- Futás! - adta nekem utasításba Lucifer miközben elhúzott mellettünk egy tűzlabda.

Engedelmeskedtem és szedtem a lábam miközben ő levedlette emberi alakját és felöltötte a valódit, hogy felvehesse a harcot azzal a félig sárkányszerű démoni izével.

Mindig ez volt, mondhatni vonzotta a bajt én pedig már kezdtem megszokni, hogy mindig futni kell. Először persze tök para volt, meg hamar kifulladtam, de már egész megedződtem. És, hogy kerültem ebbe a helyzetbe? Hogy ismertem meg Lucifert? Elmesélem.

A nevem Maya, egy tök átlagos tizenhat éves lány vagyok. Na jó, ez nem igaz, mert eléggé kilógok a sorból, nem is barátkoznak velem az osztálytársaim, mert szerintük furcsa vagyok. Hogy miért? Hát szeretem az animeket, a rockot, a fantasy könyveket és filmeket, meg a videojátékokat. Szóval mondhatni elvagyok a magam kis világába. Igen, talán kicsit antiszociális is vagyok, de én jól érzem magam így.

Minden nap ugyan azzal a busszal megyek haza, és mindig legalább húsz percet kell rá várnom a suli után. Ne kérdezzétek, hogy csinálták a tanárok, hogy minden nap ugyan annyi órám van, de valahogy összehozták.

A tanévnek lassan a végéhez értünk én pedig szokásosan álldogáltam, tőlem nem messze két másik osztálytársnőm beszélgetett. Szólt a zene a fülembe, ennek ellenére vihorászásra lettem figyelmes. Tudtam mi a tárgya. Tuti valami helyes srác.

Unottan néztem körbe, de senki újat nem láttam, aztán átpillantottam a túloldalra. A szemközti buszmegállóban egy srác állt. Talán két vagy három évvel néztem idősebbnek magamnál. Magas volt, sportos alkat, fekete kapucnis pulcsit viselt, amire ördögfej mintát nyomtak. Láttam már ilyet, tudtam a hátára meg oda van írva, hogy Devil. Fekete sokzsebes nadrágot viselt, aminek mind a két oldalán lógott a lánc, ahogy annak lennie kell. Vasalt bakancs volt rajta. Komolyan nem értem, hogy ilyen jó időbe, hogy nem sült meg ebben a felszerelésben.

Tipikus rosszfiúnak tűnt, aki ráadásul még pofátlanul helyes is volt. Azok a sötét szemek igézően meredtek rám. Aztán emlékeztettem magam, hogy nem rám, hanem valószínű mögöttem a két cicababára, csak épp én is útba estem. A haja két oldalt fel volt nyírva, no nem kopaszra, csak olyan nagyon rövidre. Mondjuk azt túlzásnak tartottam, hogy amit a feje tetején meghagyott rövidre vágva, előre fésülve azt vérvörösre festette. Ettől függetlenül elfogadtam volna.

Nem mintha esélyem lenne nála, mert én csak a hülyéket tudom kifogni, meg a nyeszlett vagy épp túlsúlyos gamereket. Nem számított, hisz megérkezett a busz és mehettem haza. Kizárt, hogy újra lássam.

Otthon szokásosan kaja, tanulás, aztán irány a gép és a játékok. Megkaptam néhányszor, na jó szinte minden nap, hogy függő vagyok. És akkor mi van? Itt legalább kiélhetem magam, mert egy olyan világba csöppenek, ami megmozgatja a fantáziámat. A való világból épp elég suli idő alatt. Ráadásul alig vártam a hétvégét, mert olyankor mindig bementem a városba, ahol volt egy kifejezetten videojátékokat üzemeltető terem. Itt szinte minden játék megvolt a régitől az újig, így a heti zsebpénzem itt költöttem el, mert otthon kerek-perec kijelentették, hogy nem vesznek meg nekem mindent. Nem számított, mert itt kipróbálhattam.

Aztán meglepetésemre a srác ott volt másnap, sőt harmadnap és még két héttel később is. Legalább néha-néha odapillantva nézegethettem és közben azon gondolkodtam, hogy lehet valami új gyerek a suliban, csak még nem láttam? Kizártnak tartottam, mert egy ilyen srác tuti felkavarta volna a mi unalmas iskolánk állóvizét.

