„Három dolog van, amit nem lehet sokáig rejtegetni: a nap, a hold és az igazság."

/Buddha/

A hazugság olyan, mint a kés. Éles és ha egyszer megvág, a heg örökre megmarad. Egy napon mindenkinek szembe kell néznie a tettei következményeivel, még akkor is, ha azok a következmények egy életre szóló szakadékot képeznek két szerető lélek között. Ezen a mai verőfényes nyári hétfő reggelen a Medicopter támaszpontján az A-csapat kezdte meg a szolgálatot. Mialatt Mats és Peter csocsópartit tartottak a hangárban, addig a patak melletti füves pályán Elisabeth és Lorenzo néztek farkasszemet egymással. A feszült csendbe Vollmer pilóta és Berger szanitéc éljenzése vitt egy kis életet. Ám hiába az örömmámor, az udvaron tapintható volt a feszültség. A titkok napvilágra kerültek, Ostermeyer doktornő pedig nyugtalan sóhajtozásba kezdett. Ferretti felügyelő viszont képtelen volt eldönteni, hogy távolságtartással, vagy kiborulással kellett volna viseltetnie az addigi kétszínűséget. 

- Lorenzo, meg fogsz valaha szólalni? - kérdezte Eli kétségbeesetten. 

- Úgy érzem magam, mint egy mérleg. Erre is billenek, meg arra is. Szavakkal nem is tudnám kifejezni, amit érzek. Évekig gyötört a kétség, hogy mégis mit követtem el, amiért az anyám elhagyott. Pedig a válasz egyszerű volt. Depresszióban szenvedett, amiért az apád miatt tönkre ment az élete. Nem tehetsz arról, amit a papád tett. Arról viszont tehetsz, hogy titkolóztál. - közölte Lorenzo a maga nyugodt és higgadt természetéhez képest ijesztő szárazsággal. 

- Megértem a dühöd, de kérlek adj nekem még egy esélyt. Én vagyok az, a hugicád. - próbálkozott Ostermeyer doktornő bátortalanul elmosolyodva, ugyanis ez a kimért hanghordozás minden ordibálásnál rosszabb volt.

- Tudod te milyen érzés volt egyik családtól kerülni a másikig? Hogy milyen érzés volt, amikor az igazi apád semmit nem tett azért, hogy leállítsa a mostohádat, aki folyton megvert? - vágta rá Ferretti felügyelő fennhangon, hidegen, legbelül mégis forrongó indulatokkal, melyeket csak azért nem eresztett szabadjára, mert rendőri kiképzése folytán kötelessége volt megőriznie az önuralmát. A két fél kínos beszélgetésének az vetett véget, hogy a műszak első bevetése is megérkezett. A központ egy rövid tájékoztatót adott az esetről, miközben a háromfős társaság egy emberként futott a helikopterhez, hogy elfoglalják jól megszokott üléseiket. Az oldalsó ajtók záródását követően a rotorok is működésbe léptek. Percek múltán minden készen állt az induláshoz, így a gép a karok segítségével az égbe emelkedhetett. 

- Medicopter 117 a központnak. Jó reggelt! Várom a bevetéssel kapcsolatos további információkat. - szólt bele a mikrofonba Mats.

- Központ a Medicopter 117-nek. Üzemi baleset történt a Nitrogéngyárban. Egy férfi leesett a magasból. GPS koordináták: 45,33 Észak és 22,22 Kelet. Vége. - érkezett a diszpécser felelete. Miután a kapcsolat megszakadt, a fedélzeten is beállt a csönd. A hátul ülő szokatlan viselkedése az elől lévőknek is feltűnt, emiatt a hallgatás gyorsan megtört. 

- Minden rendben van veled, Elsi? - kíváncsiskodott Vollmer pilóta aggódó figyelmességgel. 

- Majd később beszélünk róla. Becsszó. - válaszolta Ostermeyer doktornő olyan szívbemarkoló keserédességgel, hogy a könnyes szemét látva minden jóérzésű embernek kedve támadt volna a lehető legszorosabban átölelni őt. A körülményekből adódóan erre most sajnos nem volt lehetőség, ugyanis a gyors repülésnek hála, két perccel később már a szóban forgó gyárat is látni lehetett. Földet érést követően a mentőorvosnő és asszisztense a zsákokkal együtt szaladtak a korlát alatt fekvőhöz és szinte azonnal hozzá is láttak a feladatukhoz. 

