülve egy puszit nyomott a mellette ülő orra hegyére, amitől az hatalmas vigyorgásba kezdett és szokásához híven az előzőeket úgy viszonozta, hogy kezével egy szívecske alakot formált.

Másnap hajnali öt órakor az emberek többsége még a másik oldalára fordulva, békésen számolta a bárányokat, ám akadtak olyanok is, akik javában dolgoztak. Lorenzo, aki az utóbbiak közé tartozott, épp a jelentéseit gépelte, noha a fáradtságtól alig bírta tartani magát megtartani is. Ugyanis mióta az édesanyja elhagyta és egyik nevelőszülőtől került a másikig, csak nehezen tudott elaludni. Hogy az álmatlanságot mi váltotta ki, Ferretti felügyelő sem tudta, noha tudat alatt sejteni vélte, hogy az állandó bizonytalanság, a stabil pont hiánya és egy hónapokkal ezelőtti tragikus bevetés lehettek az előidézők. Mialatt ő egymás után lapozta fel az egyik ügyével kapcsolatos aktákat, a rendőrség épülete előtt egy autó parkolt le, melyből nem sokkal később Elisabeth szállt ki. Ostermeyer doktornő nagyon korán, már négykor felkelt, hogy testvérét a lehető legjobb ellátásban részesítse.

- Szép jó reggelt, a világ legaranyosabb pasijának! Gondoltam jól esne egy finom kávé. És hoztam friss croissant is. - lépett közelebb Eli, majd egy cuppanóst nyomva a másik fél fejére helyet foglalt az egyik karosszékben.

- Hugicám, neked szuperképességeid vannak. Honnan tudtad, hogy kávéra vágyom? - csillant fel Lorenzo tekintete és még saját magát is sikerült meglepnie azzal, hogy a figyelmességet egy viszonzott puszival jutalmazta.

- Elég csak rád nézni. Nem sokat aludtál az éjjel, igaz? - tudakolta Ostermeyer doktornő szeretetteljesen csilingelő hangon, mert bár alapból ilyen gondoskodó természet volt, mióta tinikorában elhagyta újszülött gyermekét, szinte kötelességének tekintette, hogy az egész világ gondját a sajátjának tekintse. A vele szemben ülő pár másodperc erejéig még kikerekedett szemmel nézett maga elé, ugyanis egy anyai szeretetet nélkülöző számára a törődés mindenféle formája a meglepetés erejével hatott. A feleletre röviddel később került sor.

- Amikor egy nyomozás folyamatban van, képtelen vagyok elaludni. De most inkább beszéljünk rólad. Érzem, hogy titkolsz előlem valamit. - váltott témát Ferretti felügyelő, miközben lassú kortyokban felhajtotta a hozott cappuccinót, nehogy az a frissen mosott ingére ömöljön.

- Hiába telt már el annyi idő, Jens halála még mindig nagyon fáj. Sandyka sincs mellettem és még érted is aggódnom kell. Túl sok dráma ez egyetlen embernek. - vágta ki magát Elisabeth a normális válasz elől, száját pedig műmosolyra húzta, mivel a nagy titkolózás közepette már ő sem tudta, hogy kinek és mit mondhatott. Hiába a megjátszott gesztus, egy rendőr éles szemét lehetetlen volt átverni. Némi hallgatást követően a barna hajú nyomozó végül elvetette annak ötletét, hogy tovább kérdezősködjön, hiszen a rá váró papírmunka és a dekoncentráltság megakadályozták ebben. A göndör fürtű orvosnő gyomorideggel várta a keresztkérdéseket, ám legnagyobb döbbenetére testvére elmosolyodott és mellőzve mindenféle akadékoskodást, igyekezett rövidre zárni a témát.

- Ha meggondolod magad és szeretnél velem beszélni, én itt vagyok. - jegyezte meg Lorenzo és ha lehet, a mosolya még szélesebbre szaladt.

