„A dolgokat nem szabad kimondatlanul hagyni, ha az ember elmegy, mert nem tudhatja, lesz-e még valaha alkalma elmondani őket."

/Danielle Steel/

Az ég gyönyörű színekben pompázott, miközben a hegyek mögül szép lassan felkelt a Nap. Az égbolton megjelentek a napfény első sugarai, a tavaszi szellő pedig éltető, friss oxigénnel töltötte fel a megfáradt embereket. A mai egy ideális nap volt a motorozáshoz, ennek jegyében Manuela robogója kényelmes tempóban rótta a köröket. Számtalan ellátásra váró és munka, ameddig a szem ellátott. A barna hajú doktornő az elmúlt napokban alig aludt, ami a sötét karikáiban és a visszafogott viselkedésében nyilvánult meg. A békés motorozásnak akkor szakadt vége, amikor az újdonsült Hegyidoktornőn valami különös érzés lett úrrá. Érzéketlen karok és izomgyengeség. Ez volt az, amit az orvostudomány neurodegeneratív zavarnak, míg az érintett maga defektes neuron nyavalyának nevezett. Egy szörnyű betegség, melyet törékeny teste árulásának vélt és melyről rajta kívül más nem is tudott. Amikor a zsibbadás másodpercekkel később sem szűnt meg, a fiatal hölgy az út szélére húzódva megállt. Gruber doktornő szíve millió darabra esett szét és be kellett látnia, hogy betegsége még nála is makacsabbnak bizonyult. Behunyt szemmel vett néhány mély lélegzetet, majd a tünetek enyhülését követően indulni készült. Már épp azon volt, hogy beindítsa a motort, amikor a fűben egy eszméletlen személy alakjára lett figyelmes. Sisakját és hátizsákját ledobva az ájulthoz rohant, hogy ellenőrizze annak pulzusát, ezek után a mobilja után kapott és a mentők számát kezdte el tárcsázni. 

- Itt a légimentők központja. Miben segíthetünk? - fogadta a diszpécser a hívást.

- Manuela Gruber beszél. Egy eszméletlen személy fekszik az Ellmaut és Hallt összekötő útszakaszon. Kérem értesítsék a traunsteini támaszpontot. Szívinfarktusra gyanakszom. Igyekezzenek! - ismertette az esetet Manu.

Ezzel egy időben a Medicopter támaszpontján az A-csapat kezdte meg a szolgálatot. Gloria, Peter és Mats a hangárban múlatták az időt, miközben várták, hogy a műszak első bevetése is befusson. Noha ez a mai eddig egy nyugodt napnak bizonyult, azért mindenki talált magának elfoglaltságot. Vollmer pilóta a flipper gépnél próbálta az új rekordját megdönteni, figyelmét viszont csak nehezen tudta összpontosítani a csocsóasztal felől jövő háttérzaj miatt. Berger szanitéc egymás után verte meg ellenfelét az asztali fociban, diadalittas nevetése pedig valósággal betöltötte a teret. Hiába a vidámság, Gruber doktornő gondterheltsége az arcára volt írva és ezzel a boldog játéknak is végeszakadt.

- Ma nem vagy formában. Segíthetek valahogy? - tette fel a kérdést Peter.

- Tudom, hogy hamarabb kellett volna szólnom, de beadtam a felmondásom. Sofia, Hans és én holnap indulunk Madridba. Egy ottani klinika állást ajánlott nekem. A búcsú nem az én világom, ezért sem beszéltem eddig a terveimről. - rebegte Lia a maga szokásos elegáns távolságtartásával.

- Én sem szeretek búcsúzkodni. Szóval, jó utat kívánok! - zárta rövidre a beszélgetést Berger szanitéc könnyedén, akár egy sértődött kisgyerek, de azért a búcsú fájdalmától vezérelve belevetette magát a vele szemben álló nyakába, aki a baráti ölelést örömmel viszonozta is.