- A vérnyomása 100 per 90. Az oxigénszint a normális tartományban van. Mit adjak? - tudakolta Peter várakozva.

- A zuhanás következtében megsérülhetett a gerince. A hasa kemény. Polytraumára és könnyű hasi sérülésre gyanakszom. Vagy a máj, vagy a lép. 2 mg Ketamint kérek és a nyakfodrot. Beteszünk neki egy branült és mehet az 500 mg Ringer. - adta ki az utasítást Elisabeth egy apró mosoly kíséretében.

<><><><><>

Ha az embert élete során számos árulás és fájdalom éri, akkor a szíve előbb, vagy utóbb, de megkeményedik és ilyenkor a környezete hajlamos őt kimértnek, ridegnek és beképzeltnek titulálni. Csalódni az életben, sebzettnek és kiábrándultnak lenni, azonban még az egoizmusnál is rosszabb. Lorenzo a kapitányság parkolójába menet igyekezett átgondolni egész addigi életét és kénytelen volt megjegyezni, hogy az igazság birtokában minden rossz új értelmet nyert. Ferretti felügyelő gondterhelt tekintettel támaszkodott a kocsija oldalának. Amíg ő a múlton merengett, addig mellette egy ismerős autó parkolt le, melyből egykori kollégája, Turi szállt ki. Delgado felügyelő személyesen akarta hírül adni azt, amit megtudott.

- Nagyon fontos mondandód lehet, ha a legkedvesebb társam személyesen jött el hozzám. - állapította meg Lorenzo immáron felderült tekintettel, ugyanis a másik fél jelenléte újra előhozta azon idők emlékét, amikor még minden rendben volt. 

- Önnel találkozni sosem fáradtság. - vágta rá Turi hatalmas beleéléssel, amivel sikerült a vele szemben álló arcára is egy boldog fintort csalnia.

- Nem áll jól neked ez a smúzolás. Mondjad, mi történt? - türelmetlenkedett Ferretti felügyelő, de a hangján érezni lehetett a mosolyt.

- Végeztem a nyomozás első szakaszával. Már tudom, hogy ki a tégla. Sajnálom felügyelő, hogy ezt kell mondanom, de Caruso államügyész a besúgó. Tudom, hogy az ügyész olyan önnek, akár egy apa. Gondoltam jobb, ha ezt a hírt szemtől szemben mondom el. - magyarázta Delgado felügyelő komolyan.

- Ne sajnáld Turi. A mai nap után, én már semmin sem csodálkozom. Caruso nemrég járt nálam. Kérte, sőt követelte, hogy hagyjam abba a nyomozást. Micsoda alak! - folytatta Lorenzo hűvös higgadtsággal, a csodálkozás leghalványabb jelét sem mutatva, hiszen az elmúlt években annyi korrupt kollégával hozta össze a sors, hogy mára azon lepődött meg, amikor valaki a világ minden kincséért sem adta volna fel az elveit. 

- Ami a külsős besúgót illeti, egyenlőre nem találtam semmit. Bárki is segíti Carusót, hamarosan megtudom ki az. Egyébként Ellmau nagyon jó hatással van önre. Valamiért olyan más. Csak nem egy nő az oka? Kitalálom. A karakán doktornője, Karin az. - kommentálta Turi nevetve, mire a válasz egy szerelmesen csillogó, beismerő mosolygás volt.

Másnap reggel a Medicopter támaszpontján a B-csapat vette fel a szolgálatot. Gina és Nils a helikopter körül szorgoskodtak, miközben alaposan kiélvezték az éltető napsugarakat. Aigner pilótanő és Heinemann szanitéc kő-papír-ollóval döntötték el, hogy ma kinek kellett felmosnia a kabint és már nagyon várták, hogy véget érjen a műszak, hiszen egy ilyen napsütétes kedden szívesebben lettek volna a strandon, mint a bázison. Mindeközben a hangárban Karinnak váratlan látogatója akadt, méghozzá Lorenzo személyében. A folytonos gyötrődés kezdte Ferretti felügyelő szívét egyre inkább felemészteni, de tudta, hogy a Thaler doktornőből áradó megnyugtató erő majd segít neki visszatalálni a lelki békéjéhez.

