„A legkisebb fény is jobb, mint a sötétség."

/James Norbury/

Manuela lágy keltető hangra ébredt, Nils pedig az ágy szélére ülve, óvatosan a földre helyezte a reggelivel megpakolt tálcát. A croissant és a cappuccino illata messzire szállt és a gőzölgő zamatra bárki szeme rögvest kipattant volna. Heinemann szanitéc egy ideig még gyönyörködött a másik félben, ezután annak arcát megsimogatva készült őt felébreszteni. A nem várt érintésre Gruber doktornő ösztönösen elnevette magát, ami azt jelentette, hogy egy ideje már fent volt, de úgy tett, mintha aludt volna.

- Tehát végig ébren voltál és csak arra vártál, hogy megcirógassalak. - állapította meg Nils nevetve, majd miután a vele szemben ülő kényelmesen elhelyezkedett, a tálcát az ágyra helyezve maga is leemelt egyet a lekvárral töltött édességből.

- Most először kapom ágyba a reggelit. Mivel érdemeltem ki ezt a figyelmességet? - kérdezte Manu egy óriási mosollyal az arcán, miközben egymás után kóstolt bele a tálcán sorakozó finomságokba.

- Valamivel viszonoznom kellett ezt a fergeteges éjszakát. De lassan indulnom kell. Megyek átöltözni. Munka után találkozunk. Szeretlek! - válaszolta Heinemann szanitéc futtában, ezután viharos sebességgel távozni kényszerült, ugyanis már jelentős késésben volt.

- Menj csak nyugodtan. Legalább több croissant marad nekem. - felelte Gruber doktornő a tüneményes grimaszával kiabálva a záródó ajtó irányába.

Tíz perccel később a Medicopter támaszpontján a B-csapat vette fel a szolgálatot. Szerencsére Nils még idejében érkezett, így átöltözést követően rögtön csatlakozhatott is Karinhoz a helikopternél. Thaler doktornő és Heinemann szanitéc a felszereléseket ellenőrizve kezdtek beszélgetésbe. A Nap fényesen sütött, Gina viszont a robotpilótával bajlódott. Noha Aigner pilótanő teljesen a munkájára koncentrált, de azért hallotta a háttérben zajló társalgást.

- Karin, be kell vallanom valamit. Manu és én együtt vagyunk. - közölte Nils óvatosan, várva a reakciót, ám a vele szemben ülőt beelőzve, valaki más ragadta ragadta magához a szót.

- Végre! Én mondtam, hogy nektek kettőtöknek össze kell jönnie. Annyira illetek egymáshoz. - ujjongott Gina fülig érő szájjal. A kedélyes társalgásnak nem sokkal később vége szakadt, ugyanis a műszak első bevetése is befutott. A csipet csapat minden tagja elfoglalta szokott ülését, ezek után a rotorok is megkezdték működésüket. Miután a fordulatszám elérte a kellő százalékot, a gép a karok segítségével az égbe emelkedett.

- Központ a Medicopter 117-nek. Mondom a bevetés részleteit. Raftingolás közben valaki balesetet szenvedett. A bevetés helyszíne Söll, a vízesés közelében. GPS koordináták szükség esetén. Vége. - ismertette az esetet a diszpécser.

- Medicopter 117 a központnak. Értettem. A koordinátákra nincs szükségem. Köszönöm és vége. - jelentette ki Aigner pilótanő, ezután a vonalat szétbontva és napszemüvegét magára véve szemlélte tovább az alatta elterülő kilátást. A helyszínre vezető út nyugodt csendben telt, hiszen a mai egy varázslatosan szép nyári reggel volt, amikor az ember számára a Tiroli tájak nyújtotta látvány felért egy csodával. A gyors repülésnek hála, a jóleső hallgatás hamar véget ért, ugyanis a távolból látni lehetett a szóban forgó folyót. Földet érést követően a mentőorvosnő és asszisztense a zsákokkal együtt szaladtak a folyópartra, ahol a páciens, valamint a segélyhívó már várták őket. Az ellátás szinte azonnal kezdetét is vette.

- A vérnyomás 130 per 100. Pulzus 90. Az oxigénszint a normális tartományban van. - olvasta le a kijelzőn mért értékeket Nils.

- Beütötte a fejét egy kőbe. A hasán is van egy seb. Reméljük a lépet nem érintette. Tegyünk fel neki egy nyomókötést és mehet a branül. - adta ki az utasítást Karin egy halvány mosoly kíséretében. Az ellátás hektikusan zajlott, azonban a küzdelem mindig megérte. Mire az EKG-n jelzett adatok stabilizálódtak, addigra a hordágy is befutott.