Eszembe jutott, hogy talán az egyik végzős lány pasija lehet és várja őt minden nap, hogy amikor végez, hazakísérje. Olyan jó lett volna, ha valami ilyesmi menő srácot én is kifoghatnék, ki tudja, talán még a gép előtt is kevesebbet ülnék. Vagy épp együtt mennénk el a hétvégén gamelni.

Még jó, hogy emlékeztettem magam rá. Péntek volt, és mivel ősök ma távol maradnak késő estig, így nem kell várnom holnapig, hanem most mehetek a játékterembe. Szóval nem is a szokásos busszal kell hazamennem, hanem ami még előtte jött. Meg is érkezett így fel tudtam rá szállni.

Akadt hely bőven, így ledobtam magam az egyik ablak melletti ülésre és kibámultam. A srác ott állt és engem nézett. Nem, most nem mondhattam azt, hogy az osztálytársnőimet, mert ők nem szálltak fel erre a járatra. A tekintete mágnesként vonzotta az enyémet és bámultam míg látótávolságban volt. Mélyet sóhajtottam és behunytam a szemem.

- A játékterembe mész? - szólalt meg mellettem egy hang.

Ijedtemben az üveghez lapultam és onnan néztem az illetőre riadtan. Aztán amikor rájöttem ki ül mellettem majdnem kiestek a szemeim. Kizárt, hogy ez, az a srác legyen. Nem szállt fel a buszra, ott állt amikor... Mégis, hogy a pokolba került ide? Körbepillogtam, hátha más is furcsálja, hogy hirtelen itt termett mellettem, de mintha senkinek nem tűnt volna fel.

- Igen - picsogtam még mindig riadtan, elvékonyodott hangon.

Azt se tudtam mit mondjak. Nem csak azért, mert hirtelen mellettem termett, hanem, hogy egy ilyen menő srác egyáltalán szóba áll velem. Mégis mi a fenét kéne mondanom, vagy csinálnom?

- Jó, akkor meghívlak egy játékra - ajánlotta és felvillantott egy félmosolyt.

Komolyan, úgy éreztem menten elolvadok. Mégis, hogy lehet egy pasi ennyire pofátlanul jóképű. Egy kis hang a fejemben azt mondogatta, hogy ne fogadd el, ne fogadd el, de bakker, mennyi az esélye, hogy ez újra meg fog történni velem? Semmi. Különben is csak egy játékra hívott meg, nem pedig azt mondta, hogy menjek fel hozzá.

- Jó - motyogtam zavartan.

Csak elégedetten mosolygott, majd előre szegezte a tekintetét. Én pedig az út további részébe szinte a busz oldalának préselődve ültem, nehogy véletlen hozzáérjek vagy valami. Pedig annyiszor elképzeltem, hogy mit is mondanék, vagy hogyan viselkednék, ha összehozna a sors egy ilyen sráccal, de most semmi nem jutott eszembe.

Huszonöt perc buszozás után leszálltunk, és ő elindult én meg, mint valami fülét-farkát behúzott kiskutya mentem a nyomában. Nem volt messze a játékterem innen, mégis úgy tűnt, hogy már órák óta megyünk.

Persze tömve volt a hely és kételkedtem benne, hogy lesz szabad gép mostanában, de ő magabiztosan ment előre, zsebre vágott kézzel. Nem nézett se jobbra, se balra. Előttünk néhány méterrel hirtelen két fiú felkiáltott, gondolom bebuktak valami küldetést. Meglepetésemre felálltak és bár néhányan várakoztak a hátuk mögött, azok is távoztak.

Na ne már, hogy ilyen szerencsénk legyen és mégis volt. A srác megállt a kétszemélyes gépnél, majd intett a fejével és leült az egyik székbe. Angels and Devils. Hirdette egy villódzó felirat a játék nevét. Már annyiszor ki akartam próbálni, de sose volt szabad hely. Angyali és démoni karakterek közül lehetett választani, mindegyik speckos képességgel rendelkezett és velük kellett az egyre nehezedő pályákat végigcsinálni.

