Changmin feje nyugodtan pihent Chanhee vállán.

Olyan érzés volt, mintha egy buborék belsejében lennének, és gondtalanul szállnának egyre magasabbra.

Pedig Younghoonnál voltak. Ketten üldögéltek ott, csendben, Changmint még el is nyomta az álom.

Tudod, Younghoon, azt hittem, szerelmes vagyok. Talán az is voltam, nem tudom megmondani. Rájöttem, hogy ez nem olyan egzakt dolog, mint a fizika. Azazhogy... Talán mégis az?

Chanhee finoman simogatta Changmin kézfejét.

Mert most eléggé rendben vagyok. Még mindig rettenetesen hiányzol, de valami új csöppent az életembe. Valaki új.

Changmin halkan szusszantott egyet.

Ez nem azt jelenti, hogy elhagylak, csak azt, hogy elengedlek. Tizenegy óra tizenegy perckor talán tényleg csodák történnek.

Madarak csiripeltek odakint. Changmin zavarodottan megrázta a fejét. Felébredt.

Chanhee megpuszilta az arcát.
Egyre feljebb repültek.

Younghoon kinyitotta a szemét.

Na jól van, nem tudom, mennyire cikisedtünk be, gyermekeim. Mindenesetre örülök, hogy befejeztem ezt a művet.