- Valld be nyugodtan, hogy szeretsz és hiányolni fogsz. - nevetett fel Gruber doktornő és bár nem mondta, mélyen legbelül neki is fájt az elválás. A két fél ölelkezésének és ezzel a beszélgetésnek is a diszpécser vetett véget. A háromfős csapat minden tagja felkapta a kabátját, ezt követően a helikopterhez futva sorra egymás után foglalták el jól megszokott üléseiket. Az oldalsó ajtók záródását követően a rotorok is megkezdték működésüket. Amint a fordulatszám elérte a kellő százalékot, a gép a kar segítségével az égbe emelkedett.

- Központ a Medicopter 117-nek. Mondom a bevetéssel kapcsolatos további információkat. Egy eszméletlen személy fekszik az ellmaui úton. Az ellátásra váróra Manuela Gruber talált rá. Lehetséges, hogy szívinfarktussal van dolguk. A halli kórházat is értesítettük. Fogadják önöket. - szólt bele a vonalba a már jól ismert hang.

- Medicopter 117 a központnak. A bevetés helyszínén leszünk nyolc perc múlva. Köszönöm és vége. - szakította meg a rádió kapcsolatot Mats, ezek után a napszemüvegét felvéve csodálta tovább az alatta elterülő kilátást. A helyszínre vezető út hallgatással telt, ám ez a kellemes csend gyorsan véget is ért. A gyors repülésnek hála, percekkel később már messziről látható volt az ellmaui út. Nem sokkal később a csúszótalpak földet értek, mire a mentőorvos és az asszisztense a zsákokkal együtt hagyták el a kabint. A két Gruber egy kedves mosollyal köszöntötte egymást és ezzel kezdetét is vette a munka.

- Jó, hogy ilyen gyorsan ide értetek. A férfi már ájult volt, amikor rátaláltam és azóta sem tért magához. Pitvarfibrilláció és szabálytalan légzés. Oxigénszaturáció 89. Három befújás és két kiütést követően az értékek normalizálódtak. Kész szerencse, hogy nálam volt a defi. - magyarázta az ifjú Gruber doktornő szakszerű higgadtsággal.

- Gratulálok Manuela! Jó munkát végeztél! Ha nem vagy ilyen felkészült, meghalt volna. Martin is teljes orvosi felszerelésben ment mindenhová. - folytatta az idősebbik Gruber doktornő elismerően, némi nosztalgiával vegyítve.

- Peter! Kérem a Nitro sprayt! A többit majd a gépen csináljátok. Megyek én is utánatok Hallba. Lássuk ki ér oda hamarabb. Ti, vagy a vadonatúj motorom? - vigyorgott Manuela szélesen, egy kacsintással kiegészítve.

- Ahogy Mats vezet, szerintem egyszerűbb volna motoron bevinni a beteget a klinikára. - jelentette ki Gloria tényszerűen, de azért a társaság másik két tagjából csak előtört egy halk nevetés.

<><><><><>

Lorenzo egy tóparti étteremben várta Karin érkezését, ugyanis a számos tennivaló közepette az egykori szerelmeseknek az emberrablás óta még alkalma sem volt arra, hogy nyugodt körülmények között tudjanak beszélgetni egymással. A Hintersteiner tó partján álló fogadó teraszáról csodálatos kilátás nyílt Ellmau és környékére, a citromfák alatt üldögélve pedig minden sokkal békésebbnek tűnt. A vendéglőbe elsőként Ferretti felügyelő érkezett meg. Az olasz nyomozó helyet foglalt az egyik asztalnál, levette barna bőrdzsekijét, feltűrte fehér inge ujját és bár nem mondta ki, egyáltalán nem esett nehezére a csinos orvosnőre várni, hiszen volt ebben a várakozásban valami egészen varázslatos. Kis késéssel ugyan, de Thaler doktornő is befutott és érkezése magával hozta azt a mézédes parfüm illatot, amit a másik fél úgy imádott. Noha kettejük között továbbra is ott volt az a bizonyos titok, arcukra egy önfeledt mosoly kúszott és miután rendeltek maguknak egy italt, teljesen egymásra hangolódva kezdtek neki a beszélgetésnek. 