- Időre van szükségem ahhoz, hogy átgondoljam mi történik velem. Tudod Karin, kezdem egyre kevésbé érteni a világot és ami benne zajlik. Eli hazudott nekem és Caruso is átvert. Védtelen gyerekeket sodort veszélybe és mindezt a pénzért. Azt hittem a szív csak egyszer törhet össze, de az én szívem már sokadjára is összetört. - jelentette ki Lorenzo hüledezve, önmagát is meglepve az utolsó mondatából áradó szentimentalizmust hallva. A hazugság okozta keserűséget látva a másik fél az állát a kezével megtámasztva kezdett el gondolkodni, viszont be kellett látnia, hogy kívülállóként az ügyhöz érdemben nem tudott hozzászólni, amit tehetett, az az volt, hogy érzelmi támogatást nyújtott.

- Én csak egyszer találkoztam ezzel a Carusóval és anélkül is éreztem, hogy az irántad érzett szeretete őszinte, hogy beszéltem volna vele. Igen, igaz, Caruso szörnyű dolgot követett el. Sok családot tett tönkre, de téged tart a legnagyobb sikerének. Hidd el! Olyan ő neked, akár egy apa. Ő faragott belőled rendőrt. Méghozzá a legjobbat. - bólintott Karin kedvesen mosolyogva és ezen szerető gondoskodás hatására a mellette ülőben újra fellángolt a vágyakozás a sokadik első csókra. Hiába a mindent elsöprő szenvedély, a tisztelet nagyobb hatalomnak bizonyult és emiatt az embernek olykor tudnia kellett uralkodni a vágyain. 

- Mondd csak Karin! Honnan tudja az ember, ha megtalálta az igaz szerelmet? - tette fel a kérdést Ferretti felügyelő egy visszafogott mosoly kíséretében.

- A legidősebb lányom, Rita szerint a szerelem valami olyasmi, ami erőt ad az embernek. Hogy legbelül akkor is jól vagyunk, amikor odakint minden rossz. - jegyezte meg Thaler doktornő gyengéden. A bensőséges beszélgetésnek és az addigi nyugalomnak is a sziréna hangja vetett véget.

- Központ a Medicopter 117-nek. Újabb baleset történt a Nitrogéngyárban. Gondolom a GPS koordinátákra nincs szükségük. A bevetést ezúttal is Lorenzo Ferretti vezeti. Ezt azért mondom, mert tudom, hogy a nyomozó önöknél van. Vége. - ismertette az esetet a diszpécser, mire a szőke orvosnő és a barna hajú nyomozó röviden összenézett, majd bevetésre készen felpattantak a guruló leszállópályáról.

- Hamarosan látjuk egymást. - kacsintott Lorenzo tőle megszokott pimaszsággal, előre örülve a viszontlátásnak, ezek után a két fél két különböző irányba, de ugyanazon végcél felé indult útnak.

<><><><><>

A Medicopter csapatának és a rendőrségnek öt perc kellett ahhoz, hogy elérjék a megadott helyszínt. A nitrogéngyárban és környékén hatalmas volt a zűrzavar. Mindenhol ideges alkalmazottak rohangáltak, a vezetőség pedig a műveleteket irányította. Mivel az egyik laborban kiömlött egy veszélyes anyag, félő volt a fertőzésveszély. A piros-sárga helikopter földet érését követően a mentőorvosnő, annak asszisztense, valamint a bevetést koordináló nyomozó az épületbe rohantak és amilyen gyorsan csak lehetett, hozzá is láttak a munkájukhoz.

- Nem valami bizalomgerjesztő a látvány. A nitrogén okozhat ilyesmit? - csodálkozott Nils.

- Súlyos sérülések a karon és az arcán. Légzés és pulzus szabálytalan. Branült, Ringert és 15 mg Kortizont. Bármit is csinálnak itt, annak semmi köze a nitrogénhez. - mondta Karin tanácstalanul. 

- Szerintem valakinek el kellene beszélgetni a nagy főnökökkel. Gondolom a vezetők most is a bársonyszékükben pöffeszkednek. Bezzeg a sérülttel egyik sem törődik. Megyek és megnézem, mit tehetek. - dörzsölte meg a szakállát Ferretti felügyelő, ezután az önműködő ajtó felé vette az irányt, ám az váratlanul bezáródott, a helységben pedig egyszerre kezdtek megszólalni a szirénák és a hangosbemondók.

- Figyelem! Ez nem gyakorlat! Amilyen gyorsan csak lehet, hagyják el a kémiai labort. Az anyag, ami kiömlött, egy sugárveszélyes vegyület. Figyelem! Ez nem gyakorlat! Az ajtók harminc másodperc múlva bezáródnak. - riadóztatott a gyár egyik igazgatója.