A félszegségem helyét átvette az izgalom és lendületesen ültem le mellé és vettem kezembe a kontrollert. Jött a szokásos felvezető cinema, persze gyönyörű grafikával, bevezetve a játékot, hogy miért is fognak össze a démonok és az angyalok. Aztán már fel is dobta a karakterlapot. Villámgyorsan kerestem a szereplőt, hogy kiválaszthassam, de megelőztek.

- Hé! - adtam hangot a nemtetszésemnek. - Ha már meghívtál igazán hagyhattad volna, hogy én válasszak elsőnek.

- Úgy nézek én ki, mint valami jól nevelt, udvarias fiú? - nézett rám azokkal a sötét szemekkel és ott játszott a szája sarkában egy pofátlan mosoly.

- Hát... nem - ismertem el.

Jobbnak láttam nem kekeckedni vele, hisz nem ismerem és ki tudja mire képes. Ha Luciferrel akar lenni, akkor legyen. Akkor viszont marad Sarah, a tűzangyal. Kiválasztottam, beállítottuk a kontroller gombjait, hogy mi hol legyen, majd a pálya betöltött, jött egy szokásos monológ, majd már mehettünk is előre.

Ugyan még nem játszottam vele, de ugyan azon az elven működött, mint a többi. Támad, védekezik, bizonyos képességek aktiválásához billentyűkombináció kell, meg speckos feltételek, de ezt majd kitapasztalom az alsóbb, könnyebb pályákon. Komolyan, elképesztően jó grafikája volt és csak toltuk. Nem volt ellenség, akit ne tudtunk volna földbe tiporni.

A két karakter nagyon jól kiegészítette egymást, bár tény, hogy a két legerősebbet választottuk ki. És nagyon jó játékos volt ő is. Azon kaptam magam, hogy a végboss előtt állunk. Zeor, egy másik világ gonosz istene, akinek az volt a terve, hogy az összes istent legyőzi és minden világot meghódít és egyedüli uralkodóvá válik. Az ő teremtményeivel kellett eddig szembeszállnunk, hogy eljussunk hozzá.

- Elképesztő sok HP-ja van, a defjéről nem is beszélve. Hogy a pokolba fogjuk legyőzni? Az armorom eléggé lent van és itt már nem tudunk javíttatni - panaszoltam, hisz kár lett volna pont itt elbukni a játékot.

- Van egy nagyon hosszú kombó, amit ha be tudsz ütni öt másodperc alatt, akkor a karakter isteni szintre fejlődik - válaszolta én pedig bambán néztem rá, hogy mi van.

Kihozott egy listát, amin rajta volt, hogy kell az egyes képességeket előhozni. Mondjuk ezt az elején is megmutathatta volna, mert akkor nem kell kísérletezgetnem. A legalján pedig ott volt extra hosszú jelsor a God Mod aktiválására. Már így is el voltak zsibbadva az ujjaim, de még ha nem, akkor is kizárt, hogy ezt öt másodperc alatt be tudjam ütni. Még megjegyezni is képtelenségnek tűnt.

- Akkor kezdjük! - azzal eltüntette a listát.

- Vá-várjál! Még megjegyezni sem tudtam! - dadogtam.

Aztán eltátottam a szám, a karaktere nekiállt nőni és annyira imbán nézett ki, hogy még levegőt is elfelejtettem venni. Arra lettem figyelmes, hogy kiveszi a kezemből a kontrollert és nem sokkal később az én karakterem is nekiállt változni. A tollak a szárnyán olyanná váltak, mintha lángok alkotnák, ráadásul három pár lett neki belőle, egy nagyobb és két kisebb, a ruhájáról meg a felszereléséről nem is beszélve. Annyira cool volt, hogy még játszani is elfelejtettem.

- Elkéne a segítséged! - hallottam meg a srác hangját, aki Luciferrel már támadta is az istent.