- Igaza volt felügyelő. Ez a hely valóban varázslatos. - gyönyörködött Karin az előtte elterülő panorámában, majd szempilláit lassan behunyva hagyta, hogy a világ magával ragadja. Kis idő elteltével szemét ismét kinyitotta, elvégre a tó túlságosan vonzó volt ahhoz, hogy ne lássa azt.

- A szépséget nem lehet szavakkal kifejezni. - jegyezte meg Lorenzo szinte megigézve, mint aki már rég nem a tájról beszélt, mosolyának vibráló melege pedig ott lapult a hangjában is.

- Köszönöm a meghívást! Már az idejét sem tudom, mikor voltam utoljára kikapcsolódni. - egészítette ki Thaler doktornő egy aprócska mosollyal a szája sarkában, miközben a kényelmes székben hátradőlve várta, hogy a pincér kihozza a kért italokat.

- Én köszönöm, amiért megengedte, hogy a panzióban lakhassak. Három hete vagyok Ellmauban, de még mindig nem sikerült kiadó lakást találnom. Ami önt illeti, tegnap este egy kismadár megsúgta, hogy jóideje nem pihent. Ezért a meghívás. - fűzte hozzá Ferretti felügyelő a féltést tükröző barna szemeivel, amit csak azért nem láthatott más, mert azt a napszemüveg remekül palástolta.

- Néha elfelejtem, hogy Cecilia már nem egy kislány. Én vagyok az anyja, mégis úgy aggódik értem, mintha én volnék a gyerek. Apropó. Remélem tudott aludni tőle. Cecy imád zongorázni és amikor belelendül, képtelen leállni. - felelte Karin bájosan nevetve.

- Éjszakánként rosszul alszom, de erről nem Cecilia tehet. Amikor egy ügyön dolgozom, szemhunyásnyit sem tudok aludni. Szerencse, hogy egyik ügyem megoldása sem tart egy hétnél tovább, mert akkor nagy bajban lennék. Cecilia pedig egy igazán remek kislány. Erős lányokat nevelt, amilyen ön is. - válaszolta Lorenzo komoly tisztelettel, minek hatására a másik fél zavarba jött és mint általában ilyenkor, a szavakat is csak nehezen találta.

- Sok évembe került, amíg ismét magamhoz ölelhettem a lányomat. Sajnos kénytelen volt nélkülem és az apja nélkül felnőni. - suttogta Thaler doktornő, ám ezen a ponton hirtelen meg is torpant, ugyanis ráeszmélt arra, hogy ez nem az a téma, amiről nyilvánosság előtt illett volna beszélni. Mivel sem a hely, sem az idő nem kedvezett, ezen intim beszélgetéshez, a szőke orvosnő hallgatásba burkolózott, majd az ujján lévő jegygyűrűt kezdte el birizgálni, melybe a tragikusan elvesztett férje monogramja is bele volt gravírozva. A hosszúra nyúló csend végül olyan bensőségesnek bizonyult, hogy a barna hajú nyomozónak nem volt szíve elrontani a meghitt perceket, ezért nem is firtatta tovább a társalgás folytatását.

- Igaza van doktornő! Hagyjuk, hogy a csend beszéljen helyettünk. Az úgy is jobban tudja, hogy mi a helyes. - állapította meg Ferretti felügyelő egy egészen kis mosollyal az arcán, továbbra is nehezen viselve a magázódást.