<><><><><>

A Medicopter támaszpontján újfent a B-csapat vette fel a szolgálatot. Hála a kellemes tavaszi időnek, Karin, Gina és Nils az egész délelőttöt a kosárlabdapályán töltötte. Az első fordulóban Thaler doktornő és Aigner pilótanő versenyeztek egymással, Heinemann szanitéc pedig a döntőbíró szerepében tetszelgett. A vidám játéknak akkor lett vége, amikor a műszak első bevetése megérkezett. Mialatt a központ egy rövid ismertetőt adott az esetről, addig a háromfős társaság a helikopterhez futott elfoglalni a jól megszokott üléseiket. Amint az oldalsó ajtók bezáródtak, addigra a rotorok is elérték a kellő fordulatszámot. Nem sokkal ezután a gép a kar segítségével az égbe emelkedett.

- Medicopter 117 a központnak! Kérem a bevetéssel kapcsolatos további információkat. - vette fel a kapcsolatot Gina a diszpécserrel.

- Központ a Medicopter 117-nek. Az ellmaui hegyimentők a segítségüket kérik. Egy Mercedes a szakadék szélére sodródott egy kanyargós úton, nem messze a Jägerhüttétől. A bevetést Manuela Gruber irányítja. A hegyimentők csörlője elromlott. Gruber doktornő és a sérült jelenleg élet és halál között egyensúlyoznak a levegőben. Vége. - érkezett a központ baljós válasza, ezt követően a fedélzeten beállt a feszült csend. Mindenki a torkában dobogó szívvel nézett maga elé és lélekben mind az előbb említett személy mellett voltak. A legnehezebb helyzetben mégis a gyermekéért aggódó szülő volt, aki távolba révedt tekintettel várta, hogy végre megérkezzenek. Szerencsére ez a nyugtalan csend nem tartott sokáig.

- Karin! Minden rendben lesz! Manu olyan, mint te. Bármit megtenne a betegeiért és ha a helyzet veszélyesre fordul, akkor sem esik kétségbe. - próbálta meg oldani a feszültséget Aigner pilótanő. Nem sok sikerrel. A gyors repülésnek hála, percekkel később a távolban már látni lehetett a szóban forgó szerpentint és ezzel az előkészület is megkezdődött.

- Nils, te gyere mögöttem. Én fogok leereszkedni. - jelentette ki Thaler doktornő a lehető legnyugodtabb hangján, noha legbelül addig képtelen volt megnyugodni, amíg elsőszülöttjét ismét a karjaiban nem tudhatta. A mentőorvosnő oldalra csúszott a székével, hogy asszisztense is hátra tudjon menni, ezek után mind a ketten magukra vették a sárga hevedert és úgy ültek ki a gép szélére. Sajnos a helyzet a magasból nézve még idegőrlőbb volt, mint gondolták. A csörlő hibája folytán a hegyimentők csapata elkeseredett küzdelmet folytatott azért, hogy vezetőjüket és a sérültet visszahúzzák, míg azok az autó utasterében ülve várták, hogy valaki végre kihúzza őket. Nem sokkal később a légimentők kötele megindult lefelé és percekkel később már célt is ért. Anya és lánya szeretetteljesen, mégis tagadhatatlan nyugtalansággal köszöntötték egymást és már nagyon vágytak a másik ölelésére.

- Jó, hogy itt vagy mama! A kocsit már csak néhány kő tartja meg. Ami a pácienst illeti, légzés és pulzus 2 mg Adrenalin és az újraélesztés után ismét stabil. - kiabálta Manuela, ugyanis a rotorok hangja miatt alig lehetett bármit is hallani.

- Mondtam már, hogy milyen nagyon büszke vagyok rád, virágszálam? Ez az első bevetésed és nem is csinálhatnád jobban. De most örülnék, ha újra a karomban tudhatnálak. Nem bírnám ki, ha téged is elveszítenélek, tündérkém. - suttogta Karin aggódó mosolygással, miközben óvatos mozdulatokkal behúzta magát a járműbe és a hevedereket feladva, egymás után mentette ki a bent tartózkodókat. Sietség ide, vagy oda, a percek egyre csak teltek.