- A Halli Klinikán már várnak minket. A központ szerint van egy szabad ágy. Ha nagyon igyekszem, három perc alatt ott vagyunk. - guggolt le Aigner pilótanő.

- Azt nagyon megköszönném. A páciens állapota egyenlőre stabil, de félő a belső vérzés gyanúja. Nagyon kell igyekeznünk. - jegyezte meg Thaler doktornő kedvesen.

<><><><><>

A Gruber ház padlásán hatalmas volt a felfordulás. Manuela és Elisabeth szabadidejüket szelektálással és takarítással töltötték. Egyik bőrönd több régiséget rejtett, mint a másik. Régi háztartási eszközök, játékok, poros könyvek és több albumnyi családi fotó, melyekről lassan mindenki megfeledkezett. Gruber doktornő azon volt, hogy sikerüljön leszedni a plafonról egy pókhálót, mialatt Ostermeyer doktornő bájos kacagásba kezdett egy évekkel ezelőtti emlék láttán. A két fél a szorgos munkát megszakítva foglalt helyet a padlón.

- Nézd csak, Manu! Ez a fénykép még abból az időből való, amikor Martin, Hans és én gyerekek voltunk. Hogy én milyen sok időt töltöttem a fiúkkal. Mi voltunk a három muskétás. Martin még most is nagyon hiányzik. - rebegte Eli immáron kesernyés mosolygással belefeledkezve a múltba, miközben gyöngéden megsimogatta a szóban forgó személyről készült képet.

- És mi a helyzet Matssal? - tette fel a kérdést Manu egy gyenge félmosollyal a szája sarkában, fiatalságából fakadóan ugyanis a múltnál sokkal jobban foglalkoztatta a jövő. Mindentől függetlenül a barna hajú orvosnőnek is ugyanolyan űr tátongott a szívében, mint a család bármelyik tagjának, ettől függetlenül már nagyon várta a szőke fürtű reakcióját, aki csak nehezen tudott megszólalni.

- Mats szeretné, ha a többiek is tudnának a kapcsolatunkról. Meg akarja kérni a kezem. - sóhajtott fel Ostermeyer doktornő gondterhelten, ezt követően szorgalmas pakolásba kezdett a táskák egyikében, így nyerve magának egy kis időt egy esetleges vallomás esetén.

- Össze fogtok házasodni? De hiszen ez nagyszerű hír! - lelkendezett Gruber doktornő, egyfelől vidáman, másfelől összezavarodottan, hiszen egy közelgő esküvőnek bárki örült volna, kivéve a vele szemben ülőt.

- Inkább beszéljünk rólad. Ma a szokottnál is jobban csillog a szemed. Lemaradtam valamiről? Ugye tudod, hogy velem bármiről beszélhetsz, kis cukipofa? - váltott témát Elisabeth, mire a másik fél a fejét megrázva vette tudomásul a terelést, de azért örömmel megválaszolta az elhangzott kérdést.

- Nils és én együtt vagyunk. Azután történt, hogy kiengedtek a kórházból. Olyan hirtelen jött, hogy még felfogni se tudtam. De annyira boldog vagyok! - reagálta Manuela a legszélesebb mosolyával.

Másnap reggel a Medicopter támaszpontján az A-csapat kezdte meg a szolgálatot, ám ezúttal sem a megszokott felállásban. Mialatt Elisabeth és Mats az öltözőbe vonultak vissza, addig Nils az irodában gépelte a jelentéseit. Heinemann szanitéc lelkesen dolgozott, így aztán meg se hallotta a mosdó felől szűrődő beszélgetést. Vollmer pilóta az ajtófélfának támaszkodva figyelte a tükörnél álló Ostermeyer doktornőt, aki egy  ideje már meg sem szólalt, helyette a haját igazgatta. A kényszeredett hallgatás azonban gyorsan megtört.

- Arra gondoltam, hogy Peter lehetne az esküvői tanúm. Bár a Sandrával történtek után, nem vagyok benne biztos, hogy szívesen vállalná. Te mit gondolsz, Elsi? - tudakolta Mats.

- Szerintem ez a tervezés korai. Még igent sem mondtam neked. Először valljuk be a többieknek, hogy együtt vagyunk. - vágta rá Eli meglepő érzelemmentességgel, de azért egy apró mosolyra fakadva.