Ez idő alatt a Gruber birtokon álló panzióban meglepően nagy volt a nyugalom. A vendégek meghitten beszélgettek az étkezőben, miközben türelmesen várták, hogy Hans felszolgálja nekik a vacsorát. A Gruber fiú ráérősen egyensúlyozott a tálcákkal, mialatt valaki egy emelettel feljebb szorgos munkába kezdett. Kihasználva, hogy a felnőttek többsége házon kívül volt, Cecilia nekilátott a házi feladatok megírásának. Noha teljesen belemerült bokros teendőibe, de azért hallotta a közeledő lépteket. A rendelőből hazatérő Manuela kimerültsége az arcára volt írva, testvére közelsége viszont a legnehezebb napokon is képes volt mosolyra fakasztani. Gruber doktornő az ajtó mögül kukucskálva figyelte az íróasztalnál ülő Gruber lányt, a két fél pedig le sem tagadhatta volna a kettejük közti hasonlóságot. Állig érő barna loknik, barátságos tekintet, barna szem, kecses megjelenés és sportos öltözet. Ám nem csak a külső hasonlóság fejezte ki, hogy ők ketten egy szív, egy lélek voltak. Amikor a nővérek tekintete találkozott, ösztönösen elmosolyodtak, majd a kezükkel egy szívecskét formálva köszöntötték egymást.

- Kicsi mazsola, te ilyenkor még leckét írsz? - lépett közelebb Manu, ezt követően maga is helyet foglalt az íróasztalnál.

- Szeretnék elkészülni a leckével, mire a mama hazaér. Egyszerre kell helytállnia a bázison és a panzióban. Legalább értem ne kelljen aggódnia. - érkezett Cecilia felelete, amitől a mellette ülő arcán egy röpke mosoly jelent meg. A két testvér egy ideig még néma csendben élvezte egymás társaságát, mikor a komódon álló családi fotók láttán elkapta őket a nosztalgia.

- Két év telt, de Martin még most is nagyon hiányzik. Régebben haragudtam rá, mert az apám, Gregor ellene hangolt. Később viszont megtanultam tisztelni őt. - merengett el az emlékeiben Gruber doktornő és a könnyek okozta csillogás még vonzóbbá varázsolta a gyönyörű barna szemeit.

- Erre nem tudok mit mondani, hisz alig ismertem Martint. Elintézte, hogy kikerüljek a kolostorból, a birtokra hozott, nekem adta a nevét, megkérdezte, hogy vagyok, majd két nappal később elköltözött. Mikor az anyu egyedül maradt, te hátra hagytad a régi életed és nem is volt kérdés, hogy ide költözz. Martinnak bezzeg nem kellettem. Nyilván nem ugyanazt az embert ismertük. - rándította meg a vállát a Gruber lány és ezzel részéről a témát lezártnak tekintette. A felemás választ követően a beszélgetést egy új irányba terelődve folytatódott.

- És Lorenzóról mit gondolsz? - érdeklődött Manuela egy halovány mosoly kíséretében, közben szeretete kifejezéseként lágyan végigsimított a másik fél fürtjein és már nagyon várta a reakciót, elvégre egyike volt azoknak, akik ismerték a szóban forgó személy kilétével.

- Ostoba ötlet volt ide költöztetni Lorenzót. Képzeld, az a bolond összemosta a ruháimat. A fehér pólóját betette a piros felsőim közé. Ha a hülyeséget egyszer majd az iskolában tanítják, javasolni fogom, hogy Lorenzo legyen az oktató. - legyintett Cecilia egy cuki grimasszal és még csak fogalma sem volt arról, hogy az ember, akiről épp beszélt, még annál is közelebb állt hozzá, mint ahogy azt elsőre gondolta volna.

<><><><><>

A Medicopter támaszpontján az A-csapat vette vette fel a szolgálatot. Gloria, Mats és Peter utoljára kezdte meg közösen a munkát. Amíg Berger szanitéc a konyhába visszavonultan olvasgatta a reggeli lapokat, addig Gruber doktornő a bázis melletti patak partján keresett menedéket és egy furcsa érzés kerítette hatalmába, ha arra gondolt, hogy annyi év után most számára is eljött a búcsú ideje. Csendes magányát Vollmer pilóta léptei szakították félbe. Az egykori szerelmespár tétován elmosolyodva nézett össze, miközben a fűben üldögélve figyelték a vízben megjelenő kacsákat. A kényszeredett hallgatás szerencsére nem tartott sokáig.

- Min töröd azt az okos kis buksidat? - tudakolta Mats.