Egyáltalán nem volt könnyű harc, megszenvedtük, de végül legyőztük a végbosst. Komolyan a végére már begörcsöltek az ujjaim, ahogyan igyekeztem a kombokat minél gyorsabban beütni. Aztán mikor kifeküdt kisebb üdvrivalgás tört ki körülöttünk. Szerintem az egész terem ott állt mögöttünk, mellettünk és eddig lélegzetvisszafojtva figyelték a játékunkat. Nem mintha feltűnt volna, annyira belemerültem.

Aztán ránéztem az órára. Úristen! Már elmúlt este nyolc is én pedig az elmúlt több, mint öt órában nem ettem, ittam és még csak wc-n se voltam. Ráadásul anyuék azt mondták kilenc körül hazaérnek és ha nem találnak otthon, akkor végem!

- Kö-köszi! - pattantam fel. - Nekem most rohannom kell haza!

Azzal átverekedtem magam a tömegen és vágtattam, hogy valami buszt érjek, ami hazavisz. Mázlim volt, pont elértem a legközelebbit, de még féltávnál se jártunk úgy éreztem, hogy menten bepisilek miközben szomjan akartam halni, arról nem beszélve, mostanra a vércukrom is leesett, mert remegett a kezem. Persze az is lehet az elmúlt órák játéka miatt.

Örökké valóságnak tűnt mire a busz letett szinte a házunk előtt én pedig berohantam. Kézmosás ide vagy oda, de most mellőztem és megkönnyebbülés volt ráülni a wc-re. És itt jutott eszembe, hogy meg se kérdeztem mennyivel tartozom a játék miatt. Ugyan azt mondta meghív, de azért ennyi órát kifizetni két személyre nem kevés lové és ha más nem, akkor illendőségből meg kellett volna kérdeznem. Nem mintha a nevét tudnám, de hát ő ült le mellém és nem kezdeményezte a bemutatkozást. Talán legközelebb, már ha lesz legközelebb.

Ugyanis anyuék is hazaértek és abból, hogy a táskám le volt dobva az előszobába tudták, hogy most értem haza. Persze anya egyből kérdőre vont, hogy hol voltam, nem mintha nem tudta volna, mert rá is kérdezett én meg nem akartam hazudni.

Gondoltam kapok valami büntető házimunkát, vagy szobafogságot egy-két hétvégére, de ennél rosszabb történt. Apu fogta magát, felment a szobámba és kihozta a számítógépet meg a tabletet. A telefonomat csak azért nem vették el, mert eléggé szar és nem igazán lehet rajta semmit játszani.

Egy világ dőlt össze bennem, a sírás kerülgetett és átöltözés nélkül dőltem az ágyra és fúrtam a fejem a párnába. A telefonom pittyegve jelezte, hogy írtak nekem. Nem volt hozzá kedvem. Biztos valamelyik gamer haverom, hogy miért nem vagyok még fenn.

Nem akartam, de legalább kipanaszkodhatom magamat, na meg eldicsekedhetek, hogy végigvittem egy pokolian helyes sráccal az Angels and Demonst. Hanyatt fordultam és kézbe vettem a telot. Messengeres értesítésem jött: New Message from Lucifer. What? Nincs is ilyen ismerősöm. Vagy talán valamelyikük szórakozik velem? Kicsit mérgesen nyitottam meg.

"Hello, nagyon gyorsan elrohantál, pedig gondoltam egy vacsival megünnepelhettük volna a győzelmet. Lucifer"

A vacsi említésére megkordult a gyomrom. Nem voltam hülye, tudtam ez az a srác, de vajon miért Luciferként jelentkezett be nálam? Hogy tudjam róla van szó? És mégis, hogy a pokolba talált meg messengeren? Még csak a nevem sem tudja. Pittyegett a teló.

"Látom Maya, hogy elolvastad, szóval válaszolj!"

Kishíján kiesett a kezemből a telefon, mégis honnan tudja a nevem? Vagy kitől? Mondjuk jobban belegondolva meg se talál messengeren, ha nem tudja hogyan hívnak. Ki a fene ez a srác? Jobbnak láttam válaszolni így nekiálltam szélsebesen pötyögni.

"Jó lett volna, mert farkas éhes vagyok, de a szüleim így is mérgesek, amiért épphogy előttük értem haza, és amiért egész eddig a játékterembe voltam."