- És mikor tervezed nekik elmondani az igazat? Kezdem azt hinni, hogy nem is gondolod komolyan a kettőnk kapcsolatát. - folytatta Vollmer pilóta a karját keresztbe fonva, mire a másik fél közelebb lépett hozzá és gyengéden végigsimította a felkarját. 

- Ez nem igaz! Nagyon szeretlek, de ha kiderülne, hogy együtt vagyunk, olyan sok minden megváltozna. Nem akarom, hogy azt gondolják, milyen gyorsan elfelejtettem Jenset. - lehelte Ostermeyer doktornő feszélyezetten, majd egy csókot nyomott a vele szemben álló szájára, ezzel nyomatékosítva, hogy szándékai a lehető legőszintébbek, de még szüksége volt egy kis időre. A két fél közti kínos párbeszédnek szerencsére hamar vége lett, ugyanis befutott a nap első bevetése is. A háromfős társaság egy emberként szaladt a helikopterhez és elfoglalták jól megszokott üléseiket. Az oldalsó ajtók záródását követően a rotorok is működésbe léptek. Néhány perccel később a fordulatszám elérte a kellő százalékot, a gép pedig a karok segítségével a magasba emelkedett.

- Medicopter 117 a központnak. Jó reggelt! Kérem a bevetéssel kapcsolatos további információkat. - szólt bele a mikrofonba Mats, közben napszemüvegét magára kapva takarta el az előbbi jelenet okozta idegességet és dühtől parázsló tekintetét.

- Központ a Medicopter 117-nek. Közlekedési baleset történt a B12-es keleti szakaszán. Egy kisbusz az oldalára borult. A Murnaui Kórház már várja önöket. Vége. - kapcsolta szét a vonalat a diszpécser.

<><><><><>

A Medicopter csapatának tíz perc kellett ahhoz, hogy elérjék a bevetés helyszínét. A baleset nyomait már távolról látni lehetett, ahogy az oldalára fordult járművet is. A piros-sárga mentőhelikopter egy éles kanyarral közelítette meg a landolásra alkalmas terepet. Földet érést követően a mentőorvosnő, valamint annak asszisztense a két zsákkal együtt szaladt az ellátásra váróhoz és szinte azonnal hozzá is kezdtek a feladatukhoz. A munka megkezdésével az is világossá vált, hogy a koccanást nem a figyelmetlenség, hanem valami más váltotta ki. 

- A pulzus alig tapintható. Percenként 50. Az oxigénszint nagyon alacsony. - szólalt meg Nils, mire elöljárója annak jeleként, hogy a hallottakat tudomásul vette, egy aprót biccentett.

- Laringoszkópot és egy nyolcas branült. Van egy nyílt törés a lábán. A tüdeje hörög. Nagyon magas láza van. - mondta Eli rideg higgadtsággal, ugyanis már sejteni vélte, hogy valami komoly dologgal álltak szemben, de nem szeretett volna pánikot kelteni.

- Mi baja lehet? - jelent meg Vollmer pilóta is, ezek után a hordágyat a földre helyezve, maga is leguggolt.

- Szerintem a férfi már akkor rosszul volt, amikor volán mögé ült. Ne legyen igazam, de lehet, hogy vírusfertőzés, esetleg baktérium. - nyugtázta Ostermeyer doktornő higgadtan és megfontoltan. Az EKG-n jelzett értékek percről percre romlottak, emiatt a hangulat is a tetőfokára hágott. Nem volt vesztegetni való idő, így a páciens amilyen gyorsan csak lehetett, a hordágyra is került, majd onnan a helikopter kabinjába. Tíz perccel később a gép ismét a levegőben volt, ám a veszély továbbra sem múlt el. 

- A beteg értékei zuhannak. Összeesett a keringése. Mégis mi történhetett vele? - gondolkodott Nils.

- Extubáljuk és kérem a defibrillátort! - parancsolta Elisabeth, miközben átvette a tappancsokat. Az első kiütést egy második, végül egy harmadik követte, egy ponton túl viszont nem volt mit tenni. Nem volt sem pulzus, sem légzés és a műszerek is null-vonalat mutattak. 

- A vérnyomás már nem mérhető. - hajtotta le a fejét Heinemann szanitéc csalódottan.

- Mats, tegyél jelentést a kórháznak, kérlek. A sérült meghalt. - nézett előre Ostermeyer doktornő.