- Én csak Martinra gondoltam. Két évvel ezelőtt minden olyan szép volt. Cecilia érkezése új értelmet adott az életünknek, de Martin hirtelen nem tudott mit kezdeni a ténnyel, hogy Cecilia egy másik férfi lánya. Szeretem Martint, de nem értem, hogy miért nem volt elégedett az életével. A birtok az ő otthona is volt. Ha aznap este a házban marad és nem lép le, akkor ma is élhetne. - dadogta Gloria tanácstalanul.

- Tudom, hogy klisé, de nélküled nem tudom elképzelni ezt a helyet. Ha azért akarsz elmenni, mert fáj Martin hiánya, maradhatsz is. - szorított rá a mellette ülő kezére Vollmer pilóta.

- Azért megyek el, mert akarom azt a madridi állást. - lehelte Gruber doktornő gondterhelten, mégis egyértelműen. A két fél beszélgetését és az addigi nyugalmat a nap első bevetése szakította félbe. A diszpécser rövid tájékoztatót adott az esetről, mialatt a háromfős társaság minden tagja a helikopterhez futott, hogy elfoglalja jól megszokott ülését. Az oldalsó ajtók záródását a rotorok működése követte. Miután a fordulatszám elérte a maximumot, a gép a karok segítségével a magasba emelkedett.

- Medicopter 117 a központnak! Jó reggelt! Kérem a bevetéssel kapcsolatos további információkat! - vette fel a kapcsolatot Mats a központtal.

- Központ a Medicopter 117-nek. A rendőrség a segítségüket kéri. Egy repülőgép pilótája szívinfarktust kapott. A Cessna alig néhány kilométerre lehet az önök pozíciójától. A repülőn három másik személy is tartózkodik. Egyikük sem ért a vezetéshez. A Cessnát önöknek kell letenni. További részletek nem állnak rendelkezésünkre. Vége. - hangzott a diszpécser válasza, ezt követően a vonalkapcsolat megszakadt.

- Mégis mi köze lehet a rendőrségnek egy infarktust kapott gép pilótájához? - értetlenkedett Berger szanitéc.

- Ami késik, nem múlik. Hamarosan ott vagyunk és akkor minden kérdésedre választ kapsz. - mormolta Vollmer pilóta, közben a messzeségben már ki is szúrta a szóban forgó repülőgépet. A piros-sárga mentőhelikopter hihetetlen gyorsasággal érte utol az égen tartózkodó másik járművet, már csak az nem volt világos számukra, hogy miként fogják a földre segíteni azt.

- És most hogyan tovább? - nézett maga elé Peter.

- Tudod Peter, az a legnagyobb baj veled, hogy folyton kétségbeesel. Kötélen fogok leereszkedni, utána leteszem valahogy a Cessnát. Csak nem lehet olyan nehéz elvezetni egy gépet. - húzta össze a száját Lia fintorogva.

- Szóval szerinted nem nehéz elvezetni egy Cessnát? Erre inkább nem mondok semmit. - vonta fel a szemöldökét Vollmer pilóta, majd hirtelen el is hallgatott, elvégre az utolsó munkanapján nem volt kedve vitába keveredni egykori szerelmével.

- Amint leértem, lekapcsolom magam a kötélről. A többit majd meglátjuk. - sziszegte Gruber doktornő, közben oldalra csúszott a székével, hogy segítője is hátra tudjon menni. Miután mindketten magukra igazították a sárga hevedert, kiültek a gép szélére, majd a csörlő végére akasztva a karabinert, kezdetét vette a mentőakció. A helikopterben ülők aggódva várták, hogy munkatársuk leérkezzen, aki az ellenszél miatt csak nehezen boldogult. A kötélen utazó a levegőben egyensúlyozva lépett rá a Cessna tetejére, majd nem sokkal később az egyik ablakot kinyitva behúzta magát a kabinba, ahol azonban egy kellemetlen meglepetés várt rá. Az ájult pilóta mellett két fegyveres alak ült, a pilótafülkében pedig rendőrként dolgozó féltestvére tekintetével találta szemben magát.