- Karin! Igyekezzetek! Már nem sok tartja a kocsit. -  adta ki a figyelmeztetést Aigner pilótanő.

- Ezek le fognak zuhanni! Gina! Csinálj már valamit! - takarta el a szemét Heinemann szanitéc, ám mire ismét odanézett, addigra a lentiek már mind a hárman épen és egészségesen himbálóztak a csörlő végén, míg a balesetet szenvedett Mercedes immáron utasok nélkül a mélybe zuhant és a szakadék aljára érve fel is robbant.

Tíz perccel később a kedélyek végre lenyugodtak, a robbanás okozta füst pedig szétoszlott. Mialatt a légimentők csapata a sofőr állapotát stabilizálta, addig Manuela a hegyimentők gépének csúszótalpán ülve fújta ki magát és bár nem mutatta, legbelül még mindig a hegyen történtek hatása alatt állt. A térde remegni kezdett és ha ez nem lett volna elég, az általa csak defektes neuron nyavalyának nevezett szörnyűség is megint kitörni készült rajta. Mivel a betegséggel járó gyötrelmektől legalább a szeretteit igyekezett megkímélni, Gruber doktornő magára erőltette legszélesebb vigyorát és úgy próbálta legyűrni a fájdalmakat. Betegsége egyik tünete volt az időnként fellépő látási nehézség is, emiatt észre sem vette, amint Nils közelebb lépett hozzá. Heinemann szanitéc minden bátorságát összeszedve ült a rajongva imádott személy mellé.

- Igazán látványos volt ez az előbbi mutatványod. A barátod büszke lehet rád. - közölte Nils látszólagos közönnyel.

- Ügyes próbálkozás! De ha azt szeretnéd tudni, hogy van-e barátom, kérdezz rá nyugodtan. - nevette el magát Manu.

- Nem is lehet kérdés, hogy van barátod. Egy ilyen amazonnak egyszerre több imádója is akad. - bólogatott Heinemann szanitéc hevesen.

- Pedig nincs hódolóm. Egy sem. - ellenkezett Gruber doktornő a szemöldökét tréfásan felhúzva, mire a válasz egy elégedett mosolygás volt. A jól sikerült beszélgetés kicsivel később egy másik mederbe terelődve folytatódott tovább.

- Hallottam róla, hogy Eli és Lorenzo is beköltözött a birtokra. Ha szűkös lesz a hely a panzióban, hozzám nyugodtan jöhetsz, kicsi amazonom. Véletlenül akad egy kiadó szobám. - szedte össze a bátorságát Nils és szinte lélegzetvisszafojtva várta a választ.

- Te aztán nem hezitálsz, egyből a lényegre. Ha babysittert keresel a lányodnak, megadhatom egy ügynökség telefonszámát. - grimaszolt Manuela a tőle megszokott bájosságával, mint ahogy azt általában mindig tette, ha el akarta rejteni a külvilág szeme elől a betegsége okozta szenvedéseit. 

Két nappal később végre eljött a pihenés napja, melyet Karin kedvenc elfoglatságával, a kertészkedéssel töltött. Mivel a gyerekek, a család többi tagja és a panzió lakói házon kívül tartózkodtak, az egész délután a muskátlikról, a bazsarózsákról és az íriszekről szólt. A kert szépítgetésének akkor szakadt vége, amikor a teraszon Lorenzo jelent meg. Ferretti felügyelő teljesen belemerült a gondolataiba, viszont annak a parfümnek az illata, amely olyan sokat jelentett a számára már messziről megcsapta az orrát. Thaler doktornő a kesztyűket és az összes kerti eszközt félretéve ment a teraszra.

- Elnézését kérem felügyelő, amiért így fogadom, de amikor a muskátlikkal pepecselek, gyorsan rohan az idő. Máris elkészítem a vacsorát. - szólalt meg Karin bájos nevetéssel, miközben kínosan végignézett sáros, koszos munkaruháján.