- Medicopter 117 a Murnaui Kórház felvevő osztályának. Három perc múlva elérjük a leszállópályájukat. Jelentenem kell, hogy a betegünk a szállítás során meghalt. A patológián készüljenek elő a fogadásunkra. - szólt Mats a rádióba.

- A Murnaui Kórház felvevő osztálya hívja a Medicopter 117-et. A patológián nincs hely. A holttestet szállítsák a legközelebbi klinikára. Vége. - ellenkezett egy ottani dolgozó és ezzel részéről lezártnak is tekintette a társalgást, nem úgy, mint valaki más.

- Eli Ostermeyer a Murnaui Kórháznak. Nem fogunk egész nap egy hullával repkedni. Mivel maguk vannak a legközelebb, önökhöz megyünk. Ha nem veszik át, egyszerűen kirakjuk őt a parkolójukban. Vége. - háborodott fel Ostermeyer doktornő, noha a torka összeszorult a tragédia láttán. Az egyértelmű szavakat hallva, az addigi tiltakozás is gyorsan tovaszállt, a mentősök pedig zöld utat kaptak.

- Szép beszéd volt Elsi. Már látom a leszállópályát. - fűzte hozzá Vollmer pilóta elmosolyodva.

Egy órával később a Murnaui Kórházban a vártnál is felfokozottabb volt a hangulat. Ugyanis, mint kiderült, egy gyorsan terjedő baktérium ütötte fel a fejét, mely a teljes A-csapatot megfertőzte. Elisabeth, Mats és Nils gépekre kötve feküdtek, mivel egyik percről a másikra vesztették el az eszméletüket. Ostermeyer doktornő és Vollmer pilóta állapota kritikus volt, Heinemann szanitéc értékei valamivel stabilabbak voltak, de azért továbbra is kétséges volt a végkimenetel. A folyosóra egymás után érkeztek meg a többiek, először Karin, Cecilia, Manuela és Lorenzo, végezetül Gina és Peter. Az órák csigalassúsággal teltek és ahányan voltak, annyiféleképpen viselték a megpróbáltatásokat. Ferretti felügyelő és Thaler doktornő kölcsönösen próbáltak meg lelket önteni a másikba, Gruber doktornő a kisebbik Gruber lány hátát simogatta meg, Aigner pilótanő és Berger szanitéc pedig egymásba kapaszkodva várták, hogy végre kinyíljon az ajtó. Amikor ez megtörtént, mindenki bízott egy felsőbb hatalom csodatételében. 

- Doktor úr, mondjon valamit!  - pattant fel Peter elsőként, majd hasonlóan cselekedtek a többiek is.

- Nincsenek jó híreim. Egy szuperbaktériummal van dolgunk. A neve KPC. Mind a hármuk állapota kritikus. Amilyen gyorsan csak lehet, önöknek is távoznia kell. A fél intenzív osztály elkapta. Nem kockáztathatjuk meg, hogy a baktérium elterjedjen és kikerüljön az épületből. A kollégáim most fertőtlenítik ki a helikopterüket. Ha végeztek, menjenek! - utasított a főorvos, ezután se szó, se beszéd, távozott, ezzel jelentős kétségek közt hagyva a vele szemben állókat.

- KPC? Ez mégis mit jelent? - érdeklődött Ferretti felügyelő tanácstalanul fordulva a tőle okosabbakhoz.

- Klebsiella Pneumonae. Egy nagyon veszélyes és gyorsan terjedő baktérium. - suttogta Thaler doktornő tekintetét a padlónak szegezve, hogy eleredt könnyeit senki se láthassa.

- És hogyan gyógyítják? Úgy értem, biztos van rá ellenszer. - bólogatott Lorenzo hevesen, talán kissé naivan. 

- Erre a betegségre nincs gyógyszer. - szipogott Manu az utolsó reménytől is megfosztva azokat, akikben még élt az optimizmus halovány szikrája. A folyosóra keserű csend telepedett, végül a hallottaknak eleget téve, mind távozni kényszerültek.

<><><><><>

Kedves Olvasóim!

Igyekszem a második részt minél hamarabb hozni. Remélem ez a mostani fejezet is elnyerte a tetszéseteket. :) 

A fináléig már csak három epizód van hátra, utána pedig egy hosszabb szünet várható. Egyrészről a nyári szabadság végett, másrészről pedig, mert a második évad írásának még csak az elején állok. 🙂

Én a részemről imádtam minden pillanatot, amit az új regénnyel tölthettem. Bízom benne, hogy hasonlóan voltatok ezzel ti is. 😉