- Nővérkém, bíztam benne, hogy nem te fogsz leereszkedni. Szerettem volna, ha legalább neked sikerül kimaradni ebből az akcióból. - sóhajtott fel Lorenzo minden figyelmét a botkormányra és az útra összpontosítva.

- A kérdés inkább úgy szól, hogy te mit keresel itt? És mióta tudsz repülőt vezetni? - csodálkozott el Gloria, közben finoman arrébb lökte a túszejtőket, hogy odaférhessen az eszméletlen személyhez.

- Két rabló nyomában voltam, akik eltérítették a Cessnát. A pilóta a sokktól infarktust kapott és azóta sem tért magához. Légzés és pulzus szabálytalan. Elsősegélyben részesítettem. Szerencsére volt oxigénmaszk is a fedélzeten, de jó lenne, ha egy orvos is ránézne. - adta meg a választ Ferretti felügyelő, szemét fáradtan megdörzsölve, hiszen szokásához híven az egész éjszakát ébren töltötte a folyamatban lévő nyomozása miatt.

- Azt már meg sem kérdezem, hogy miért ülsz a pilótaszékben. Olyan vagy, mint Rambo. - csóválta a fejét Gruber doktornő, rosszallóan, a lelke mélyén mégis büszkén.

- Én a helyetekben inkább a pilótával törődnék. Mi csak egy kis pénzre vágytunk. Senkit nem akartunk megölni. - vágott közbe a túszejtő páros egyike, miközben a fegyverét előkészületben hagyva, engedte, hogy megvizsgálják az infarktust kapottat.

- Valóban infarktussal van dolgunk. Adok neki Nitrót, de amíg nem kerül kórházba, nem garantálom, hogy túléli. És lassan jelentést kell tennem a társaimnak is. Mats és Peter eléggé aggodalmaskodóak. - nyugtázta Gloria lassan tagolva, bízva abban, hogy kijelentése majd célba talál.

- Nem jelentesz te senkinek semmit. Lásd el a férfit és gondoskodjatok róla, hogy sikerüljön eljutnunk Svájcba. Ha biztonságos távolságban vagyunk, oda mentek, ahová csak akartok. - tiltakozott a másik túszejtő magából kikelve. A helyzet feszültségének okán a barna hajú nyomozó úgy érezte, hogy nem maradhatott csendben, elvégre fogalma sem lehetett arról, hogy miként ér majd véget a mentőakció.

- Lia, tudok róla, hogy elutazol. Jó lett volna beszélgetni veled egy kicsit. - mosolyogta el magát Ferretti felügyelő, fél szemét az úton, fél szemét a másodpilóta székében helyet foglaló testvérén tartva.

- Sajnálom, amiért évekig nem kerestelek. Bárcsak jobb testvéred lettem volna. Nem kellett volna magadra hagynom az anyámmal, aki mindig csak fájdalmat okozott neked. Eltaszított magától, ahogy azt az igazi mamád is tette. Tudom, hogy nem gyakran mondják neked, de szeretlek és ami a titkodat illeti, nálam biztonságban lesz. Arról sem beszéltem senkinek, hogy a testvéred vagyok. - monologizált Lia esküdözve.

- Nem kell mondanod semmit, mert nem tartozol nekem. Nem kellettem az anyámnak, ezért inkább elhagyott. A te mamád pedig érthető okokból nem szívesen látott, hiszen a férje törvénytelen fia voltam. De most már ideje lenne kitalálnunk valamit. - váltott hirtelen témát Lorenzo egy sokat mondó pillantás kíséretében, mivel érezte, hogy a kimerültségtől már alig tudta egy helyben tartani a gépet. Egy váratlan pillanatban bukórepülésbe kezdett, majd többször is megpördült a levegőben, amitől a fedélzeten tartózkodók kibillentek az egyensúlyukból. Miután ismét vízszintesbe kerültek, a szőke hajú doktornő a táskákkal ütötte ki a banditákat és innentől kezdve már semmi sem akadályozta a landolás megkezdését. 