"Miért nem mondtad azt, hogy a barátoddal voltál egész eddig?"

Miért, miért? Mert ő nem a barátom, még csak az igazi nevét se tudom és amúgy sem hinnék el nekem, hogy van barátom, hisz szerintük nem lehet a szobában gubbasztva ismerkedni.

"Áááá, úgy se hitték volna el."

És a végére odabiggyesztettem egy szomorú smileyt. Ez volt az igazság.

"Na, majd mindjárt elkérlek és elviszlek pizzázni, vagy mekibe."

Hogy mi?! Ültem fel döbbenten. Nem elég, hogy tudja a nevem, de még a címemet is. És komolyan képes lenne csak úgy bekopogni és elkérni a szüleimtől? És ebben a pillanatban valaki megnyomta a csengőt.

A kezem remegni kezdett és csak bámultam a képernyőn a nevet, amin bejelentkezett: Lucifer. Nem az kizárt. Biztos nicknév. Lehet valami maffia tagja és már régóta figyelt? Tény, hogy az elmúlt két és fél hétben mindig ott volt a buszmegállóba, de sehol máshol nem futottam bele. Azért elég feltűnően néz ki.

- Maya! - kiabált fel nekem anya. - Gyere le!

Még mindig remegve szálltam le az ágyról és mentem le. A lépcső aljába ott várt anyu és mosolygott? Ajaja, ebből semmi jó nem fog kisülni. Kicsit félszegen mentem hozzá, mire odahajolt a fülemhez.

- Nem is mondtad, hogy barátod van. Ráadásul elképesztően helyes - súgta én meg le voltam fagyva.

Most mi van? Ennyire könnyen vette a dolgot. És apu is? Ott beszélgetett jó kedélyűen vele. Aztán azok a sötét szemek felém fordultak és elmosolyodott, majd kacsintott. Anyu szinte kitolt az ajtóig és persze jött a szöveg, hogy vigyázzon rám és ne későn hozzon haza. What? Tényleg csak úgy elengednek kettesbe vele? Nem is féltenek meg semmi? Mi a fene folyik itt?

- Akkor pizza vagy meki? Esetleg más? - tette fel a kérdést és közben egy bukósisakot a kezembe nyomott.

- Mégis ki a fene vagy? - álltam ott földbe gyökerezett lábakkal.

- Oh, azt gondoltam elolvastad a Messengeren a nevem.

- Aha - nyögtem ki és nem mozdultam.

- Ugyan már! Miért olyan hihetetlen? Melletted teremtem a buszon, hirtelen hely szabadult fel a játékterembe, a szüleid csak úgy elengedtek. Mutass még valakit, aki rajtam kívül erre képes? - és pofátlanul vigyorgott.

Fejbe tudtam volna vágni a bukósisakkal, mert még ennek ellenére is annyira jóképű volt. Ráadásul, legnagyobb meglepetésemre, hajlottam, hogy elhiggyem a szavait. Ugyan nem teljesen, de hát miért ne. Ha kiderül, hogy nem igaz, csak sikerült szívatnia valahogy, akkor megkönnyebbülők. Ha meg igaz? Na akkor nem tudom mit csinálok, de majd kitalálom.

- A szüleid figyelnek, felszállsz vagy sem?

Hátrapillantottam és valóban, anyuék ott álltak. Egy hang megint megszólalt a fejembe és azt skandálta, hogy menj vissza a házba, menj vissza a házba. Én pedig felraktam a sisakot és kissé sután felültem a motorra mögé. Átkaroltam és éreztem, hogy vér szökik az arcomba, majd elindultunk.

Szóval valahogy így kezdődött az egész Luciferrel és hogy a barátom lett. Persze egy ideig ott volt a kétség bennem, hogy ő tényleg Ő? Aztán egy nap megbizonyosodhattam, hogy valóban. Akkor már egy ideje jártunk és bár néha bunkó volt, de azért kezdtem megszeretni. De ezt majd legközelebb elmesélem, meg azt is, hogy a fenti szituba hogyan is kerültem. Már, ha érdekel titeket.