- Ne fáradjon doktornő! Ha jól emlékszem, én is itt lakom, nem pedig szállóvendég vagyok. Tudok vacsorát készíteni. - nyugtázta Lorenzo egy pici mosollyal a szája sarkában, ezután a két fél helyet foglalt a tornácon álló asztalnál, majd töltöttek maguknak egy nagy pohár frissítőt és úgy folytatták tovább a beszélgetést.

- Elgyötörtnek látszik. Nehéz napja volt felügyelő? - folytatta Thaler doktornő egy gyöngéd pillantás kíséretében. Az odafigyelés láttán a barna hajú nyomozó talán egy kicsit el is átkozta magát, amiért egy szép szempár ilyen hatással tudott lenni rá, ezért hallgatva belső hangjára, rövid bepillantást nyújtott egyik legnehezebb ügye történetébe, természetesen szigorúan mellőzve mindenféle nevet és bármilyen veszélyt jelentő részletet.

- Egy évvel ezelőtt közel háromszáz gyereket adtak el külföldre. Kaptam egy fülest, miszerint a főnökeim is benne vannak, mivel lefizették őket. Sajnos az egyik akció során valami rosszul sült el és azok a gyerekek eltűntek, örökre. A helyszíneléskor találtam leveleket, ruhákat, még egy kis plüssmackót is. Az ön lányai szerencsések, mert van egy csodálatos anyjuk és plüssmacijuk is. Nekem nem volt egyik sem, ezért tudom, hogy mit érezhettek azok a gyerekek. Azért lettem rendőr, hogy segítsek a hozzájuk hasonlókon, mert egy plüssjáték gyerek nélkül nagyon szomorú. De ahelyett, hogy nyomoznék, álnéven kell bujkálnom, nehogy megöljenek. Hiába kértem a feletteseim, senki nem akar segíteni, mert vagy fél, vagy mert korrupt. Én pedig nem tudom mit tehetnék még. Az egyik informátorom szerint újabb eladás van készülőben. - mondta Ferretti felügyelő perzselő keserűséggel, kezeivel erőteljesen megkapaszkodva az asztal szélében, mint aki próbálja levezetnie valahogy a kereskedők iránt érzett haragját, ám ahogy a monológja végére ért, szorítása is megenyhült, hiszen rá kellett jönnie, hogy ha nincs ez az ügy, akkor a mellette ülőnek és neki nem adatott volna meg a lehetőség az újabb találkozásra. A vallomást hallva a szőke orvosnőből sóhajtás tört elő, ha azokra a védtelen gyerekekre gondolt, de azért boldog volt, hogy fokról fokra vált bizalmassá, noha azt továbbra sem értette, hogy a másik fél közelsége miért vonzotta olyan erőteljes mágnesességgel, és hogy annak puszta jelenléte miért ébresztett benne ősbizalmat, mert ehhez hasonlót korábban csak imádott férje tudott kiváltani belőle.

- Meg fogja menteni azokat a gyerekeket, ebben biztos vagyok. - fűzte hozzá Karin habozás nélkül, szavai pedig nem is biztatásnak, hanem inkább kijelentésnek hatottak. 

- Mondták már, hogy ön milyen rendkívüli és mennyire kedves? Mindig pontosan azt mondja, amire épp szükségem van. Az, hogy a birtokon lakhatom, nagyon sokat jelent a számomra. Ha szeretné, mostantól tegeződhetünk és azt a vacsorát együtt is megcsinálhatjuk. Később pedig a kertben is szívesen segítek. Nem sokat értek a virágokhoz, de nem fogok megijedni, ha bepiszkolom az ingemet. - vágta rá Lorenzo immáron csupa vidámsággal, ragyogóan mosolygó szemekkel és minden közösen eltöltött idő után egyre jobban áhítozott arra, hogy felfedje valódi kilétét.

<><><><><>

Kedves Olvasóim!

Remélem tetszett a legújabb fejezet. Ha igen és úgy gondoljátok, hagyjatok valamiféle "nyomot" magatok után. :)