Másnap Gloria, Hans és Sofia számára eljött a búcsú ideje. Mivel előző este családjuk ás barátaik már elbúcsúztatták őket, a kis család kérésére az indulás a lehető legnagyobb csendben ment végbe. A ház és a panzió ürességtől tátongott, a messzeségből pedig csak néhány tehén bőgését lehetett hallani. Mialatt a bőröndök bekerültek a csomagtartóba, Gruber doktornő és a Gruber lány kézen fogva ültek be a taxiba. A pakolás végeztével a Gruber fiú is helyet foglalt és ezzel minden készen állt az induláshoz. Lorenzo az egyre távolodó járművet a távolból szemlélte, miközben annak helyét egy másik autó váltotta fel, melyből nem sokkal később egy rég nem látott személy szállt ki. Szőke göndör fürtök, melegséget sugárzó kék szemek és elegáns kosztüm. Visszatérése perceiben Elisabeth igyekezett megőrizni a higgadtság látszatát, noha a szíve a torkában dobogott. Ferretti felügyelő egy traktor tetején, a szántóföld közepén várta Ostermeyer doktornőt, akinek érkezésére már számított és akinek már csak a jelenléte is életet lehelt az addigi kietlenségbe. A két testvér, akik között valójában csak mostohatestvéri viszony állt fent, hatalmas mosollyal üdvözölte egymást. 

- Évek teltek el, de a Gruber birtokon semmi sem változott. - tűnődött el mély érzelmekkel Eli és száját egy aranyos mosolyra húzva vetett egy futó pillantást a környékre.

- Örülök, hogy megérkeztél. Lia és Hans épp most utaztak el. - vágta rá Lorenzo a messzeségbe mutatva, a másik felet viszont még a szóban forgó személyeknél is jobban foglalkoztatta, hogy miként jusson fel a traktoron tétlenkedő mellé.

- Nem tudnál lejönni? Most tényleg másszak fel utánad? És egyáltalán mit keresel odafent? - somolyogta el magát Ostermeyer doktornő végignézve tipp-topp öltözékén, majd egy teátrális sóhajtozással fűszerezve felhúzta magát a munkagép tetejére, ahol csak nehezen tudott elhelyezkedni.

- Mi újság veled hugicám? És hol van Sandra? - kérdezte Ferretti felügyelő napszemüvegét kényelmesen a feje tetejére tolva és azon volt, hogy legalább pár perc erejéig sikerüljön a zakatoló gondolatait megállítania.

- Én jól vagyok. Lassan kezdem megszokni Jens hiányát. Törpicúr viszont még Tirolban van, mert egy ottani klinika állást ajánlott neki. És veled mi a helyzet? - faggatózott Elisabeth, kezét idegesen összekulcsolva, mint aki titkolt valamit. 

- Egyenlőre nem sikerült a banda vezetőjének nyomára bukkannom és Karin előtt is egyre nehezebben megy a titkolózás. - bökte ki Lorenzo némi hezitálást követően.

- Pedig kénytelen leszel titkolózni és jobb, ha arról sem tud senki, hogy mi ketten ismerjük egymást. Okosabb volna, ha mások előtt magázódnánk. Nem akarjuk, hogy a volt kollégáid rád bukkanjak. Gondolom nem kell emlékeztetnem, hogy a fickók meg akarnak ölni téged.- kontrázott rá Ostermeyer doktornő a színpadias mozdulataival, így nyomatékosítva a helyzet komolyságát. A drámai mozdulatsor hatására az olasz nyomozó röviden a mellette ülőre sandított, mivel annak affektáló viselkedését néha komolyan nem tudta hova tenni. A bosszúság azonban gyorsan tova szállt, hiszen a göndör fürtű orvosnő őzikeszemeit látva bárki szíve meglágyult volna.

- Egy biztos Eli. Jó, hogy itt vagy. Már nagyon hiányzott az ölelésed. Bújj ide hozzám! - tárta szét a karját Ferretti felügyelő, ezt követően a két fél szorosan összeölelkezett és még hosszú percekig így is maradtak.