- Ezek viccelnek velünk? Hogy menjünk ki, ha egyszer bezárták az ajtót? És mi az, hogy sugárveszély? Miféle anyag ez, Karin? - esett kétségbe Nils.

- Gina sosem engedné, hogy itt maradjunk. Addig jár a nyakukra, amíg ki nem visznek minket innen. Próbáljuk megőrizni a nyugalmunkat és foglalkozzunk a sérülttel. Lorenzo, vedd ki a rádióm és beszélj Ginával, kérlek. - felelte Karin higgadtan és összeszedetten folytatva a megkezdett ellátást, mire a mellette lévő a hallottaknak eleget téve az oldalsó zsebből kikapva az adóvevőt beszélni kezdett.

- Lorenzo Ferretti hívja Gina Aignert! Jelentkezz Gina! Mi történik itt? Tudsz már valamit? - informálódott Ferretti felügyelő.

- Itt Gina beszél. A vezérlőpultnál állok. Velem vannak az igazgatók is. Összecseréltek két vegyületet, amit nem lehetett volna. Azt állítják, hogy mindez véletlenül történt. De ha engem kérdezel hazudnak. Valami bűzlik. - lehelte Aigner pilótanő rosszallással, ezt követően a diskurzus véget ért és mindenki azt várta, hogy mikor történik végre valami. A percek egyre csak teltek, de érdemi változás nem történt, ellenben kintről egy működésbe lépő fúrót lehetett hallani. 

- Miféle zaj ez? - pánikolt be Nils annyira, hogy még a kezében lévő injekciós tűt is elejtette. 

- Valószínűleg az ajtót próbálják kinyitni. Remélem tudják, hogy mit csinálnak. - rázta a fejét Lorenzo, ezek után már sokadjára is beállt a kínzó némaság. A szőke orvosnő és a barna hajú nyomozó sóhajtozva néztek össze és megszólalniuk sem kellett ahhoz, hogy tudják, a másik is ugyanúgy félt, mint ő. Az egykori szerelmespár kölcsönösen megsimogatta a másik térdét, viszont akadt olyan is, akinek az idegei kezdték felmondani a szolgálatot.

- Nekem ebből elegem volt! Ki akarok menni! Vigyenek ki innen! Nem akarok itt megdögleni. - indult meg Heinemann szanitéc a fotocella irányába és azt ütlegelve várta, hogy végre kiszabaduljon. A barna hajú szanitéc teljes testtel támaszkodott neki a kijáratnak, emiatt félő volt, hogy a fúrógép egyszer csak kárt tesz benne.

- Befejezted? Mind ki akarunk menni, de ha igaz a hír a sugárveszélyről, akkor rajtunk már a friss levegő sem segít. És ha nem akarsz egy lyukat a hasadba, én a helyedben inkább félre állnék. - emelte meg a hangját Ferretti felügyelő és ahogy az órájára nézett, meg kellett állapítania, hogy már lassan három órája voltak bezárva. Újabb két óra elteltével, végre a kedélyek is lecsillapodtak. Az ajtó kinyílt, védőintézkedésnek azonban nyoma sem volt, a kintiek civilben, védőruha nélkül léptek be. 

- Ezek a marhák elnézték az adatokat. Nincs sugárveszély. Én megyek, előkészülök a felszálláshoz. - fújtatott Gina mérgesen. A háromfős mentőscsapat a riadalom végeztével megfogta a hordágyat és elindult a gép irányába. Noha szép lassan megint minden a helyére került, azért akadtak még tisztázásra váró kérdések, melyekhez a gyár dolgozóinak semmi kedve nem volt.

- Szeretnék beszélni valamelyik góréval. Ajánlatos volna felülvizsgálni a biztonsági rendszert. Először a figyelmeztetés, utána az ajtó záródás. És az sem világos, hogy maguk itt milyen anyagokkal játszanak. Nem vagyok vegyész, de azt még én is tudom, hogy a nitrogén nem okoz ilyen sérüléseket. Imádkozzanak egy jó ügyvédért. Szükségük lesz rá. - fűzte hozzá Lorenzo metsző gúnnyal és egy megvető mosollyal a szája sarkában.

Már hajnali kettő is elmúlt, de Lorenzo továbbra sem tudott elaludni. Fejében számtalan kérdés cikázott, előtte viszont megannyi akta tornyosult. Hiába a bokros tennivaló, neki mégsem volt kedve semmihez, csak ülni akart és végre eljutni arra a pontra, amikor semmire nem kellett gondolnia. Ferretti felügyelő védőbástya gyanánt maga elé kapott egy párnát, majd fejét arra hajtva figyelte az óra ketyegését. Nem sokkal később kopogtattak, az ajtón pedig Elisabeth lépett be. Ostermeyer doktornő nem akarta harc nélkül feladni, ezért sokadjára is bocsánatért esedezett. 

- Nincs mentség arra, amit tettem. De azt tudom, hogy nem bírom elviselni ezt a távolságtartó viselkedést. Testvérek vagyunk, bármi is történjék. - szólalt meg Eli azon az édes hangszínen, amilyen tónusban csak azokkal tudott beszélni, akikhez mélységesen őszinte szeretet fűzte. Harag ide, vagy oda, egy igazán erős ember, képes volt a büszkeségét félretolva megadni a második esélyt is. 

- Igazad van. Amit tettél, azt nem lehet megbocsátani. Én viszont kezdek belefáradni abba, hogy folyton harcban állok. Harcban veled, a mostohámmal, a bűnözőkkel, a főnökeimmel, meg úgy általában a saját érzéseimmel. Az igazság ijesztő. Mégis ez az egyetlen út a folytatáshoz. Idő kell ahhoz, hogy felejteni tudjak, de mindenek ellenére a testvérem vagy. És szeretlek téged. - lépett közelebb Lorenzo, szorosan átölelve a másik felet, aki a kapott gesztust ösztönösen előtörő könnyekkel, valamint száját egy fancsali mosolyra húzva reagálta le. A két fél belemerült a másik ölelésébe és csak azután engedték el egymást, hogy azt kezdték el érezni, a szorítástól már nem kaptak levegőt.

- Lorenzo, én is nagyon szeretlek téged. Egyébként a dobozt, amit akkor adtam, amikor eltörted a lábad, mielőbb meg kell nézned. Az igazi mamádtól kaptam a halála előtt. Én gondoztam őt és mindvégig mellette voltam. A dobozban az összes veled kapcsolatos emlékét megőrizte. A plüss macidat, a cumidat, de még a szalagot is, amit a születésedkor tettek rád. És van benne egy levél is. El kell olvasnod. Csak így tudod lezárni a múltadat. - mosolyogta el magát Ostermeyer doktornő az asztalon pihenő ereklyére mutatva, ezek után jobbnak látta távozni. Miután a göndör szőkeség becsukta maga mögött az ajtót, kezdetét vehette a nyugodt olvasás. A dobozból előkerült egy elhunyt édesanya levele, mely törökül íródott. A barna hajú nyomozó maga is meglepődött, de még mindig értette a nyelvet, noha utoljára öt éves korában hallott török mondatot.

Drága Kisfiam!

Amikor ezt a levelet olvasod, én már nem leszek. Életem legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy elhagytalak, de jó okom volt rá. A depresszióm a végletekig letepert és nem lett volna erőm felnevelni téged. Tudom, hogy sokat szenvedtél és ez az én hibám, de a rossz helyett igyekezz arra gondolni, hogy mit nyertél. Soha nem ölelt téged egy szerető anya, de megadatott az, amit én nem tudtam volna megadni neked. A testvéreid szeretete. Eli, Gloria, Ludovica, Nico és Fabrizio mind szeretnek téged. Nem voltam melletted, mégis közel voltam hozzád. Figyelemmel kísértem az életed és láttam, amikor először mentél iskolába. Láttalak a diplomaosztódon. Láttam, amikor először voltál szerelmes. Ismerem az első nyomozásod, de amikor megnősülsz és apává válsz, én már nem leszek veled. Ha megtaláltad a szerelmed, harcolj érte és soha ne engedd el! Hallgass egy olyanra, aki megtalálta és elvesztette a szerelmet. Megtalálni az ember helyét nehéz. Amíg megtalálja a párját, olyan rögös az út. Ahogy a nagymamád mondta, először a társ, utána az út. Egyedül végig menni az ösvényen nehéz és benned annyi szeretet van. Szeretni és szeretve lenni. Ez az élet értelme. 

Ölellek és csókollak Téged

Szerető Édesanyád, Meryem

<><><><><>

Kedves Olvasóim!

Legközelebb csütörtökön, vagy pénteken hozok fejezetet, de akkor egyszerre kettőt is, mivelhogy az egy két részből álló dupla epizód lesz. Hamarosan folytatás. 🙂